FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Egy különleges, zenével átitatott beszélgetésre invitálom Önöket a Sokszög asztalához, ahol három előadó mesél a zenéről, annak sokszínű világáról és a mai zenei ipar változásairól. Mint tudjuk, a „muzsikusnak dalból van a lelke” – ez a mondás pedig tökéletesen kifejezi, hogy a zenészek számára a muzsika nem csupán egy hivatás, hanem egy életforma, egy önkifejezési mód. Arról is beszélünk, hogyan változott meg a zene felfogása a digitális korszakban, hiszen a mai zenét már nemcsak hallgatják, hanem nézik is… Ez a vizuális élmény pedig szerves része a zenei élvezeteknek. Nagyon örülök, hogy elfogadta a meghívást Špaček György zenész, aki különböző hangszereken és stílusban alkotott már maradandót, Veréb Attila, azaz DJ Bird, aki a zene technikai oldaláról hoz izgalmas perspektívákat és végül, de nem utolsósorban Sipos Dávid szaxofonművész, aki az instrumentális jazztől a verszenéig sok mindent kipróbált.
Nagyon hálás vagyok nektek, hogy a régi ismeretség okán tegeződve beszélgethetünk és bemelegítő kérdésként azzal kezdeném, kinek, mikor és hol kapcsolódott be a zene az életébe? Mikor tudatosult Bennetek, hogy a muzsika fontos számotokra? Dávid, multiinstrumentalistaként sokféle hangszer megfordult a kezed között. Hogy jött nálad a muzsika és miért pont a szaxofon?
S.D.: Mivel zenészcsaládba születtem bele, adott volt. Azért próbáltam ki annyi hangszert, mert mindegyikből akadt otthon: dob, zongora és gitár. Egy dolog nem volt: a szaxofon. Utólag tudtam meg, hogy a nagyapám, akit nem ismertem, klarinéton játszott. Lehet, hogy tőle származik ez az adottságom, csak én a szaxofont tudom jobban megszólaltatni a hangszerek közül.
Hány éves korodra vált nyilvánvalóvá, hogy a szaxofon lesz a hangszered?
S.D.: Nagyon későn, csak huszonéves koromban. A zeneművészeti alapiskolában zongorára jártam, emellett volt egy hobbizenekarunk, amelyben doboltam. Majd jött a hegedű és nagyon rövid ideig basszusgitár is egy gyerekzenekarban. Huszonegy-két esztendős koromban az édesapám kitalálta, hogy kellene egy szaxofonos a zenekarukba, és azt mondta, könnyen meg fogom tanulni. Igaza is lett: ráérzett arra, hogy nagyon könnyen el tudom majd sajátítani a szaxofont. A hegedű rendkívül nehéz volt, bármennyit is gyakoroltam, nem tudtam olyan hangot kihozni belőle, ami tetszett volna. A szaxofon a hozzám illő hangszer.
A szaxofon most már az életed hangszere, vagy lehet, hogy még te is váltasz?
S.D.: Nem akarok váltani, de nagyon szeretem a zongorát és a basszusgitárt is. Egy időben az utóbbin el is kezdtem gyakorolni, csak nagyon fájtak tőle az ujjaim, így abbahagytam. A szaxofon viszont örök szerelem marad.
Ati, te vagy a kakukktojás a történetben, bár lehet, hogy neked is van hangszeres múltad…
V.A.: Igen, hat-hétéves koromban kezdtem el dobolni. Édesapám volt dobos, aki a néhai Tilajčík Imivel is fellépett néhány rendezvényen. Tőle örököltem a tehetséget, a ritmusérzéket. Gyerekkoromban sorban bejártuk a rendezvényeket, bulikat a barátaimmal, mindent meghallgattunk, belestünk az ablakon, végül diszkós lettem. Azokban az időkben Bíró Tomi és Ollé Lajos zenéltek szinte az összes csallóközi rendezvényen. Megtetszett a lemezlovas szakma, az iskolából hazaérve mindig játszottam fel a rádióból a zenéket, természetesen még kazettára. Azokban az időkben még működött az ifjúsági klub a kultúrházban, ahol délutánonként két-három órát zenéltünk. Ott kezdődött az egész. Az első szilveszteremet ugyanott abszolváltam tizenhárom esztendős koromban, az akkori tulajdonos megkért, hogy játsszak az óév utolsó napján. Így csöppentem bele ebbe a világba, onnantól pedig minden hétvégén jártam szórakoztatni a közönséget.
