A tánc ott van velünk a hétköznapokban is. Olyan mozdulatok sorozata, amely felold, felszabadít, örömöt és önbizalmat ad, akár egy edzés, akár csak néhány spontán lépés a konyhában főzés közben. Néha elég egy zene, egy dallam, egy szerelmes pillanat és máris táncolunk a nappaliban, ösztönből, mosolyogva, kapcsolódva. A táncban ott van a szabadság, a játék, a gyógyulás, és az is, hogy bátran lehetünk azok, akik igazán vagyunk.
Április 29-én világszerte a táncot ünnepeljük – azt a művészi önkifejezési formát, amely egyszerre játék, szenvedély, szabadság és történetmesélés. A tánc világnapja alkalmából két dunaszerdahelyi származású fiatal, Katona Chiara és Kázmér Máté mesélt arról, hogyan vált meghatározóvá számukra a tánc. Mindketten versenytáncosként kezdték, és bár ma már más irányban haladnak, a ritmus és a mozgás iránti szeretet továbbra is része az életüknek.
Mi volt az első élményed a tánccal?
Katona Chiara: Ha visszapörgetem az emlékeim filmjét, az egyik legelső jelenet, ami előbukkan, az mindenképp az, amikor a szüleim kézen fogva vittek el az első táncórámra – mégpedig abba a stúdióba, amit Zoltán Erika nyitott Dunaszerdahelyen. Anyukámék mai napig emlegetik azt az első órát. És nem azért, mert már akkor sziporkáztam a tehetségtől – sőt! A bemelegítésnél, amit ugye minden óra elején szokás, olyan elveszetten toporogtam, mintha véletlenül rossz bolygóra kerültem volna. Teljesen összezavarodtam, fogalmam sem volt, melyik oldalra kell lépni, mikor kell emelni a kezem, és mikor épp letenni. Anyáék végül ki kellett, hogy menjenek a teremből, mert annyira vicces volt a bénázásom, hogy attól féltek, hangosan nevetni fognak – pedig tudom, csak szeretetből tették volna. De tudod mit, ott és akkor valami elindult bennem. A kezdeti zavarodottság helyét lassan átvette a kíváncsiság, majd az elszántság. Megtanultam a mozdulatokat, belenőttem a ritmusba, kicsit később már nemcsak követtem a zenét, hanem együtt lélegeztem vele. Jöttek a fellépések, a versenyek, az öröm, a siker, meg persze a kihívások is, de valahogy minden küzdelem értelmet nyert, mert ott volt mögötte az az első lépés, az első bukdácsolás, ami nélkül semmi sem történt volna. Ha valamit megtanultam ebből az élményből, az az, hogy soha, de tényleg soha nem szabad feladni csak azért, mert valami az elején nehéznek vagy lehetetlennek tűnik. Lehet, hogy pont abból születik meg valami igazán szép.
Kázmér Máté: Az első élményem 6 évesen volt, amikor az általános iskola alsó tagozatában nyugdíjas napi műsorral készültünk. Az egyik tanító néni betanított egy táncot azoknak a gyerkőcöknek, akik éreztek magukban egy kis bugit. Akkor kezdődött minden, utána ahogy idősödtünk minden műsorra tanultunk valami újat. Kilenc évesen a szüleim támogatásával bejelentkeztem a Südi Iringó táncstúdióba, ami 2010-ben Dunaszerdahelyen megnyitotta kapuit.
Mikor mondtad először azt, hogy „oké, ez a tánc dolog menő”?
Katona Chiara: Talán furcsán hangzik, de nem volt egy konkrét „filmbe illő” pillanat, amikor hirtelen felkiáltottam, hogy „oké, ez a tánc dolog menő!” Inkább egy folyamat volt – egyre mélyebbre kerültem benne, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nemcsak mozgok a zenére, hanem kifejezem magam. Ha ki kellene emelni egy pontot, akkor az az első versenyem lenne. Amikor ott álltam a színpadon, reflektorok alatt, a zene elindult, és a mozdulataim pontosan úgy működtek, ahogy előtte százszor próbáltuk – na akkor valami átkattant. A hip-hop lett az első szerelem, de nem az utolsó. Ahogy teltek az évek, elkezdtem Magyarországon táncolni Südi Iringónál, a későbbiekben pedig Sali Zolinál, jöttek sorban a stílusok: latin-amerikai táncok, balett, jazz balett, modern balett, swing, girly style… és én mindegyikbe beleszerettem egy kicsit. Minden stílus más oldalamat hozta elő – a szenvedélyt, az eleganciát, az erőt, a játékosságot. Egy idő után már nemcsak táncoltam, hanem ebben éltem. A mozdulatok lettek a nyelvem, a színpad a második otthonom, a tánc pedig az életstílusommá vált. Nem volt több kérdés, nem volt B-terv. Ez nemcsak egy hobbi lett, ez lett az, aminek éltem, és ami minden egyes nap inspirált arra, hogy még többet adjak magamból.
