FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Szurkolói rovatunk mai vendége a dunaszerdahelyi születésű, de napjainkban már a közeli Kisudvarnokban élő Burger Imre, akivel mondhatni együtt, a DAC-stadionhoz közeli Rózsaligetben nőttünk fel. Beszélgetésünk 1980 környékén kissé személyes történettel kezdődik, amikor időm nagy részét a dunaszerdahelyi Észak 1. lakótelepen elő nagyszüleimnél töltöttem.
Szervusz Imi, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Mondhatni egy blokkban nőttünk fel, így jó néhány évtizede ismerjük egymást. Már gyerekkorodban nagy focirajongó voltál, hogy emlékszel vissza erre az időszakra?
Ez így van, gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Főként a nagyapádra emlékszem, aki díszmadarakat tenyésztett. Nekem is voltak díszmadaraim, így gyakran lejártam hozzá. Géza bácsi nagy futballszurkoló volt, te pedig ott nyaraltál náluk és mentél vele focira. Időnk nagy részét a blokk előtti utcában, vagy a közeli játszótéren töltöttük. Fociztunk a srácokkal, akkor még lehetett, ma ez már elképzelhetetlen lenne. Napjában ha két autó keresztül hajtott azon?! Olyankor félreálltunk, aztán minden ment tovább.
Emlékszem, ott állt a sarkon a lakáskezelő üvegezett hirdetőtáblája, jó néhányszor „sikerült” kirúgnunk az Elek Zolival. Kijelöltük a pályát az úttesten. Hányszor összevesztünk, hogy az út szélén ment-e a labda, kapufa volt vagy az már gól? A fák még kicsik voltak, azok lettek a kapufák, mára akkorára nőttek, hogy aláállsz autóval. Elmondhatjuk, hogy nekünk még volt gyerekkorunk. Aztán mikor már nagyobbak lettünk, összeálltunk mi „szeveriek” és mentünk focizni a „východiak” ellen valamelyik iskolaudvarra. Vagy ott volt a játszópark. A mai gyerekek azt sem tudhatják, mi az a „dvojak”, a kétérintős foci. Két betonlapon a gerenda, az volt a pad, egyben a kapu is. Pont befért alá a labda – gól! Rengeteg gyerek járt oda, ma már piac van a helyén.
Azok a régi szép idők, az Univerzál helyén színes szivacslabdával hokiztunk. Eső után, ha megszívta magát vízzel a labda és valakit pofontaláltunk vele… a Bertók Ferinek egyszer hatalmas monoklija lett így. A betonkerítés tetején futkároztunk, fogócskáztunk. Nyáron kimentél a játszótérre és víz spriccelt a mászókából. Elek Zoli meg az apja, a Náci bácsi, akkor az unokatestvére, az Elek Imi, hatalmas DAC-szurkolók voltak. Náci bácsi mindig ballagott hátra tett kézzel a stadionba, utánuk ti. Sokan jártak abból a blokkból focira. A Dömény Luboš, Paksi Lajos meg a Bencsics Róbi, ők inkább kézilabdások voltak.
Te mikor kezdtél DAC-meccsre járni?
DAC-meccsekre nagyjából 1980-tól járok, ötödikes-hatodikos lehettem. Épp csak az az időszak maradt ki, amikor katona voltam. Járt hozzánk egy példány az ÚjSzó napilapból, az mindig az enyém lett, mivel én voltam az egyetlen magyar gyerek a században. Haza nem járhattam – kilenc hónap után kaptam az első eltávom –, így abból tudtam meg, mennyire játszott a DAC. Leszereltetem, majd ismét elkezdem focira járni, egészen addig a kínkeserves időszakig, amíg ki nem estünk a 2. ligába.
Elkerültem Pozsonyba, ott voltam nyomdász, sokszor a hétvégén is dolgoztam, így elég ritkán jutottam el meccsre. Az az időszak részben kimaradt, de előtte, még a „szociban”, illetve utána, nem nagyon hagytam ki meccset.