Volt otthon dobom, de már nem igazán érdekelt: inkább a diszkózásba fektettem az energiámat. Mobil diszkóssá váltam, ami azt jelenti, hogy nem a klubokat jártam, hanem a kultúrházakat. Egy nap a mihályfai Flamingó bárból kaptam egy felkérést, amely akkoriban még egy egységet alkotott az Éden bárral, ahol Ollé Lajos játszott. A két klub tulajdonosa is ugyanaz volt. Mihályfára jártam zenélni, majd Lajos elkerült Pozsonyba, én vettem át az Éden bárt is,
de néhány év múlva bezárt. Ezt követően megint mobil diszkós lettem, majd újabb felkérést kaptam: ezúttal a C&G klubtól, de nemcsak mint DJ dolgoztam nekik, promóterként a sztárvendégeket is én vittem-hoztam a fellépésekre. Sőt, az én ötletem alapján lett berendezve a hely, természetesen a tulajdonos beleegyezésével. Akkor még csak az első nagyterem működött, három évvel később nyitottuk meg a hátsó termet, ahol a progresszív underground zenevilágot próbáltuk meg megismertetni a közönséggel. Sajnos közbejött egy betegség, amely miatt fél évig kiestem, de a klub ugyanúgy működött tovább. Kár, hogy az ottani két megbízott rezidens a hátsó teremben elkezdett kommersz zenei slágereket játszani – ugyanazt, ami az elsőben is szólt, így füstbe ment terv maradt a hátsó terem. Ollé Lajos közbenjárásával lehetőséget kaptam az egyik pozsonyi klubban, amely a Bajkál épületében működött. Két színpad tartozott hozzá: az egyikben underground house, a másikban retró zene és a rádiós slágerek szóltak. A szabad hétvégéken mobil diszkósként jártam a járást, Komáromtól egészen Pozsonyig. A művésznevem eredetileg „Sparrow”, vagyis veréb lett volna, de ez nem igazán tetszett nekem – ám mivel a veréb is egy madár, így lettem DJ Bird, ahogyan ma is ismernek.
Említetted, hogy téged is hívnak esküvőkbe.
V.A.: Az esküvők, családi rendezvények már akkoriban is benne voltak a portfóliómban. A magyar popzenékkel jött a magyar mulatós világ is, mivel ezt is kérte a közönség. Minden létező zenefajtát képviselek. Sok zenésszel nagyon jó kapcsolatot ápolok, szeretem őket, kötődöm hozzájuk.
Š.Gy.: Befogadtunk a csapatba, Ati. Nagyon örülök, hogy itt lehetek. 1985-86 tájékán döntöttem el, hogy szeretnék valami maradandót alkotni. Akkoriban csodáltam a bálokban, lakodalmakban játszó zenészeket. Tetszett a miliő, a hangulat. Abban az időben nem volt egyszerű hozzájutni a hangszerekhez, hiszen vagy más zenésztől kellett megvenni, vagy külföldről behozatni, de akkoriban csak nagyon kevesen utazhattak országon kívülre. Manapság, ha valaki zenész szeretne lenni, akkor is megvehet minden kelléket, ha hiányzik hozzá a hallása. Régebben lehetett bármennyire is tehetséges valaki, nagyon nehéz volt hangszerhez jutni.
Basszusgitárral kezdtél?
Š.Gy.: Igen, azzal. Néhányan összeálltunk barátok, akik szerettük a zenét és próbálkoztunk. Szét kellett osztani a hangszereket és eldönteni, ki min fog játszani. Mindenki gitáros akart lenni, de akkor ki lett volna a bőgős? Mindenki rám nézett, így el is dőlt a dolog. Ahogy gyakorolsz és szívod magadba, megszereted, egyre jobban belemélyedsz és fejlődsz. Akkoriban még vizsgázni kellett a zenéből, amelyre nagyon sokat tanultunk, gyakoroltunk. Kölcsönbe megkaptuk a kultúrházat, de mindig figyeltek minket – nem csinálunk-e valami rosszaságot, mert hiszen ilyen a világ. Az első vizsgát sikerrel abszolválta a zenekar, kaptunk valamilyen minimális osztályzást és mentünk tovább. Az első akciónk karácsonykor volt, és úgy éreztük, mi vagyunk a legnagyobbak. Bár igaz, hogy a zene még nem volt a legpontosabb, de a tény, hogy felléphettünk – nagyon nagy dolog volt. Onnantól elindult a pályafutásunk, jöttek a felkérések. Felléptünk a Vöröskereszt és a Csemadok évzáróján is. Ez még a kommunizmus alatt volt, ma meg azzal kezdődik a dolog, hogy valaki elvégzi a zeneiskolát, és vagy lesz belőle zenész, vagy nem. Ha igen, minden elérhető számára: a technika és a tudás is. A zenekarokban is folyamatosak a tagcserék. Ha tudjuk, hogy hárman jók vagyunk, de a dobos folyamatosan késik, akkor előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor le kell őt cserélni, mert mindenki jó akar lenni.