Kázmér Máté: Ez elég nehéz kérdés, mivel mindennek van egy szépsége, de azt hiszem akkor mikor első versenyünkön 2014-ben Léván Szlovák kvalifikációs bajnokságon, II. és III. helyezést hoztunk el két kategóriában. Akkor mondtam azt, hogy ez nagyon tetszik és akkor ezt folytatni és fejlődni kell, hogy kihozzam magamból a maximumot.
Mit ad neked a tánc?
Katona Chiara: Talán a legőszintébb válasz az, hogy mindent. Bár ma már sajnos nem táncolok aktívan – és ezt kimondani is fáj – a tánc számomra soha nem csupán egy hobbi volt, hanem egy életszakasz, egy életforma, egy olyan világ, ami teljessé tett. Aki valaha is megtapasztalta, milyen az, amikor a zene és a mozdulat eggyé válik benned, az pontosan tudja, miről beszélek. A tánc nemcsak a fiatalkoromat jelenti (szerintem évtizedek múlva is ezt fogom mondani), hanem az életem legszebb éveit is. Annyi pozitív impulzust, élményt és tapasztalatot kaptam ez alatt az idő alatt, amit szavakba önteni is nehéz. Felemelő pillanatok, amikre, ha visszagondolok, még mindig felpezsdül a lelkem. A tánc megtanított a csapatmunkára – arra, hogy milyen érzés együtt lélegezni másokkal a színpadon. Megtanított megérteni az embereket, alkalmazkodni, együttműködni, mégis önmagamat adni. Olyan emberi kapcsolatokat alakítottam ezek az évek során, hogy ha ma már nem is tartjuk a kapcsolatot, mindig is az életem részei lesznek. De talán a legfontosabb: saját magamról is rengeteget tanultam általa. A táncon keresztül tanultam meg igazán kifejezni az érzelmeimet. Ott tanultam meg magabiztosnak lenni, kiállni magamért, viselni saját magamat – és bátran, büszkén nőnek lenni. Szerintem ez sok más sportra is igaz lehet, de a táncban van valami mélyen emberi. Egy különleges nyelv, ami szavak nélkül is elmond mindent – rólad, az érzéseidről, az álmaidról. És ha valaha is újra lehetőségem lenne táncolni, biztos vagyok benne, hogy egyetlen pillanatig sem haboznék. Mert a tánc az a részem, ami sosem múlik el igazán.
Kázmér Máté: A tánc egy nagyon érdekes sport, minden érzelmed ki tudod vele fejezni legyen az harag, fájdalom, szomorúság, minden az előadás módjától függ. A tánc nagyon sok mindent ad, de ugyan úgy el is vesz. Negatívumként rengeteg energiát és időt és pénzt kell belefektetni, hogy a végén sikereket tudj elérni. Viszont ezek azok a dolgok, amit az ember máshogy vesz, ha valamit szeret csinálni. Szüleim támogattak mindenben lehetett szó gondolok itt táborokra, fellépésekre falunapokon, bálokban vagy akár, ha új tánccipő kellett (azért évente két pár simán elkopott). De a legfontosabb és amiről beszélni kell igazán az az, amit adott nekem. Hatalmas fegyelmet és koncentrációt ezek nélkül nehéz jó táncosnak lenni. Ami ennél is fontosabb az a kitartás, akkor sem szabad feladni, ha egy akadály kerül elénk. Meg kell találni rá a legjobb megoldást és mindig menni előre, kitűzni egy célt, amit el szeretnénk érni.
Szerinted ciki vagy menő, ha valaki jól tud táncolni?
Katona Chiara: Szerintem abszolút menő, ha valaki jól tud táncolni. Gondolj csak bele: ott vagy egy buliban, a legtöbben feszengenek, toporognak, próbálnak valahogy a ritmusra mozogni, és akkor megjelenik valaki, aki magabiztosan, szabadon, felszabadultan táncol. És az is menő, hogy a tánc nemcsak a bulikra igaz. Ott van például egy baráti összejövetel, egy esküvő, egy spontán táncolás a konyhában kedvenc zenére, ha valaki ilyenkor nem zavarban van, hanem bátran meg meri mutatni magát, az nagyon vonzó. Nem kell színpadi táncosnak lenni ehhez – csak annyi, hogy merd elengedni magad. Szóval nem, nem ciki, hanem ez egy titkos superpower a hétköznapokban is.
