Tobzódástól a letisztulásig | Különvélemény

A közelmúltban egy új belépőt köszönthetett a szlovákiai magyar irodalmi közeg, ugyanis a Csallóközből származó Ostrozánsky Gellért megjelentette első verseskötetét, „fehér és súlytalan“ címmel. A könyvet a dunaszerdahelyi NFG Klubban mutatták be, ahonnan minden résztvevő, egy-egy példánnyal távozhatott. Gellért civilben építészként működik, emellett a festészetben bontakozott ki idáig, elgondolkodtatásra késztető, felkavaró, absztrakt festményeivel. A szerzővel inspirációról, alkotási folyamatról, szabályrendszerekről, és a különböző művészeti ágakon átívelő, de mégis ugyanoda vezető önkifejezésről beszélgettünk.

Mi volt az a hatás, vagy élmény, amely arra sarkallt, hogy a festészet mellett, most a versírás terén is kipróbáld magad és megjelentesd az első versesköteted? Hány év anyagát öleli fel a kötet?

Már tizenévesként szükségét éreztem az önkifejezés valamilyen formájának, s talán a titok nyitja pont az volt, hogy ezt nem csak egyféle művészeti ágban találtam meg. Volt, amit csak lefesteni tudtam, megint mást, csak leírni voltam képes – és igazából mindkettőben, otthon éreztem magam. Az, hogy közel húsz év anyagát most kiválogattam egy kötetbe, az önkifejezés egy újabb jele. Nehéz volt a nyilvánosság elé tárni a verseimet, mert azok egy nagyon személyes, mély részemhez kapcsolódnak. A vers képzeletbeli hidat képez a valóságom és belső világom között, amelyen talán csak az első lépést volt igazán nehéz megtenni.

A verseket olvasva hamar kiderül az olvasó számára, hogy a személyek, történések megfigyelése, illetve a saját lelkivilágod analizálása is nagy szenvedélyed. Mennyire engedsz teret a gondolatok szabad áramlásának írás közben, illetve mennyire köt meg a vers, mint alkotási forma?

Könnyelműnek tűnhet a kijelentés, de alapvetően nem szeretek szabályokhoz igazodni. Szeretek szabadon alkotni, írni, festeni, de legalább ennyire kísérletezni is. Ahhoz, hogy az alkotás folyamatában jelen tudjak lenni, ismernem kell bizonyos módszereket – és igazából ezek már önmagukban is szabálynak minősülnek. Ugyanakkor, a véletlenszerűségben tudom igazán otthon érezni magam: szabad sorok rímek nélkül, megbontott formaiság, felcsillanó remény, amely csettintésre tűnik el, elmosódott formák, elcsorgatott festék, kontúr- és határmentesség. A vers, mint alkotási forma nem köt meg, mivel nem várok el tőle semmit, így tesz teljesen szabaddá.

A szövegeidben saját magad felé is tükröt tartasz, iróniával kisebbíted a tragédiákat – hogyan találod meg az arányt abban, hogy az önreflexió ne destruktív, hanem inkább építő legyen?

A „tükörtartás“ egy fontos eleme a költészetemnek, az átjárhatóságom eszköze. Olyan szintű önkifejezés, amit más úton nem tudnék megélni. Gyakran elfedem vele a valóságot, szándékosan törpítem el a tragédiát, vagy épp felnagyítok benne olyan eseményeket, történéseket, amelyek igazából jelentéktelenek. Szeretem megalkotni a tökéletest, az idealizált jelenetet, belevinni az olvasót a saját vágyaimba, aztán egy csapásra eloltani a villanyt, kiragadni a fényt a versből és megmutatni a nyers sötétséget. Már azzal, hogy leírom az aktuális érzéseimet, megéléseimet, építő vagyok magammal szemben, így a folyamat sem tolódik el destruktív irányba. Eközben szinte elhalványul az „én“, és már nem ő a főszereplő többé, hanem mindenki más, aki épp a tükörben látszik.

Mennyire hiszel a versek terápiás erejében? Van ezzel kapcsolatban személyes tapasztalatod?

Hiszek abban, hogy az írás terápia is egyben. Azzal, hogy verssé alakítom az érzéseimet, én is megkönnyebbülök. Amikor egy versen dolgozom, minden fokozatosan tisztul le, közelebb kerülök a valódi érzéseimhez, magam előtt is megnyílok, a feljebb már leírt „híd-analógiát“ használva, áthozhatom, amire szükségem van. Igyekszem úgy alkotni, hogy közben saját magammal szemben se legyenek konkrét elvársaim. Ez ugyanígy működik akkor is, ha festek. Végsősoron minden művészi önkifejezés terápia, amely segít átmenetileg elszabadulni a valóságtól. Hiszek abban, hogy nem a végeredmény a fontos, hanem az a pálya, amit leírunk alkotás közben.

Vannak-a olyan személyek körülötted, akiket beavattál a könyvkiadás ötletébe, s ha igen, mennyire hallgatsz az ő véleményeikre, meglátásaikra? Van-e mentorod?

Kevesen tudtak róla, hogy egy versesköteten dolgozom, mert tartottam a reakcióktól – viszont érdekes módon, miután kiadtam a kezemből, már nem is foglalkoztam a félelmeimmel, amelyek eddig visszatartottak. Vannak olyan személyek az életemben, akik szakmailag és barátilag is fontosak számomra és akikkel szívesen beszélgetek költészetről, festészetről és meghallgatom a véleményeiket. Ezek az új, külső perspektívák mind friss energiát, alkotókedvet adnak. Viszont mentorom nincs, azzal talán végleg elveszíteném a szabadságot és a spontaneitásban rejlő örömet.

A könyvbemutatón említetted, hogy a jövőben rövidebb verseket szeretnél írni. Nem tartasz-e attól, hogy ezek a terjedelemben igen lehatárolt formák, a tartalom rovására mennek?

Azt gondolom, hogy a szűkített, tömörebb forma által, tisztábban tudok a mondandóra összpontosítani. Így nem veszek el a részletekben, egységesebb, lényegretörőbb tud lenni a szöveg, sikerül jobban körülhatárolni az érzéseimet. Azt hiszem, hogy ez a fajta letisztultság végigkíséri azt az életszakaszt, amiben jelenleg vagyok, minden szempontból. Törekszem a belső csendre és elfogadásra, és ebben sokat segít az, hogy írhatok, ezáltal megláthatom én is a lényeget – ami lehet, hogy csak két sor, de mégis jelentőséggel bír.

Mi lesz a kötet utóélete, van-e vele további célod? Vagy esetleg, érlelődik-e már benned, egy következő könyv gondolata?

Őszintén szólva, nem vagyok jó marketinges, nem különösebben foglalkozom saját magam és a kötetem reklámozásával. Azzal, hogy én megírtam és kiadtam a könyvet, megtettem a saját részem, a többi már nem az én dolgom. Az általam képviselt gondolatiság megtalálja a közönségét. A saját példányaimat ajándékba adom – lássuk be, a költészet sok mindenről szól, de az anyagiakról pont nem. Célom, hogy összeállítsak egy következő gyűjteményt, rövidebb, tömörebb szövegekkel, limitált példányszámban – ezzel is szemléltetve a letisztulás, egyszerűsítés filozófiáját. Persze addig még sok ilyen szövegnek kell megszületnie, de ez a koncepció megnyugtató sorvezetőként szolgál. A szabadvers, mint kötelen műfaj csapongását próbálom ellensúlyozni, számomra komfortos keretekkel.