Melóból sokszor elszöktem, emlékszem a Bayern elleni 1988-as UEFA-kupa mérkőzés idején kocsikísérőként dolgoztam Ekecsen. Kirakodtunk Nyárasdon, majd az alistáli Kukorica csárdánál kiszálltam, a sofőr pedig egész nap „falazott” nekem. Közben hazajöttem stoppal Szerdahelyre, és irány a DAC-stadion. Nagy élmény volt.
Ugyanilyen maradandó sztori annak idején az a Sparta elleni meccs, amikor a Medgyes Józsi szerzett két gólt. Nem tudom akad-e még egy ilyen mérkőzés, ami ennyire megmaradt volna bennem. „Fullos” volt a tribün, 1:3-nál beállt a Medgyes és kiegyenlített. Szóval ez a meccs, meg az első gólunk, illetve első győzelmünk a ligában, amikor a Majoros tizenegyesből betalált a Zsolnának.
1985-öt írunk, erről az időszakról sok szó esik mostanában a Klikkout szurkolói rovatában. 40 éve lesz, hogy a DAC feljutott a Föderális Ligába, illetve 40 éve adták át az akkor új, azóta már lebontott főtribünt.
Akkor még be lehetett menni labdaszedőnek, örültünk, hogy a kapu mögött lehetünk. Ott volt mindig Luboško is, Szerdahely kabalája. Az egykori fatribünre is emlékszem, a focisták mezei oda voltak kiteregetve, ruhacsipesszel felfogatva. Lement a nap, hányszor beszöktünk kapura rugdalni. Aztán megesett, hogy lekergettek minket a pályáról. ’85-ben a Spartakiádra szintén emlékszem, hivatalosan akkor adták át az új főtribünt, a „nyugdíjas tribünt”.
A mai gyerekek ilyet már nem élhetnek át, nem lehet csak úgy beugrani a kerítésen, mint annak idején. Soha semmire nem kértem pénzt otthon, ahogy a mai gyerekek „nyafognak” a szüleiknek. Minket az édesanyánk nevelt fel, eszembe nem jutott volna pénzt kérni tőle meccsjegyre. Megvoltak azok a bizonyos „pontok”, a tűzoltóság udvara felől, a mostani Pelikán melletti részen, de a Sport utca felől is, ahol át lehetett ugorni a kerítésen, hogy bejussak. Volt, hogy a főkapun surrantam be. Addig ólálkodtam ott, míg kinyitották a kaput, hogy beengedjenek egy autót. Észre sem vettek. Sok helyen hiányzott a kerítésből egy darabka, vagy a résen be tudtad szúrni a lábad. Befelé már pottyantam, de nem érdekelt, lényeg, hogy bent voltam!
Audi meg Majoros messze a két kedvenc játékosom volt. A két szélső, ők voltak a sztárok. Audit gyakran látom mostanában, Kisudvarnokban lakik, ahogy én is. Az egyik leggyorsabb játékosnak számított a ligában, mostanra elég nehézkes lett a járása, megöregedett. Nem volt ám hátul adogatás, ez abszolút nem tetszik a mai fociban. Nagyon be tudok gurulni tőle – a szomszédom a megmondhatója, mennyire. Együtt járunk meccsre. Totál rizikós hátul adogatni. „Ez a modern foci!” – mondja mindig a szomszédom. Oké, de én láttam a régit is, és nekem ez fura. Tóth Laci idején ilyen nem volt, rá is nagyon jól emlékszem. Előrerúgták a labdát és „bólints, Laci!” Nyugodjék Laci pedig bebólintotta, néhányszor gólkirály lett, azt hiszem.
Egy időben minden DAC-ról szóló cikket kivágtam az ÚjSzó-ból, a meccsek eredményeit, meg a táblázatot. A mezőgazdasági középiskolába is járt nekünk az ÚjSzó, kivágtam majd beragasztottam egy füzetbe. Nem volt internet, de volt saját archívumom. Aztán a DAC-jelvények és kitűzők, amiket beleszúrtam a farmerkabátomba. A nyolcvanas években ezek voltak az igazi értékek.