Kázmér Máté: Szerintem mindig jó, ha valaki jól tud táncolni, ennek köszönhetően sokat hozzátesz az ember egy buliban a hangulathoz. Az a tapasztalatom, hogy az emberek többsége azért nem szeret táncolni mások előtt, mert attól félnek, hogy mit fognak róla gondolni, esetleg kinevetik, mert nem megy olyan jól. De hát nem mindenki lehet mindenben tökéletes. Ha a társaságban van akár egy olyan ember, aki szeret táncolni máris mindenki oldottabb.
Volt már olyan, hogy a tánccal sikerült valakit lenyűgözni – vagy pont, hogy beégni?
Katona Chiara: Ha a mindennapi életemet nézem, akkor őszintén azt mondanám: is-is. Volt, hogy sikerült lenyűgözni valakit, és bizony volt olyan is, amikor inkább csak zavarban voltam vagy épp beégtem egy kicsit, de pont ettől lesz ez az egész emberi. Miért? Hát mert sok fiú – és ezt most nem bántásként mondom – nem igazán szeret vagy mer táncolni, vagy legalábbis nem szívesen mozdul ki a komfortzónájából. És mivel én viszont versenytáncoltam, sokszor előfordult, hogy nem nagyon tudtak velem mit kezdeni… vagy néha épp én nem tudtam velük. Persze mindig is igyekeztem alkalmazkodni az adott partnerhez, sosem akartam többet mutatni, mint amit ő irányított – de ez néha elég komikusra sikeredett. Néztük egymást, mint két elveszett lélek a parketten, és csak próbáltuk megtalálni az összhangot. Hogy sikerült-e lenyűgözni valakit? Talán. Mindig voltak, akik értékelték, de az ilyesmi inkább apró, tipikus „pasis” megjegyzésekben jelent meg, szóval számomra ez inkább mindig egy neutrális zóna maradt. Nem az volt a cél, hogy bárkit elkápráztassak – a tánc nekem mindig belső dolog volt. És őszintén: én is azok közé tartozom, akik bulikban nem igazán tudnak táncolni. Tudod, ott nem az a koreografált, színpadi stílus működik, hanem valami laza, ösztönös mozgás… és abban néha én érzem magam furán. Úgyhogy lehet, hogy volt, aki azt gondolta: “na, ez a lány biztos nem tud táncolni”.Szóval összességében: néha siker, néha bénázás, de mindkettő része az élménynek.
Kázmér Máté: Személy szerint a nézők mindig szerettek engem, illetve minket nézni, miközben táncoltunk. Mindenkit sikerült levenni a lábáról, negatív sztorim szerencsére nincs, kivéve a vízhólyagokat…
Mit mondanál azoknak, akik nem mernek felállni táncolni egy buliban? Hogyan bátorítanád őket?
Katona Chiara: Őszintén? Azt mondanám nekik, hogy a legjobb döntés, amit egy buliban hozhatsz, az az, hogy felállsz és elkezdesz táncolni – még akkor is, ha fogalmad sincs, mit csinálsz. Mert a tánc nem arról szól, hogy tökéletesen mozogsz-e, hanem arról, hogy jól érzed magad. És azt a flow-t, azt az örömöt, amit a zene ad, kár lenne kihagyni csak azért, mert attól félsz, hogy ki mit gondol. Nézz körül egy buliban: senki sem versenyez, senki nem pontoz. Mindenki azért van ott, hogy kiengedje a gőzt, nevessen, mozogjon, felszabaduljon. Ha bizonytalan vagy, kezdd kicsiben: egy kis lépegetés, vállmozdulat, bólogatás. Senki sem születik profinak, de mindenki megérdemli, hogy jól érezze magát. Szóval ne várj a tökéletes pillanatra – az már akkor eljön, amikor felállsz. És hidd el, az első mozdulat után hirtelen már nem is számít, hogy ki lát, mit gondolnak – csak az, hogy ott vagy, benne vagy, és éled a zenét.
Kázmér Máté: Jótanácsként azt tudnám mondani, hogy merjetek táncolni és bulizni. A tánc mindenkié, senki nem fog ítélkezni, ha valakinek nem megy profi szinten. Minden jó buli alapja a jó társaság, a jó zene és az egész éjjelen át tartó táncolás.
