Reklám
A nagyudvarnoki Maquet Ludovic, azaz Makki Lajos 19 évet szolgált a francia idegenlégió ejtőernyős ezredében. Néhány kitérő után hazatért, könyvet írt (Ludo, egy hontalan idegenlégiós), majd létrehozta az Extrem Travelt, melynek keretében Ludo merész kalandvágyókat kísér el a Franciaországhoz, tehát az EU-hoz tartozó, de földrajzilag Dél-Amerikában található Francia Guyanába. E sorozat célja, hogy olvasóink első kézből halljanak beszámolókat az utazásokkal kapcsolatos tudnivalókról és azok menetéről. Ludo szavait Mundi Józsi jegyzetelte le.
Az Auberge du Mahury-ban eltöltött két éjszaka után végre csónakba szállunk, és elkezdődik a nyolcnapos csónaktúra-kaland a Sinnamary folyón, amelyre mindezidáig nagyon vártunk, és amelyre a két nap alatt kellőképpen felkészültünk. Amennyire tudtuk, átvettük a szabályokat, felpakoltuk a legszükségesebb dolgainkkal a csónakot, rögzítettünk, amit csak lehetett, és hamarosan már a csónakból láttuk a világot. A víz, legyen az tenger vagy akár folyó, mindig is vonzotta a kalandorokat, felfedezőket, ám minden esetben hatalmas tisztelettel kell bánni vele, és egy másodpercre sem szabad alábecsülni az erejét…
Miután megreggeliztünk, és mindennel elkészültünk az induláshoz, majd kétórás autózás után megérkeztünk a Sinnamary folyó azon pontjára, ahol egy duzzasztógátnál vízre engedtük a csónakunkat. Mire mindennel elkészültünk, addigra már vagy tizenegyet is ütött az óra. Nem sietünk, mindent kétszer átgondolunk, alaposan szemügyre vesszük a tartalékainkat, élelem, italok terén, felszerelésünket, és nem utolsó sorban a motorcsónak üzemanyagát is kellőképpen felmérjük, mert bizony a vadonban már csakis magunkra leszünk utalva.
A folyó első szakaszán kizárólag GPS segítségével közlekedünk, mivel itt a folyó medre néhol a negyven kilométeres szélességet is eléri a gát miatt, így a folyó ősmedre GPS nélkül szinte kifürkészhetetlen, egyben nagyban változik a csapadék mennyiségétől függően. Nagyjából egy órányi ladikozás után lassan szűkülni kezd a folyó, majd már a GPS használata sem szükséges, mivel a tapasztalt kapitányunk a folyó felszínét pásztázva kényelmesen vezeti a csónakot az első megálló irányába, amely közel három órányi csónakázást vesz igénybe.ű
Reklám
A Takari-Tenté az a vízesés, ahol egy kényszermegállás következik, hiszen a sziklák miatt a csónakot minden cuccunkkal együtt vagy százötven méteren keresztül kell „feltépnünk” a parton, míg újra vízre nem kerül. Maga a csónak hatszáz kilót nyom üresen, így el tudjátok képzelni, hogy mekkora extrém fizikai erőt igényel egy ilyen tömeg megmozgatása. Egyébként a többi csónaktúrázó számára a vízesés előtt vége a kalandozásnak, mivel szinte senki sem hajlandó felcipelni a sziklákon túlra a csónakját, így a mi csapatunk a nevünkhöz híven valóban EXTRÉM utazásban részesül.
Nagyon oda kell figyelni minden egyes léptünkre, ahogy mindig is hangsúlyozom, ennek ellenére sajnos a nyirkos talajon az utolsó alkalommal megcsúszott a lábam, megakadtam, majd a csónak szinte teljes súlyával a bokámra esett, így több napon keresztül eléggé fájdalmas, dagadt bokafejjel küszködtem. Ami nem öl meg, az megerősít – ez a mondás a légióban is gyakran megfordult a fejemben. 🙂
A Takari-Tenté vízesés, amennyiben nincsenek ott más csónaktúrázók, tökéletes hely az első éjszaka eltöltésére, mivel itt ki van alakítva a lábakon álló tetőfedés, ám ha mégis foglaltak a nyitott faházak (carbet – így hívják a helyiek), amely alá a függőágyainkat felköthetnénk, az esetben kénytelenek vagyunk tovább haladni a folyón még egy darabon, így a sziklák után a folyó már szinte csak a miénk.
Minden nap időben igyekszünk „sátrat” verni, tábort állítani, hiszen miután leszáll az éj, ez a tevékenység háromszor annyi energiánkba és időnkbe kerül. Egy csoportnak az erejét mindig is a leggyengébb láncszem fogja megadni, így a bőséges légiós tapasztalataim alapján nagyon odafigyelek mindenkire, nem erőltetünk olyan iramot, ami valamelyikünknek fenntarthatatlan. Amennyiben valamelyikünk nem bírná, akkor megpihenünk, vagy az egyén kap egy szőlőcukrot, esetleg iszik egy kis vizet.
