FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A mai adásban az ortopédia világába kalauzoljuk önöket, hiszen a mozgásszervi problémák egyre több embert érintenek. Beszélgetőpartnerem Csörgő Péter ortopédsebész, a dunaszerdahelyi ortopédia osztályvezető főorvosa, akivel a csípőüzleti műtéti eljárásokról, egyéb ortopédiai operációkról, valamint különféle ilyen jellegű megbetegedésekről lesz szó.
Kedves Péter, örülök, hogy elfogadtad a meghívást. Mi régóta ismerjük egymást, úgyhogy tegeződve fogjuk ezt a beszélgetést folytatni. Először is azt kérdezném, hogy miért lettél orvos?
Először is köszönöm, hogy itt lehetek és köszönöm a meghívást. Nagyon konkrét választ erre nem tudok adni: alapiskola, szerintem második, harmadik osztály körül már megfogalmazódott bennem. Emlékszem, volt egy szlovák órán egy fogalmazás, néhány mondatot kellett írni, hogy mi szeretnék lenni, és akkor én már azt írtam, hogy orvos… És aztán az úgy végigkísért: a cél az megvolt, az, hogy a hogyan, az meg úgy szépen alakult hozzá.
Dunaszerdahelyre jártál a gimnáziumba.
Igen, a Vámbéry gimnáziumba jártam, és onnét nagyon-nagyon kellemes emlékeim vannak: az osztályfőnököm Szolgai Miklós tanár úr volt, illetve akkor még nyugodjék, Hölgye tanár úr volt a pályaválasztási tanácsadó. Annak ellenére, hogy nem voltam egy éltanuló, tőlük óriási támogatást kaptam, ami nagyon-nagyon jólesett, és a mai napig hálával gondolok rájuk.
Tehát az indítás az innét jött, és aztán Pozsony?
Így van. Az első évben nem vettek fel az orvosi egyetemre, úgyhogy kipróbáltam, milyen a kétkezi munka. Egy évig építkezéseken dolgoztam mint segédmunkás. Nagyon-nagyon jó időszak volt, érdekes volt, rengeteget tanultam: és aztán a következő évben sikerült a felvételi, majd 2008-ban végeztem az egyetemen.
Nem vette el a kedvedet, hogy nem vettek fel elsőre?
Nem, és visszatérve még a gimis időszakra: Hölgye tanár úr hozott egy füzetet, összeírta, ki hova akar menni egyetemre… És amikor én mondtam, hogy orvosira szeretnék menni, akkor kinyitott egy vastag füzetet, és neki ott volt az utolsó húsz-harminc évről, hogy ki mindenki ment orvosira, és azt mondta, hogy el ne vegye a kedvem, ha nem vesznek föl elsőre vagy másodikra… És ott mondta a neveket, hogy ki mindenkit másodszorra vettek föl, és hogy ez teljesen normális. Felkészültem, és aztán másodszorra már megment.
Az hogy te sebész leszel, az mikor dőlt el? Az orvosin mindenki először általános orvosi tanulmányokat folytat…
Így van: ez egy hatéves képzés, és gyakorlatilag ezalatt a hat év alatt nagyon nem is szakosodunk, nem is specializálódunk – miután befejezte az ember az egyetemet, utána van egy döntési kényszer, hogy milyen irányba és milyen irányt vesz az élete. Én negyedik-ötödik után kezdtem el inkább kizárni azt, hogy mi nem szeretnék lenni. És miután megvolt az utolsó előtti államvizsgám, akkor már kerestük a munkalehetőséget, hogy hol fogunk dolgozni, hol tudnánk esetleg elhelyezkedni. Akkor volt egy nagyon szerencsés időszak, ugyanis nagyon sokáig Pozsonyban nem lehetett igen elhelyezkedni a kórházakban, tehát nem volt szabad hely: viszont abban az időszakban,
a 2000-es évek végén viszont már érezhető volt az orvoshiány, sokan elmentek külföldre, és én aztán a ligetfalusi kórházban az ortopédiai-traumatológiai klinikán kezdtem dolgozni.
Te születésileg bősi vagy: tehát minden nap Bősől utaztál föl Pozsonyba?
Így van. Csak az egyetemi évek alatt laktam a fővárosban, az egyetemi évek után nem, és meg se fordult a fejemben, hogy ott lakjak. Nagyon szerettem az egyetemi éveket, nagyon jó volt ott lakni, nagyon szerettem a kollégiumot, nagyon jó társaság volt ott – de életvitelszerűen nem szerettem volna soha Pozsonyban lakni
Hazahúzott a szíved?
