FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A szerdahelyiek tudják, viszont a Klikkoutot nem csak szerdahelyiek olvassák: a Rózsaliget nem egy utca, hanem egy, az 1960-as évek elején épült lakótelep. Pontosabban az Északi lakótelep elsőként elkészült része. Szlovák elnevezése szerint Sever, amit gyakran magyarra adaptál a lakosság apraja-nagyja. Rendszeres olvasóim azzal is tisztában lehetnek, hogy félig „szeverinek” vallom magam. Mert bár nem itt születtem, de részben itt nőttem fel, itt „szolgáltam” a nagyszüleimnél. Olyan nekem tehát a Rózsaliget, mint Vámbérynek Dunaszerdahely.
Nevét annak köszönheti, hogy a korabeli városvezetés a kiültetett virágfajtákról szerette volna elnevezni a város egyes negyedeit. Így esett a választás az Észak 1. esetében végül a virágok királynőjére, vagyis a rózsára. S bár akkor még a Győry Szilveszter-féle Dunaszerdahelyi Rozárium nem létezett, anélkül is volt rózsa bőven a környéken. A rózsakert helyén például két hosszú sávban, ahogy a két mellette lévő utcácskában is nőttek, virágoztak, illatoztak, és a lugasra felkötözve „futottak” is. Mármint a futórózsák, meg én, attól tartva, nehogy „megkergessenek”.
1980 környékén járunk a Rózsaligetben. Míg szüleim dolgoznak, én a mamáéknál „szolgálok” – így neveztem el annak idején azt az időszakot, amikor a nagyszüleim vigyáztak rám, ameddig óvoda-, illetve iskolaköteles nem lettem.
Nagyapám a lakótelep Géza bácsija, nála jámborabb emberrel azóta sem hozott össze a sors. Nagyanyámat Kató néninek hívják, a palacsinták mestere, aki nyáron is kendőt visel. Mindketten nyugdíjas korúak, és szerényen élnek abban a kétszobás lakásban, amelyben évtizedekkel később én is megtapasztaltam az önállóság édes, olykor pedig keserédes kenyerét. A program általában minden nap ugyanaz, míg a mama főz, a papával kint sétálunk a lakótelepen. Boltba járunk, a szökőkút mellett megpihenünk, aztán irány a játszótér. Esetenként nagyapámnak segítek a blokk előtti zöldövezet öntözésében. A mi háromemeletesünk előtt hatalmas „felhőkarcoló” áll.
Így nevezik a helybéliek azokat a kilencemeletes blokkokat, amelyekből csak itt van a városban, s rögtön három egykupacban. Sídlisko Sever C/1-3.
A többi mind háromemeletes, A- vagy B-indexszel és számokkal ellátva. Maga a lakótelep egyébként sokkal szellősebb, mint ahogy ma ismerjük. A fák még nem nőnek az égig, és a Jednota parkolójánál lévő kocsmák sem léteznek. Nincs még beépítve az a lapostetős, oszlopos csarnok, amelyet a gyerekek vettek birtokukba. Sosem tudtam meg, valójában mi célból jött létre. A terazzo-csempéken viszont focizni, sőt hokizni is lehet, az sem okoz gondot, ha elered az eső, mivel fedett a „pálya”. A félköríves falak közt bújócskáznak az apróbbak, labda pattog a falhoz, ami felerősíti a hinták, körhinták és libikókák nyikorgását is.
Szomjoltóként a lédús vadalmafák szolgálnak. Mászni sem kell érte, lepotyog magától, és az élelmesebbek azonnal lecsapnak rájuk, még mielőtt az rothadásnak indulna.
A párját ritkító játszótér 1970-ben, a mellette lévő szökőkút 1973-ban készült el. Ki emlékszik még rájuk? Mindkettőre nagy szükség volt, hiszen az évekkel – sőt, csaknem egy évtizeddel – korábban elkészült lakótelepen nem igazán találtak játékalkalmatosságot a gyerekek. Az épülettömbök közti kis parkok, a minden igényt kielégítő üzlethálózat, az óvoda és a bölcsőde mellett nem volt játszótér, így csak a járdákon, a keskeny aszfaltutakon játszhatott az ifjúság. Merthogy a parkőrök – vagyis a „szürke egerek” – naponta felügyelték a rendet, és minden zöldterületről elzavarták a gyerekeket.
Nekem anno már nagyobb szerencsém lett, s ha jött is a pótcsendőr, legfeljebb nagyapámmal beszélgetett. Merthogy őt mindenki ismerte, s talán mondhatom így: tisztelte is.
A játszótéren lévő hullámos mászókán apró szelepek meredeznek, amelyekből nyáron víz spriccel, ahogy egy alacsony kör alakúból is. A szinte ringlispílszerű körhinta roskadásig tele gyerekekkel, de az egyszerű hintákért sem kell hosszasan sorban állni, mivel eleget készítettek belőlük. Hovatovább, az akkor még nem létező EU-norma sem akadálya, hogy szép sorjában, egymás mellett álljanak. Acél- és betonboldogság ez, fából csupán a padok vannak combomnyi gerendákból, meg a hinták ülőkéi. Ilyen felhozatal mellett az emberfia már nem vágyott a „tilosban” játszani, szúrós rózsatövek, meg bokrok között. Legfeljebb felmászni arra a görbe fára, ami még mindig ugyanolyan görbe. Mint egy munkában megfáradt anyóka, aki világéletében gyermekei és unokái kénye-kedvét leste.
Így múlik el minden, ahogy eső után felszárad a nedves úttest. Kivéve az emlékeket, amelyek sosem fakulnak, inkább csak megszépülnek.
Az 1990-es évekre eléggé lepusztult a gyermekbirodalom, ezért a város nem messze tőle új játszóteret alakított ki. Azóta a régi helyén piacot létesítettek, az új játszóteret, annak balesetveszélyes állapota miatt ugyanakkor felszámolták. Pedig „szabványos” volt! Sőt, egy további kisebb, csupán pár hintából álló területet is megszűntettek az egyik kilencemeletes alatt. Persze azóta a gyerekek sem nyüzsögnek már akkora számban, mint anno… vagy ha mégis, valami teljesen mással foglalják le magukat. A szökőkút helyén előbb a piac, mostanra pedig parkoló kapott helyet. Ahol egykor naponta megpihentünk nagyapámmal, jobbára kétes alakok isszák a „csucsót” vagy a „kőműves joghurtot”…