Egyre több lett a lakodalom és divatba jött megtartani a kerek születésnapokat. Az esküvőkön is minél többet akart mutatni az ifjú pár a vendégseregnek és saját maguknak is. A lagzik, a születésnapok és a bálok is kicsit más repertoárt igényeltek. Aktuálisnak kellett lenni, fejlődni – azt is hallgattuk, ami frissen jött, de a klasszikusokat is.
Ahogy ezt egymásra építettük, mindig hozzátettünk valamit a régi világhoz. Ez végigkíséri az életet. Aztán jönnek a változások, amikor például az ember bőgősként leül a zongorához, és próbálkozik. Emberek jöttek-mentek, alakultak a különféle formációk, kettesek, hármasok, négyesek – éppen ahogy sikerült vagy ahogyan szükség volt rá. Ezzel a belső zenei világom is teljesen átalakult. Anno más volt a trend, mint ma. Ez a változás hozza a felkéréseket, az új irányzatokat, mindenbe belekóstolunk. Öregszem, de ugyanakkor a zene megfiatalít, mivel mindig fiatalabb zenét, stílusokat hallgat az ember. Ez a fajta átalakulás egy mélyen gyökerező lelki dolog.
Amióta ismerlek, ugyanúgy nézel ki: konzervált téged a zene. Dávid, te Gútán élsz, tehát neked ez a terület annyira nem esik útba, de lehet, hogy rosszul gondolom. Vállaltok bálokat, rendezvényeket, tehát zenéltek olyan muzsikát is?
S.D.: Igen, viszont nem a hagyományos jelleggel, hanem inkább show elemekkel tarkítva. Jankóval és DJ Szemivel szoktam járni, egy-két órás blokkokat adunk elő. Manapság inkább már az amerikai filmekből választják ki ezeket az elemeket, sőt forgatókönyveket is írnak a lagzira: pontosan meg van adva, hogy mikor minek kell történnie. Valahol látták ezt, és jelenleg ez a menő mifelénk. Őszintén szólva, örülök ennek, hiszen nem kell hajnalig, reggelig ott szenvednem, mert hát, valljuk be: a zenész éjfél után már jobbára csak szenved… Reggel négyig, ötig zenélni nagyon kemény munka.
Gyuri, ha már a nótát említjük, te éjszakázó ember vagy: benne vagy a dolgok sűrűjében. Hogy bírod, és hogyan változott a lakodalmak világa? Mi volt jó benne, mi az, ami jobbá vált, és mi az, ami rosszabbá?
Š.Gy.: Régebben az volt a jobb, hogy kisebbek voltak az igények. Manapság ezek egyre nőnek azáltal, hogy különféle országokból, kultúrákból más szokásokat veszünk át – így a zenészek felé támasztott igények is megnőttek. Ahogyan kell a székszoknya, a zenésznek is bármilyen stílust ismernie kell. A valamikori világban az emberek elfogadták azt, hogy van a lakodalmas zene, a sramli és van a modernebb zene. Ezt a zenészek úgy gyúrták össze, olyan blokkokban adták elő, hogy a végén, a csattanókor a vendégek azt mondták, nagyon jól érezték magukat. Táncköröket raktunk össze, amelyek végén az emberek elfáradtak és leültek enni-inni. Manapság nagyon oda kell figyelni a stílusok vegyítésére, hiszen azok rendkívül eltérőek. A vendégseregben pedig fiatalok és idősek egyaránt megtalálhatók.
