A cikk megjelent a Klikk Out 2025/04. számában.
A közelmúltban, Európában egyedülálló módon, Magyarország kormánya megtiltotta, hogy Budapesten Pride-ot szervezzenek. Amennyiben ez mégis megtörténik, nemcsak a szervezők, hanem az esemény résztvevői is büntetésre számíthatnak. Mindezt gyermekvédelmi okokra hivatkozva – a politikusok „hivatásos genderaktivistákról” beszélnek, „genderlobbiról”, mely meg akarja rontani, eszméivel meg akarja fertőzni a legfiatalabb korosztályt. Az ügy jelenleg is heves viták tárgya, jóllehet sem ez a lépés, sem pedig az azt alátámasztani hivatott indoklás nem előzmény nélküli. Az elmúlt bő száz évben az LGBT+ közösség tagjait gyakran érte hátrányos megkülönböztetés, változatos dolgokkal gyanúsították meg őket, és összeesküvés-elméleteket is bőséggel gyártottak velük kapcsolatban.
Az embereket régóta foglalkoztatja, hogy mitől lesz valaki homoszexuális.
A tudomány a 19. század 2. felében kísérelte meg először e kérdés megválaszolását. Az első teóriák valamilyen fizikai elváltozást feltételeztek, de hamarosan olyan elgondolások születtek, melyek szerint környezeti hatásoknak köszönhetően alakul ki ez a nemi orientáció. Vagy épp olyanok, melyek egy, már „romlott” személy általi elcsábítást jelölték meg okként.
A 20. század eleji Németország közegében kissé láthatóbbá váltak ezek a csoportok. Ebből kifolyólag néhányan úgy vélték, valamiért ténylegesen megnőtt a melegek száma. II. Vilmos császár barátja, egyben tanácsadója, Philipp Eulenburg herceg vált az első modern kori melegellenes hisztéria első számú célpontjává. Korabeli újságcikkek rosszindulatú manipulátor színében tüntették fel, aki egy kozmopolita, mi több, pacifista homoszexuális társulat fejeként önt mérget az uralkodó fülébe. A melegeket így egyrészt az állam ellenségeiként, árulóként rögzítette a nyomdafesték, másrészt ekkor született meg a szociális fertőzés elmélete is, mely azt feltételezte, hogy ez a fajta szexuális irányultság ragályos lehet: a heteroszexuális férfiakat érintkezés útján meg lehet fertőzni vele.
A hamarosan uralomra törő nácik szintén attól tartottak, hogy a melegek behálózhatják a fiatal férfiakat, megakadályozva, hogy azokból apa váljon. Márpedig a népszaporulat nagyon fontos volt a számukra, különböző programok által próbálták gyarapítani az árja fajt. Nem csoda hát, ha az ennek keresztbe tevő „deviánsokat” a zsidókhoz hasonlóan a koncentrációs táborokban próbálták meg eltenni láb alól. Eközben a Szovjetunióban a homoszexualitást törvény tiltotta, 5 évig tartó szabadságvesztéssel, illetve kényszermunkával büntethették azt, akit tetten értek. Már ekkor előszeretettel mosták össze a homoszexualitást a pedofíliával, holott az égvilágon semmi nem támasztja alá, hogy a homoszexuálisok gyakrabban viselkednének szexuális ragadozókként, mint a heteroszexuális férfiak.
A tengerentúlon sem volt jobb a helyzet.
Az ötvenes évek különösen kedvezőtlen légkört biztosított az LGBT+ közösség tagjainak. Ez már abból is látszott, hogy a homoszexualitást szociopátiás személyiségzavarként írták le, és mint ilyen, helyet kapott a pszichológusok „bibliájában”, az Amerikai Pszichológusok Közössége által kiadott Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvében.
Mintha ez nem lenne elég, nemzetbiztonsági kockázatként kezelték a heteroszexuálistól eltérő orientációjú embereket, különös tekintettel a meleg férfiakra. Ekkoriban már javában dúlt a hidegháború. Joseph McCarthy szenátor az állami szférában mindenütt árulókat és besúgókat vizionált, és igyekezett ezeket tűzzel-vassal kiirtani. Szerinte a „levendulás fiúk” (ahogy ő nevezte őket) különösen jó célpontjai voltak a besúgókra ácsingózó idegen ügynököknek, mivel volt takargatnivalójuk, amivel zsarolhatták őket. Menniük kellett tehát. Először a külügyminisztériumtól bocsátottak el 91 embert ezzel a mondvacsinált indokkal, aztán az állami szféra más szervezetei is búcsút vettek olyan dolgozóiktól, akik ugyan kompetensen végezték a dolgukat, mégis „beszennyezték” hivatalukat.