Meg a hátvédsorunk: Kapko, Liba, Šrámek! Ilyen hármas az életben soha nem lesz többé a DAC-ban mégegyszer. A Fieber is, de nekem ők hárman voltak az ászok. A Liba beállt középre, olyan volt, mint a kínai nagyfal – senki nem ment át rajta. „Őrült” egy ember volt, a szerdahelyi foci kegyetlenül szép korszakában. Tízezer nézővel abban a kis stadionban! Most mennyi a kapacitás, 12 700? Emlékszem az asztalitenisz-csarnok tetején is álltak nézők, és felmásztak a jegenyefákra. Meg a régi falazott órára, amit kézzel állítottak. Oda mi is sokszor felkapaszkodtunk. Csak egy számjegyű eredmény fért ki rá, a Magyar-Salvador meccset nem adta volna ki.
Ebből az új korszakból mi az, ami megfogott? Említetted a 2. ligás időszakot is, mikor „szoktál vissza” a focira?
Igazából sosem fordítottam hosszú időre hátat a DAC-nak. A 2. ligában sem. Volt az az időszak, amikor a Bacsfa szintén 2. ligát játszott, és milyen nagy dobra verték a dolgot. Emlékszem, hajnali háromra mentem be Pozsonyba dolgozni, csak azért, hogy legalább a második félidőre el tudjak menni a Bacsfa elleni kinti meccsünkre. A minap tűnt csak fel, hogy szinte teljesen eltűnt a bacsfai pálya, ami vas volt, az szét lett hordva, a pálya helyén térdig ér a gyom. Amilyen hirtelen kiugrottak, olyan hirtelen el is tűntek.
A régi DAC-stadionba is folyamatosan jártam, majd belefolytam ebbe az újba is. Nagy szívfájdalmam, hogy miért nem lehet az emberekkel megszerettetni a focit, szabadon közvetíteni minden meccset? Úgy tervezem be a szolgálataimat, hogy a hazai meccsekre mindenképp eljussak. De anno akár Hradec Královéba is, emlékszem, az Ister indított buszokat, kintre mindig velük utaztam.
Régi szép idők, pozitív és negatív élmények?
Néhány éve volt egy sztorink: megtámadtak minket a nagyszombati drukkerek a Kisudvarnoki úton. Nagyon durva eset, a szomszédommal mentünk meccsre, a felesége vitt minket egy kis Corsán. A gokartpálya környéken egyszercsak kielőzött minket egy ezüst színű furgon, sötét üvegekkel. Arra lettem figyelmes, hogy amikor mellénk értek, lelassítottak és figyeltek minket. DAC-sál volt a nyakunkban. Rátapadtak az ablaküvegekre, fiatal srácok voltak.
Aztán elénk vágtak és hirtelen lefékeztek, majd kiugráltak az autóból, de már mindannyian maszkot viseltek. Elkezdték ütni az autót, kitépték az ajtókat, bemásztak az autóba, szomszédot meg is ütötték, és elszedték a sálakat tőlünk. Aztán beugrottak a furgonba és elhajtottak.
Mint később kiderült, relikvia kellett nekik, mert ha megszerzik a DAC-sálakat, beveszik őket a keménymagba. Az történt, hogy észrevettem, kicsit odébb rendőrök irányítják a forgalmat. Mondom a szomszédasszonynak, aki totál stresszben volt: hajtsál utánuk, elkapjuk őket. Olyan szerencsénk volt, hogy egy autó sem került közénk, őket pedig megállították a rendőrök, mert az új lakónegyed, az egykori cseresznyéskert felől engedték az autókat a temető felé. Kipattantam az autóból, odafutottam a rendőrhöz és elmondtam neki mi történt. Erősítést hívott, fél percen belül ott teremtek a készenlétisek is és „elrendezték” a srácokat. Nem szórakoztak velük. Megtalálták náluk a DAC-sálakat, egyikük elmúlt 18, neki lett is ügye belőle. A televízió is tudósított az esetről.
Másnap felhívott Nagy Krisztián, a DAC PR-menedzsere, hogy hallották mi történt velünk, és úgy döntöttek a klubnál, hogy meghívnak minket a következő hazai meccsre a VIP-be, illetve elvégezhetjük a kezdőrúgást is. Mintegy köszönetnyilvánításként és „fájdalomdíjként”, hogy továbbra is DAC-szurkolók maradtunk. Ez persze nem volt kérdés! Fantasztikus érzés volt, sosem jártam azelőtt a MOL Aréna gyepszőnyegén.