A lakodalom mindig is egy olyan műfaj volt, ahol nem csak azért vannak ott az emberek, mert ott szeretnének lenni, hanem mert a rokonság hívta meg őket: a lakodalom egy olyan metszet, ahol a csecsemőtől egészen a 99 éves dédapáig mindenki ott van – mindenki a maga zenéjét szeretné hallani, ez pedig nem egy könnyű kihívás…
Š.Gy.: Amikor leülök átbeszélni a dolgokat az ifjú párral, ezért mondom nekik mindig, hogy ha lesznek idősebbek is a lagziban, akkor azt az első néhány kört hagyjuk meg nekik, hogy ők is hallgassanak valami nekik tetszőt. Akkor még úgysem hág a tetőfokára a buli, mindenki szolidabban szórakozik. Nyilván a gyorsabb körökben már nem fognak ugrálni, de amikor az elején lassabb zenére lépnek egyet jobbra, egyet balra, amit egyébként nagyon tudnak, ennek rendkívül tudok örülni. Később jöhet a buli, de az elején illik őket is megtisztelni azzal, hogy az ő zenei világukból is hozunk nekik valamit. Az a lényeg, hogy mi ugyanabból a világból jöttünk, mint ők. Lehet, hogy a fiatalabb kollégák máshogy látják ezt a dolgot, de én az elején szándékosan lassítom a tempót a vendégsereg összetétele alapján, és ahhoz igazítom a zenét.
A zene egy időutazás, és ezt Ati, nektek is látnotok kell, amikor összeraktok egy mixet, akárcsak Gyuriék egy tánckört. Az egyiket a másikra fűzöd, de nekem mindig is egy rejtély volt, hogy ott találod-e ki, melyik zenét rakod a másikra, vagy vannak előkészített konzervelemek?
V.A.: Akárcsak a többi zenész, én is spontán módon választom ki a dalokat. Természetesen vannak előre bekészítve zenék, de nem úgy működik a dolog, hogy megnyomom a gombot, hazamegyek, majd visszajövök. A lagziban általában én is meghagyom a zene eredetiségét, hogy az idősebb generációnak is meglegyen a maga kedvelt muzsikája. Felvételről játszom, én nem zongorán kísérem magam.
Mostanában, a stúdióm elkészülte után, de azt megelőzően is átdolgozom, frissebb, diszkós köntösbe bújtatom a régi slágereket. Megmarad az eredeti ének, viszont teljesen más dinamikával szól a dal, teljesen más hangulatot áraszt. Addig szaggatom szét a zenét, amíg lehet, és teljesen újból felépítem. A vokál viszont megmarad. Nem titok, hogy erre a mesterséges intelligencia segítségét is felhasználom.
Különféle modulokkal egészítem ki, és onnan választom ki a hangszíneket. Az egész estét összemixelem: van, amikor két órát is játszom folyamatosan – meghagyom a mix elejét és végét, a többi részét pedig folyamatosan keverem. Természetesen a mulatós blokk sem maradhat ki. Azzal töltöm a hétköznapjaimat, hogy folyamatosan kevergetem, dolgozom át a különféle zeneszámokat. Széttöröm őket, és újra összerakom. Az egyik jóbarátomat, Bodó Karcsit szoktam elégedetten felhívni, ha valamelyik zene jól sikerül és nagy hévvel kérdem meg tőle, hogy vajon eredetiben miért nem tudták ilyen jól megcsinálni. Hallom, hogy ez így a jó és az eredetiben is így lett volna jó. Az vagyok én, amit hozzáteszek. Van, hogy megállítom a mixet, és jön egy Ciao, Marina, amit még nem mixeltem át. Ha körülnézek, és látom, mire van igény, rögtönözni is szoktam. Van, amikor én is lassú zenével indítok, hiszen gyönyörű magyar lassú számok vannak. Sajnos egyre kevesebb helyen hallani ezeket a lassú zenéket. Megértem, hogy felgyorsult a világ, hogy mindenki mindent gyorsan akar hallani, gyorsan akarnak mozogni, de nagyon hiányolom azt az érzést, amit akkor éreztem, amikor ezeket a gyönyörű, szerelmes dalokat indítottam el. Szerintem egy este folyamán ezekre is szükség van, és nagyon sajnálom, hogy a mai fiatalok nem igazán élik már ezt meg.
Ati említette az improvizációt: Dávid, a Te játékod kimondottan egy olyan hangszerhez köt, ahol az érzetnek és magának az improvizációnak is nagyon fontos szerepe van. Amikor elkezdesz játszani egy szólót, tudod, hogy a végén hova fogsz elkanyarodni?