Abszolút, igen: nekem szükségem van erre a falusi vagy kisvárosi közegre.
Tehát akkor a ligetfalusi kórház: és ott mennyi ideig voltál?
2008-tól egészen 2019-ig, tehát tizenkét évig ott voltam. Az egy nagyon jó alapot adott nekem: rengeteget tanultam és jó közegbe kerültem bele. Ami az egyik oldalon hátrány, hogy kevés volt az orvos, az a másik oldalon előny is volt, mert rengeteg mindenhez hozzájutottam már nagyon hamar.
Mélyvíz.
Így van, és ez nagyon jó volt. És azok a kollégák, akikkel együtt dolgoztam, azok meg igyekeztek átadni a tudást. Tehát ott volt egy nagyon jó főorvosom, akire jó szívvel gondolok vissza, és a mai napig jó viszonyt ápolok vele: neki sokat köszönhetek.
Miután egy orvos befejezi a tanulmányait, jönnek az atesztációk…
Így van. Ez úgy működik, hogy befejezi az ember az egyetemet, és utána jön rá, hogy milyen keveset tud: akkor kezdődik egy ötéves ciklus, aminek a végén van a szakvizsga, és ebbe az öt évbe sok mindennek bele kell férnie. Különféle osztályokon különféle időszakokat kell eldönteni. A mi esetünkben különféle műtéteket kell elvégezni: megvan mindenből, hogy milyen számban. És akkor ennek az ötéves ciklusnak a végén van egy munka, egy szakdolgozat: egy praktikai rész és egy elméleti rész, aztán van maga a vizsga.
Ligetfaluról hova vitt a pályád?
2019-től aztán nem egész három évet voltam egy magánkórházban, ami csak ortopédiai osztály volt, tehát baleseti sebészet nélkül. És 2022-ben jöttem aztán Dunaszerdahelyre márciusban.
Itt igazából egy már akkora felépített ortopédiai osztályra kerültél, amely Almási József doktor úr nevéhez kapcsolódik.
Így van: főorvos úrék akkor ünnepelték a tízéves évfordulóját az osztály megalapításának. Ő itt a nulláról indította el ezt az osztályt, gyakorlatilag ennek hagyománya azelőtt nem volt – ő építette ki ezt az egész részleget. És aztán néhány évvel, mielőtt én átvettem volna ezt az osztályt, még hozzájött a baleseti sebészeti rész is.
Jól gondolom, hogy sokat köszönhetett Almási József doktor úrnak a közösség?
Abszolút. Ő letette a névjegyét, és szerintem nagyszerű munkát végzett: nagyon jó nevet szerzett a dunaszerdahelyi kórháznak, meg természetesen saját magának is.
Magasra tette a lecet?
Biztos vagyok benne, hogy igen…
Kinevezett főorvosként milyen csapatot örököltél?
Részben néhány embert a Bory kórházba távozó elődöm vitt magával: a mostani csapatnak a gerince az gyakorlatilag megmaradt, de ezalatt a két év alatt most már, ha jól számolom, hat új orvost is fel kellett venni – hárman-négyen elmentek, plusz a főorvos, tehát az ilyen durván öt ember, úgyhogy mi meg azt hattal pótoltuk. Úgyhogy a gerince megmaradt az osztálynak, viszont fiatalokat vettünk fel azóta már.
Hány orvossal dolgoztok?
Tizeneggyel
Mint egy focicsapat. És nővér, segítő?
Nos, az ortopédiai részen ugye két folyosót számolhatunk: külön van véve a baleseti sebészet és az ortopédia. Ott ápolóstól, nővérestől huszonegy-két ember, plusz a baleseti sebészet nagyjából ugyanígy.
Szálazzuk szét, mi az, hogy baleseti sebészet? A neve azért sok mindent elmond, de ki kerül oda, és ki kerül az ortopédiára?
A baleseti sebészet az a szó szerinti értelmezés: tehát oda a törések, illetve a balesetesek kerülnek – az ortopédia pedig a tervezett műtéteknek az osztálya, ott inkább degeneratív betegségeket gyógyítunk. Annyiban fedi egymást a kettő, hogy a sportsérüléseket, akár a térd lágy részének a sérüléseit az ortopédián látjuk el. A baleseti sebészeten inkább tényleg az akut betegellátás folyik.
A baleseti sebészetre kerülők előnyt élveznek?
Nincs verseny: külön-külön műtőn vagyunk – értelemszerűen a baleseti sebészeten igyekszünk minél hamarabb és minél gyorsabban ellátni a pácienseket, de nem konkurál a kettő egymással, tehát szépen tudjuk a tervezett műtéteket is tartani.