Az állami szférából történő kitiltás egészen a hetvenes évekig érvényben volt, de a melegekkel szembeni előítéletek persze ezt követően sem tűntek el, legfeljebb kissé átalakultak. Most már a családi életre és az erkölcsökre tett negatív hatásokat emelték ki velük kapcsolatban. Anita Bryant énekesnő/keresztény aktivista ádázan harcolt a melegek egyenjogúsítása ellen. Amikor egy helyi határozat értelmében betiltották a nemi orientáción alapuló diszkriminációt a lakhatás és munkahelyek terén, Save Our Children (Mentsétek meg a gyermekeinket) néven kampányt indított. A rendeletet ugyanis úgy értelmezte, mint ami megakadályozza abban, hogy a bibliai erkölcsök szerint nevelje gyermekeit. A melegek szerinte, minthogy szaporodásra képtelenek, fiatalokat voltak kénytelenek toborozni, hogy utánpótlást biztosítsanak. Anita Bryant nyilvános imidzsét végül eléggé megtépázta hangos aktivizmusa.
Az általa képviselt eszmeiség azonban a mai napig sokaknál rezonál.
Néhány elfogadóbb évtized után, amikor komolyabb előrelépések történtek az egyenjogúság terén, ugyanis ismét erőre kaptak Amerikában azok a narratívák, melyek szerint a fiatal férfiakat „groomerek” csábítják rossz útra. Ugyanezek persze Európában is hódítanak, a homoszexuálisok helyett viszont most egyre inkább a transzneműek kerülnek a célkeresztbe. Róluk az hírlik, már óvodáskorban nemátalakító műtétre próbálják rávenni a gyermekeket, akiket meg kell védeni mindennemű találkozástól, meg attól az információtól is, hogy ilyesmi egyáltalán létezik. Persze emögött nyilván már csak azért sem állhat az égvilágon semmi, mert kiskorúak ilyen beavatkozáson nem eshetnek át a törvények értelmében, és egyetlen épeszű orvos sem hajtana végre ilyet rajtuk, nem pusztán jogi, hanem orvosi okok miatt sem.
De vannak ettől vadabb, vagy érdekesebb elképzelések is. Például az, amelyet az előző epizódból már ismerős Alex Jones is propagált. Ez alapján az amerikai kormány direkt az endokrin rendszerünk természetes működését felborító kémiai anyagokat kever az ivóvízbe, hogy megnövekedjen a szivárványos társaság lélekszáma. A szerencsétlen békák, amelyekkel kísérleteztek, már most nem tudják, fiúk-e vagy lányok (oppardon, nőstények vagy hímek), és előbb-utóbb ránk is ez vár.
És az még csak hagyján, hogy az LGBT+ közösség teljesen átvette a zene, a filmipar és a divatvilág feletti irányítást, de még a Vatikánban is kavarja a… nos, tudjátok mit. Mondjuk ebben a történetben van egy szép ironikus csavar, és kissé nyakatekert, de megpróbálom egyszerűen elmagyarázni. Szóval, Ferenc pápa, akit a rossz nyelvek szerint abban a reményben választottak meg, hogy egy se íze, se bűze egyházfő lesz, aki nem sok vizet zavar, a kezdetektől nem volt hajlandó ezek szerint az elvárások szerint viselkedni. Ő az első pápa, aki nyitott a melegek felé, és nyilvánosan tette fel a költői kérdést, ki ő, hogy megítélje azt, aki Istent keresi. Ez állítólag pont az egyháza homoszexuális orientációjú tagjainak tetszett a legkevésbé, merthogy nekik nagyon is megfelel a rejtőzködő életmód, és nem akarnak a rivaldafénybe kerülni. A háttérből erősen dolgoznak azon, hogy aláássák Ferenc pápa munkáját, és valahogy eltávolítsák őt a pozíciójából. Egyelőre azonban még ő ül a pápai székben…
Az előítéletekkel és a vad teóriákkal az a baj, hogy megosztják a társadalmat, eltorzítják a közbeszédet, radikalizálhatják az embereket, és végső soron könnyen erőszakot szülhetnek. Hazánkban is történt olyan, két emberéletet követelő támadás, melyet kifejezetten az áldozatok szexuális orientációja miatt hajtottak végre. Nyilván ez egy szélsőséges megnyilvánulás, de egy elfogadóbb társadalomban kevesebb eséllyel történik ilyen. Épp ezért mindannyiunk felelőssége, hogy a mérleg nyelvét a gyűlölet felől az elfogadás felé próbáljuk meg billenteni.