S.D.: Igazából nem. Amikor nekiállok, akkor kezdődik el egy folyamat, hogy milyen motívumokból fogok kiindulni. Ezeket fejlesztem, felemelem, leívelek és ennyi. Ez sok mindentől függ: hogy milyen hangulatban vagyok, kikkel játszom együtt, hogy tudnak-e kísérni és reagálni a mozdulataimra. De nagyon szeretem, akárcsak azt, amikor egyszerűbb zenét játszunk, és vissza kell fognom magam: tudom, hogy nem játszhatok annyit, nem virtuózkodhatok. Ilyenkor a földön kell maradnom.
A kevesebb néha több: hallottalak már így és úgy is muzsikálni, de mindig az a kérdés, hogy a hallgatóság tudja-e ezt értelmezni…
S.D.: Szerintem inkább azokat az energiákat érzik, amiket át tudok adni. A zene igazából nem is a hangokról szól, hanem arról, amit a másik emberből képes kihozni.
Ezt te érzékeled, a közönség visszasugározza rád?
S.D.: Általában igen, de vannak olyan esetek is, amikor nem. Ilyenkor nem is érzem magam jól a színpadon, kínos zenélnem. De szerencsére sokkal több az olyan alkalom, amikor érzem a visszajelzést. Magával ragad az egész, más térben, dimenzióban vagyok.
Többször is láttalak zenélni, így elmondhatom, hogy nagyon otthonosan, komfortosan érzed magad a színpadon. De mi van akkor, ha annak ellenére sem tudjuk táncra invitálni a közönséget, hogy mindent megpróbálunk ennek érdekében?
Š.Gy.: Ez is megesik néha. Vannak olyan praktikák, amiket ilyen helyzetben be lehet vetni. Ha az ember idegen társaság előtt lép fel, nagyon fontos, hogy kapcsolatot teremtsen velük: ne csak az legyen, hogy letáncolják a kört és leülnek.
Ez a bizonyos kapcsolat általában hajnalra meglesz, mert akkorra rajzolódik ki az a társaság, amely szívből szeretne szórakozni. Ők általában veszik a lapot és ha egy picit másítok a dalszövegen, akkor arra reagálnak, akaratlanul is bevonva a többieket a buliba.
Szoktál tudatosan szöveget rontani ennek okán?
Š.Gy.: Nem mondanám ezeket rontásnak, inkább valamiféle szójátéknak: ha megesik, hogy nem igazán tudom bevonni a közönséget a buliba, akkor picit másítok a szövegen, de a rím ugyanúgy megmarad. Ilyenkor azt lesem, ki kapja föl erre a fejét, mert az figyel. Aki nem reagál erre, az nem figyel, neki mindegy lesz, bármit is csinálok. Csipkelődök egy kicsit, kiprovokálom a társaságot, és kiszedem magamnak azokat a dolgokat, amelyek hatásosnak bizonyultak. Néha muszáj lépni valamit, amikor az ember azt látja, hogy ez a buli odakozmált. Nem lehet mindig csak gépiesen csinálni a zenét.
Dávid, volt már olyan, hogy nem volt kedved zenélni menni?
S.D.: Sajnos volt már olyan is, de nagyon kevés van belőle.
Mi okozza ezt? Fáradtak, túlhajtottak vagytok, vagy egyszerűen megunjátok a zenét és nem akartok egy ideig hangszert látni?
S.D.: Ilyen azért nincs, imádom a hangszerem, minden nap a kezemben van. Olyankor nem magával a hangszerrel van bajom, hanem a lelkiállapotommal vagy a helyszín olyan, ami esetleg nekem nem áll jól, tudom, hogy nem való annyira nekem.
Amikor felméred a terepet, már látod, hogy az nem éppen a te bulid lesz?
S.D.: Korábban is, már az odaúton azt kérdezgetem magamtól, hogy minek vállaltam el. De természetesen olyan is megesik, hogy a zenélés közben, vagy utána mégiscsak pozitívan csalódok.
Ati, te beszélteted az előadásod közben a közönséget?