Hogy látod: melyek a leggyakoribb sérülések, amivel a betegek érkeznek?
Ez egy nagyon progresszíven fejlődő dolog: húsz évvel ezelőtt senki nem rollerezett, húsz évvel ezelőtt egy csomó sport nem volt, ami most meg már tömegsport. Úgyhogy néha én is fogom a fejem, hogy milyen marhaságokat húznak az emberek a lábukra vagy a kezükre, és honnan, miféleképpen lehet így leesni, megsérülni. Úgyhogy ez egy nagyon-nagyon dinamikusan változó valami.
Fejlődő őrültségek – fejlődő sebesülések. A rollert említetted, mi van még?
A sí, az klasszikus, a bicikli, görkorcsolya, de most már van mindenféle elektromos kütyü, tehát amire csak ráállnak, és egy keréken, két keréken, négy keréken. Ezekből rengeteg van. Néha még ki sincs csomagolva, de már összetörik rajta magukat.
Úgyhogy tényleg sok-sok-sok van, és jó a marketing ezeknek a dolgoknak, úgyhogy sokat vesznek belőlük az emberek.
Az ilyen sportokat űzőknek mit üzensz?
Hát ezt nehéz. Nekem már a motor is néha sok. Tehát azok a fajta motorok, amelyekkel a srácok száguldoznak. Félek a sebességtől, már látom ugyanis, hogy mit okozhat.
Te már látod az érkezési oldalt is. Beszéljünk kicsit a tervezett műtétekről – engem az is érdekel, hogy oda kik kerülnek? Ha valaki intenzíven sportol éveken keresztül, ott is előjönnek bizonyos problémák…
Így van. Az igazság az, hogy különválasztanám a hobbisportot és az élsportot. Az élsportban volt lehetőségem öt-hat évig profi hokisokkal dolgozni: ott iszonyatosan sok a sérülés, nagy a nyomás, hogy minél hamarabb visszakerüljenek a folyamatba – ugye, ők ebből élnek. Ott egyrészt az orvoson is nyomás van, magán a páciensen is nyomás van, és ez azért jócskán megmutatkozik az egészségügyi állapotukban: ezek az emberek harminc-negyven éves korukra már elég sok szövődményt is összeszednek pont amiatt, hogy nem mindig várjuk meg a teljes gyógyulási folyamatot, vagy épp megpróbáljuk meggyorsítani azt. Az amatőr sportolóknál meg inkább az a probléma, hogy kevés a szakértelem: tehát nem úgy használjuk, nem akkor használjuk ezeket a különféle sportokat – amolyan sufnituningszerűen történnek a dolgok.
Nem olvasunk utána, nincs bemelegítés, jönnek a sérülések. Bár én azt gondolom, hogy ebben is már azért van előrelépés: jönnek a professzionális trénerek és segítik az embereket. De azért van egy generáció, aki lehet, hogy nem is azért kerül ilyen helyzetbe, mert tornázott, hanem mert egyszerűen elkopott…
A különböző korcsoportoknak megvannak a saját degeneratív betegségei: a fiatal vagy a középkorosztálynak vannak ezek a sportsérülések, amik általában az ízületeknek a lágyrészeit érintik – akár a porcokat, akár a szalagokat vagy a meniszkuszokat.. És aztán vannak a degeneratív kopások, melyek általában a teherhordó ízületeket sújtják: ezek a csípő, a térd, a boka. És aztán van egy csomó olyan elváltozás, amely pedig baleset utáni – tehát volt valami törése fiatalon, és akkor az idő során ez az ízület sokkal jobban elhasználódott ezáltal a törés után, és akkor van egy ilyen szintű károsodás azon az ízületen.
Olyan világot élünk, hogy az étkezésünk, egyéb dolgok is kihatnak ezekre a dolgokra…
Abszolút: szerintem az ipari forradalom után nagyon-nagyon megváltozott a terhelése az embereknek. Bejött a három vagy két műszakos munka, és tudnék mondani néhány foglalkozást, ahol szinte borítékolható, hogy mi lesz hamarosan a probléma…
Mondj nekünk ilyet.