Az Aranyosmaróttal játszottunk, Németh Antal volt még a DAC edzője, Luciano Vera ment el mellettem a pályán. Tiszta libabőr, felnéztem a tribünre, és nem voltam a helyemen. Elvégeztük a kezdőrúgást, aztán mentünk fel a VIP-be. Ettünk, ittunk, fotózkodtunk. Kalmár Zsolti azon a meccsen nem játszott, szünetben bejött civilben, beszélgettünk, vele is készítettünk képet, hatalmas élmény volt. Nem is gondolnád fentről a tribünről, hogy mekkora élmény lent lenni a pályán, tisztára más érzés. Ismerőseim közül, aki ezt átélte, mindannyian így vélekedtek. Lent vagy a pályán, körülötted a játékosok, az valami eszméletlen!
Zárókérdésként: gyerekkorodtól végigkíséri az életedet a DAC. Mi az, amiért sosem tudtál elszakadni a klubtól? És amitől érzelmileg gazdagodtál?
Elsősorban a foci, nagyon magam alatt vagyok, ha rosszul játszunk, vagy ha neadjisten kikapunk. Nem tudom megmagyarázni, megnézek bármilyen meccset, de abban nincs benne a DAC. Nyilván az is közrejátszott, hogy gyerekkoromban közel laktam a stadionhoz.
Nekem a DAC egy olyan fogalom, ami nélkül nem létezik a foci. Lehet közhelynek számít, de így érzem. Legutóbb a magyar NB1 egyik mérkőzését közvetítették és szóba került a DAC. Libabőrös lettem: „a DAC-nál játszott” – annyira spontán mondják, tehát ott is mindenki ismeri a DAC-ot. Azt mondják DAC, és mindenki tudja, hogy a felvidéki Dunaszerdahely csapatáról van szó.
A B-szektor legfelső sorába szól a bérletem, a szomszéd a C-ben ül. Előkészületi meccsen kipróbáltam, milyen ott ülni, jó a kilátás, de valahogy engem az nem vonz. A kapu mögött az igazi, állva szurkolva. Nyilván akadnak hibáink, a szomszéd mindig kérdezi: „mit idegeskedsz annyit?” Ha az emberek negatív dolgokat fogalmaznak meg, lehurrogják őket. A Facebook-kommentekre inkább már nem is reagálok. Divatdrukkerek, egyáltalán mi az a szó, hogy divatdrukker? Az is csak egy divatszó, azelőtt nem ismertük ezt a kifejezést. Ha valaki negatívumot ír, nem azért írja, mert élvezi, hanem mert szeretné, hogy jó irányba változzanak a dolgok. Nekem is vannak negatív gondolataim, szinte mindig akad a csapatban egy negatív figura, akire kegyetlenül ki vagyok bukva. Sokszor azt sem tudom, hogy miért?
Jártak át szurkolók Fehérvárról, Ljubičićnak hívtak, mert nem volt a szívem csücske a Ljubičić. Messziről beintettek nekem: „szevasz Ljubičić” – és tudtam, hogy ez nekem szól. Nem tudom miért, de egyszerűen nem volt szimpatikus számomra a játéka. Most ugyanígy vagyok a Herccel, igaz, kicsit összekapta magát az utóbbi időben. Szóval, ha valaki beír valami negatívat, könyörgöm, írhassa már le a véleményét. Őt ez a dolog bántja, engem amaz. Mert bánt például, ha rosszul játszunk. Szó sincs róla, hogy lemondanám a DAC-ot! Akkor akinek nincs véleménye, annak közömbös a DAC? Nekem nem, engem bánt, ha nem azt játsszuk, amit kellene, és szerintem ez a normális. Sosem mondtam azt, hogy legközelebb nem megyek ki, mégha legközelebb ugyanolyan rosszul is játsszunk és végig idegeskedek a meccsen!
Szerencsére mostanában egyre kevesebbszer kell idegeskednünk. Köszönöm a beszélgetést, Imi. Hajrá, DAC!