V.A.: Persze, énekeltetem őket. Nyilván nem minden dalnál, mert akkor megunják és hamar vége lenne a bulinak. Az estének tartalmaznia kell egy csúcspontot. Az underground zenei világban megtanultam, hogyan játsszak szavak nélkül, mert ott nincs beszéd. Azt is megtanultam, melyek azok a zeneszámok, amelyekkel feljebb, vagy lejjebb lehet húzni a hangulatot. Itt nem kell beszélnem, a zenével kommunikálok. Viszont a lakodalmakban, születésnapokon bemutatkozom, felvezetem az estét és megvannak azok a dalok, amelyekre feláll lassúzni a közönség. Ezt követően ismertebbnél ismertebb dalokkal fokozom a hangulatot. Ekkorra kicsit én is ellazulok, visz magával az egész forgatag, a kezembe veszem a mikrofont és buzdítom a közönséget. Akkor váltok zenét, amikor azt érzem, hogy elfáradtak, hogy már nincsenek velem kapcsolatban, amikor kezdem elveszíteni őket. Ha az első, második és harmadik nagyon ismert slágerre sem állnak fel, akkor tudom, hogy el kell engedni a dolgot, és be kell iktatni egy kis szünetet. Így építkezek.
Gyuri, milyen zenét hallgatnak mostanság az emberek? A mi generációnk már retró zenét hallgat: ha viszont valaki egy esküvőben odajön hozzád és mondjuk kér egy Azahriah-dalt vagy valamit a Pogány Indulótól, akkor megköszönöd az együttműködést és nemet mondasz?
Š.Gy.: Próbálom a saját magam új hullámát belevinni ebbe az egészbe. Egy szünet alatt csinálok egy blokkot abból, amit kértek.
Amikor valaki zenét kér tőlem, az elindít egy lavinát, és további emberek is odajönnek. Mivel nyilvánvalóan senkit sem akarok megsérteni, összegyűjtöm a kéréseket, és megpróbálok eleget is tenni ezeknek.
Szerintem inkább ez a jobb megoldás – elég idős vagyok ahhoz, hogy ne tudjak mindenkit kiszolgálni. Viszont ilyen formában meg tudom csinálni. És ha képes vagyok rá, akkor miért ne tegyem?
Okos és bölcs hozzáállás. Mi van akkor, ha hangszeres zenésztől kérnek ilyen dolgot?
S.D.: Akkor van baj, ha nem ismerem a dalt, mert abban az esetben nem tudom eljátszani. Akkor megkapom, hogy milyen zenész is vagyok én.
Kaptok kritikát is?
S.D.: Igen, volt már, hogy megkérdőjelezték a zenészi képességeimet, de nem tudtam eldönteni, humorosan vagy komolyan mondja-e az illető ezt…
Ati, mit használsz a konfliktusok kezelésére?
V.A.: Mosolyt. Dolgozni megyek, tehát józan vagyok. Ha valaki próbál konfliktust kiprovokálni, mindig megnézem, ki az és hogy milyen állapotban van. Ezt meg kell tanulni kezelni. Volt három nagyon éles helyzet, az egyik során késsel támadtak rám, ott és akkor komolyan neki kellett vetkőznöm, és rendet raknom. Röviden elmesélem a történetet. Jó hangulatban zajlott le a rendezvény, nem volt semmi gond. Reggel kértem a pénzt, amit nem akartak kifizetni. Annyit mondtam, hogy rendben, majd megoldjuk, és kimentem az ajtón. Ekkor ketten rám támadtak: az volt a szerencsém, hogy hátulról az egyikük meglökött. Elestem, majd felugrottam, láttam, hogy az egyikük kezében kés van. Kirúgtam azt a kezéből, és mindkettőt picit helybenhagytam. Hazamentem, és két napig csak ezen járt az eszem. Nem tudom, miért kellett ezt így intézni, bár sok mindent megéltem már. Szórakoztatni megyünk, mosolyt akarunk csalni a közönség, az emberek arcára. Azt szeretnénk, hogy jól érezzék magukat és elégedetten távozzanak. Az emberek sokat dolgoznak, egy születésnapon vagy lagzin ki akarják ereszteni a gőzt. Szerintem mindegyikünk próbálja oldani az ehhez hasonló szituációkat.
Gyuri, neked már volt éles helyzeted?
Š.Gy.: Igen. Gyakran előfordul, hogy valaki bátrabb a többieknél. Szerintem teljesen jó dolog, ha a lakodalomban vagy egy vőfély. Ő az első ember, akinek szólok, és ha hatalmában van, akkor biztosan lerendezi a helyzetet. Ha ő sem tud segíteni, akkor meg kell kérni a hozzá tartozó rokonság tagjait. Nem a mi feladatunk pálcát törni felette. A bálban pedig a rendezők dolga ugyanez.