Például a henteseknél a hideg-meleg váltakozása: gyakorlatilag csak idő kérdése, mikor lesz egy hentesnél ízületi probléma. De van egy csomó más szakma: akik sokat talpalnak, például pincérek vagy akár a szalagmunka mellett, ott szintén bármennyire is próbálják magukat védeni mindenféle lábbelikkel – egy idő után elő fog jönni ez a probléma… És persze nagyon sokat játszik aztán az életvitel: például a túlsúly – ha az ember tíz-húsz-harminc kilót pluszban hord magán harminc-negyven évig, azért az mind megjelenik ezeken a teherhordó ízületeken. Úgyhogy maga az étrend is szerintem rengeteget változott. Az aktivitásunknak a minősége is, meg a mennyisége is változott. Tehát nagyon sok az ülőmunka, nagyon sok a gerincprobléma, ha pedig fizikai munkát végeznek az emberek, akkor tényleg 14-16 órát is dolgoznak sokszor, és ez azért elkéri az árát.
Egy ismerősön keresztül megtapasztaltam, hogy a dunaszerdahelyi ortopédián azért elég hosszú a várakozási lista, amire például egy tervezett műtétet meg tudtok valósítani?
Nos, mihez képest? Szlovák viszonylatban abszolút nem. Aránylag próbáljuk lerövidíteni és minél inkább tolni ezeket a műtéteket, melyekre nagy az igény.
Durván most ilyen hat-hét hónapnál járunk, ami szlovák viszonylatban nagyon jó: az előző munkahelyemen kettő év volt a várakozási idő… Van a műtőnek egy kapacitása, van az osztálynak egy kapacitása, amit fölfújni nem lehet – tehát megvan az, hogy egy nap hány műtétet lehet csinálni, és ez befolyásolja aztán azt, hogy milyen a várólista.
Tehát valaki, műtéten gondolkodik, akkor azt tanácsolod, hogy inkább iratkozzanak föl, mert a végén maga fogja kérni a dolgot?
Hát ha nem is feliratkozni, de szerintem nem árt, ha már jelentkeznek az első tünetek, legalábbis tudni arról, hogy mi a helyzet azzal az ízülettel, és aztán legalább ott a fejben is rendet rakni, hogy lehet, hogy ez a foci nem az a sport, amit nekem való – inkább a bringára kellene váltani… Nagyon-nagyon sokszor megtörténik az, hogy ha megkérdem egy pácienstől, hogy mióta fáj, akkor azt mondja, hogy két-három éve…
Hol volt eddig?
Igen, és általában azért a csallóközi ember még egy kicsit kitolja ezeket a határokat, mert azért ezek dolgos emberek, meg kemény emberek, tehát ők azért bírják a gyűrődést szerintem, úgyhogy ők tényleg akkor jönnek, amikor nagyon muszáj.
Van különbség a csallóközi páciens és a pozsonyi páciens között?
Nagyon sok, nagyon sok: én mindig azt szoktam mondani, hogy sokkal inkább közelebb áll a szívemhez az itteni rendelő, az itteni emberek – Pozsonyban nagyon le tudtak az emberek fárasztani… Az internetdoktorlás, vagyis hogy jönnek, mondják a diagnózist, és mondják, hogy mit csináljál meg. Nem akarok általánosítani, mert szerettem Pozsonyban dolgozni, nagyon jó volt, de megterhelőbb volt pszichikailag, mint itt. Itt inkább fizikailag megterhelő, mert rengeteg a páciens.
Volt egy beszélgetés, amit nemrégiben készítettük pedagógusokkal, ott is az a tapasztalat, hogy a szülő elmondja, hogy kéne tanítani a gyereket a pedagógusnak, akinek az volna a dolga, és akkor ott mondtam hasonlatként, hogy a Dr. Bubó esetében volt, hogy „diktál a beteg – írja a doktor”. Ez ilyen, hogy mondjam, közhely, hogy Magyarországon szokták mondani, hogy tízmillió futballedző országa vagyunk.
Ez mindenre igaz szerintem. Mindenki tud tanítani, mindenki tud gyógyítani, tehát vannak dolgok, amikhez mindenki ért.
És ilyenkor mit csinálsz, amikor jön egy ilyen nagyon tudálékos ember is?
Azért ezt az ember évek után megtanulja szerintem kezelni…
…A végén úgyis nálad van a szike… De most bepillantást szeretnénk nyerni, hogy hogyan is néz ki egy napod?
Nálunk a nagy százaléka a napnak a műtőben zajlik. Tehát reggel van egy rövid eligazítás, ott átvesszük az aznapi műtéteket, milyen fölvétel volt. Már nyolc előtt a műtőben vagyunk, előtte megcsináljuk a vizitet a két osztályon, és aztán a nagy százaléka az orvosoknak az megy az egyik, illetve a másik műtőbe. Továbbá az osztály mellett viszünk egy szakrendelést is, tehát az ambulanciára is muszáj odafigyelni. Abban a rendelőben naponta nyolcvan-kilencven ember is megfordul.