Agresszívebb lett a világ?
S.D.: Igen. Bár már nem kell sokszor éjszakáznom a zene miatt, de a kollégák mondják, hogy agresszívak az emberek, és sokszor lekezelően is bánnak a zenészekkel.
Azzal, hogy megjelent az elektronikus zene, tehát bárki, bármit, bárhol lejátszhat, a zene értéke is devalválódott: régebben talán jobban értékelték a zenészeket – ma bárki, bármit lejátszhat akár a telefonján is…
V.A.: A DJ szakma mindig arról szólt, hogy az újdonságokat megmutassuk az embereknek. Ma már nem ez van, inkább gépiesedik a dolog.
Š.Gy.: Ugyanezt tapasztaltam én is. Valamikor egy négy-öttagú zenekar elment egy bálba vagy lakodalomba. Mivel akkoriban még nem volt semmilyen platform, ahonnan megtudhattuk volna, mi a menő zene, az emberek mindig azt gondolták slágernek, amit mindegyik zenekar játszott. Manapság az emberek jönnek oda hozzám, és megmondják, mi a sláger, mit szeretnének hallani. Azelőtt mi tanítottuk meg az embereknek, mi a sláger, most ők mondják meg nekünk.
V.A.: Régebben szórakoztak, táncoltak az emberek arra, amit a DJ játszott. Megelőzve a kéréseket, az új dalokat is új formába rakom – minden dalnak adok időt, hogy különféle változatban is szóljon. Persze vannak különleges kérések, amikor olyan dalt kérnek, amitől inkább hazafutnék, de igyekszem azt is lejátszani, eleget tenni a kérésnek. Ha kérnek valamilyen dalt és úgy érzem, az beleillik az adott blokkba, akkor mindig lejátszom. Nagyon kevésszer fordult elő, hogy elfelejtettem volna a kérést.
Ez egyrészt a muzsika, másrészt pedig az emberek szolgálata. A beszélgetésünk végén megkérdezném, hogy meddig lehet ezt játszani? Mik a terveitek a zene vonatkozásában: lesz majd egy nap, amikor azt mondjátok, mostantól már nem akarok muzsikálni?
S.D.: Nem akarom megérni azt a napot, amikor le kell tennem a hangszert, az életem végéig szeretném csinálni. Imádom, ez is éltet. Rengeteg energiát és jó érzést ad.
Ati, te meddig kevered a zenét?
V.A.: Amíg lehet, hiszen ezzel kelek és fekszem. Valaki éjjel, három műszakban dolgozik, én a gép előtt ülök. Nekem ez a fő állásom, immár harminchatodik évemet töltöm a zenével, és ezzel is keresem a kenyerem. Nagyon hálás vagyok Istennek és mindenkinek, aki ebben támogat. Ez az életem, sose jöjjön el az a bizonyos nap. Egyszer már majdnem eljött, de lábra tudtam állni.
Gyuri?
Š.Gy.: Amíg igény van ránk, addig – bár nem tartom magam jónak -, kénytelenek elviselni, hogy ott éneklek. A zene szeretetét sírba viszi az ember. A kommersz zenét félrerakhatja az ember, de az igaz muzsika mindig ottragad legbelül. Volt, hogy másfél évre abbahagytam a zenét, mert éppen olyan élethelyzetben voltam. Akkor azt mondtam, hogy ha az életem más részét megmentem vele, akkor befejezem. Most már elmondhatom, hogy pokoli másfél esztendő volt.
V.A.: Nekem is rengeteg tervem van még, eddig szerencsére minden sikerült is. Még egy dologra várok, de lehet, hogy nem véletlenül nem adatik meg ez nekem. Megnéztem Avicii filmjét, ami rámutatott arra, hogy ez így jó, ahogy van és az egészségügyi állapotomat is figyelembe véve elég ez nekem. Nemrég építettem fel az új stúdiómat és folyamatosan új dolgokkal rukkolok elő. Ez visz előre, ez éltet. Szeretnék még több sikert átélni.
Sok egészséget kívánok nektek, hogy minél tovább tudjátok nemcsak a magatok örömére játszani, hanem továbbadni az embereknek is. Nagyon köszönöm a beszélgetést, a 2025-ös esztendőre a lehető legjobb és a lehető legtöbb muzsikát kívánom nektek!