Nagyon nagy a forgalom. Még lehet, hogy többet is elbírna így kéne egy nagyobb rendelő.
Hát igen, csak ahhoz kell kapacitás is, orvos is, nővér is és ellátó személyzet is…
Van egy sebészorvos barátom, ő Rimaszombatban dolgozik, és mondja, hogy ő most már igazából csak ukrán orvosokkal dolgozik, mert a kollégái már mind nyugaton teljesítenek. Nálatok van egy ilyenfajta tendencia?
A mi osztályunkon még nincs, és mi ezt nagyon szívesen reklámozzuk is, hogy kétnyelvű osztály vagyunk: tehát
nálunk a magyar és a szlovák páciens is megtalálja a magáét, sőt, van egy csomó munkás is, akik angolul beszélnek, és nem ritka, hogy lejárnak Pozsonyból is, vagy akár az országhatáron túlról is: Magyarországról is jönnek most már a betegek műttetni magukat. Magyarországon még hosszabb a várólista, úgyhogy idejönnek, és akkor itt próbálják magukat megműtetni.
Több tanácsot mondtál már, tehát ne vegyünk furcsa eszközöket, amin kitörhetjük a nyakunkat, igyekezzünk tudatosan élni, és igyekezzünk időben a fájdalommal az orvosnál jelentkezni… Mi az, amire még figyelnünk kéne?
Én nagyon mozgáspárti vagyok, így mindenkinek azt szoktam mondani, ha sportol, vagy ha van ilyen kisebb műtéti beavatkozás, akkor igyekezzen visszatérni a megszokott sporthoz. Viszont van egy pont, amikor az embernek az életében be kell, hogy lássa, hogy ennyi és nem tovább. Utána aztán már nagy árat kell azért fizetni, ha az ember azon a szinten akarja csinálni, amit szeretne, és gyakran emiatt vannak azok az újrasérülések vagy visszasérülések, vagy esetleg más testrésznek a sérülései, mert a szervezet elkéri az adót ezekért a terhelésekért. Úgyhogy ez nagyon individuális, de nagyon kevés olyan sportolót ismerek, akik negyven éves korukra még olyan szintet tudnak hozni.
A test az kopik, az idő az fogy. De azért kihordjuk lábon, nem?
Én mindig akkor szoktam aggódni, amikor bekerül hozzánk egy beteg, és olyan büszkén mondja, hogy hatvan/hetvenéves vagyok, és engem nem kezelnek még semmire. Na, ott aztán mindjárt találunk nyolcfajta betegséget, kilencfajta gyógyszerrel…
A csallóközi ember talán azért is nem megy orvoshoz, mert akkor találnak neki hét-nyolc nyavalyát, amit már lehet, hogy korábban is találtak volna, csak sokkal hamarabb tudták volna kezelni. Én azt gondolom, hogy azért kellenek ezek a népszerűsítő beszélgetések, és Nektek is minél többet elmondani az embereknek arról, hogy mire figyeljenek.
Hát igen, az igazság az, hogy én nem is szeretek nagyon okoskodni, mindig igyekszem lehetőséget kínálni a pácienseimnek, hogy van ez a lehetősége, és nekik kell mindig dönteni, hogy mi az, amit szeretnének. Tehát én soha nem vagyok az a rábeszélő típus: elmondom, mi várható el a műtéttel, mi várható el műtét nélkül, és aztán a végső döntést vagy közösen, vagy a beteg hozza meg maga. Tehát én nem szeretem, amikor valaki azt mondja, hogy ennek még másfél éve van, vagy egy éve van, mert ez szerintem marhaság. Tehát azt én nem tudom megsaccolni, nincs mi alapján megsaccolni ezeket az időket.
Doktor úr, Péter, nagyon köszönöm a beszélgetést. Bizonyos, hogy még folytatjuk vagy itt, vagy máshol, lehet, hogy rendelői körülmények között, de arra is majd időt kerítek, hogy időben menjek el. Úgyhogy köszönöm, hogy vállaltad a beszélgetést.
Nagyon szépen köszönöm a meghívást.
És áldásos munkát kívánok, mert amit itt a Csallóközben Almási doktor úr elkezdett, és most a Te és a kollégáid kezei között van, az egy nagyon nagy vállalás: a Jóisten áldását kívánom!
Köszönjük szépen.
Videóinterjú:
Menyhárt Dodi vendége Dr. Csörgő Péter | Magunk között