Jócskán délután van már, amikor partra szállunk egy táborozásnak megfelelő helyszínen, majd elkezdjük a táborunk elkészítését. Elsősorban megtisztítjuk bozótvágóval a talajt, kiválasztjuk a fákat amelyekre majd felkötjük a függőágyainkat, ezek után elosztjuk a munkálatokat. Van, aki tüzet gyújt, majd valamelyikünk fát vág, némelyikünk kihorgássza a folyóból a vacsoránkat, esetleg az egyikünk majd megsüti, majd egy elég húzós nap után végre egy jót falatozunk. Természetesen segítjük egymást ott, ahol a legnagyobb szükség van rá, hiszen egymásra vagyunk utalva. Az egész nap eléggé megterhelő volt, és mivel még csak három napja tartózkodunk a meleg, magas páratartalmú trópusi éghajlatban, így minden mozdulat szinte azonnali izzadást eredményez, a teljes akklimatizálódás még egy kissé odébb van.
Hogy is zajlik az étkezés egy ilyen csónaktúrán? Hogy jutunk hideg üdítőhöz, esetleg sörhöz az út folyamán? Valószínűleg már sokan közületek valamilyen módon részt vettek egy csónaktúrán, vagy csundéron, ami itt, a mi csallóközi szigetünkön nem is annyira nehezen kivitelezhető. Nos, egy kis-dunai csónakázás azért merőben eltér a dél-amerikai Sinnamary folyón való ladikozástól. Az első szempont, hogy a guyanai csónaktúra sokkal veszélyesebb a ragadozók jelenlététől, ami természetesen magasabb adrenalinszintet biztosít a teljes utunk során, ám ne feledjük! A vadállatok szinte minden esetben inkább kikerülik az embert, mintsem megtámadnák őt. Kivételes esetekben megtörténhet, amennyiben az állat veszélyeztetve érzi magát. Egyébként az állatok vannak otthon, mi csak vendégek vagyunk a világukban.
Nos, a természetben való főzéshez elsősorban fontos a megfelelő felszerelés, ami egy jó bográcsból, kuktából, grillrácsból és egy nagyobb-vastagabb falú edényből áll, amelyben bármit meg tudunk sütni, akár olajban kirántani, mint például egy fritőzben. Fontos az ivóvízkészlet, ám tudni kell, hogy a folyó vizéből főzünk, míg a közeli források vizét isszuk, amelyet annak megfelelő gallonokban tárolunk. Ellentétben a mi vizeinkkel Guayanában sokkal, de sokkal tisztább a természet, így értelemszerűen a víz is. A reggeli ébredéskor szinte kötelező a kávé, ami az esetünkben valamilyen fajta instant, ez a legalkalmasabb erre a célra, és a legkönnyebben elkészíthető. Mindannyiunknak megvan a saját „esusza” evőeszközzel együtt, amelyet az egész út során használ, és amelyet mindenki saját maga tart tisztán. Egyébként az ételhordóink tisztántartása nem egy bonyolult művelet, mivel az étkezés után csak lerakjuk az ételmaradékos cuccainkat a a folyó szélére, persze úgy, hogy el ne sodorja a víz, majd a milliónyi apró hal szinte azonnal ráveti magát a tányérjainkon fennmaradt ételmaradékra, így egy pillanat alatt szinte csillognak-villognak, ezek után egy kis öblítés Savon Marseille szappannal, és száradás után már mehetnek is vissza a hátizsákba…
Az üdítők, sör, bor és egyéb élelmiszer hidegen való tárolása egy annak megfelelő, professzionális, műanyag hűtőládában történik, amelyet kellőképpen megpakolunk, majd csurig töltjük azt jéggel, így a nyolc napos csónaktúránk során végig biztosított a hűtési folyamat. Az étkezéshez az utunk során természetesen több fajta konzervet, szárított tésztát, rizst, pástétomot is felhasználunk, ezekből az alapanyagokból szinte bármilyen körülmények között tudunk élelemmel szolgálni a csapatunknak. Nagyon ízletes, kész bolognai szósz is rendelkezésünkre áll, amely bármilyen főtt tésztával fogyasztható, és az elkészítése nem több mint húsz percet vesz igénybe. Mindeközben naponta zajlik a horgászat, ám szinte biztosra vehető, hogy fél óra alatt annyi halat fogunk, hogy el sem bírjuk fogyasztani, így csak akkor horgászunk vagy vadászunk, amikor épp szükségünk van némi friss táplálékra.
A leggyakoribb halfajta, amely áldozatul esik, az aimara, vagyis az óriás farkashal, melynek gyönyörű fehér húsa rendkívül ízletes és remek szerkezetű, ám egyre nagyon kell vigyázni: a hatalmas fogaira! Könnyűszerrel harapja meg az ujjadat, vagy a tested bármely részét, miután kifogtad a pecáddal. Az aimara megtisztítása egy igazi élmény… 🙂 Itt nem egy ponttyal állunk szemben, amelynek tízcentes pénzérme nagyságúak a pikkelyei. Az aimara pikkelyei inkább a kéteurós pénzérméhez mérhetők, egyben olyannyira mélyen vannak a hal bőrébe belenőve, hogy a macsetével való tisztítása felér egy órányi konditermezés energiájával. Persze meg lehetne nyúzni is, ám nincs annál jobb, mint amikor a finom lédús húsa után beleharapsz a ropogósra sült bőrébe.
Az aimara gyakran grillen készül, ám néha pároljuk is, vagy paprikás lisztben sütjük ki, majd főleg rizzsel fogyasztjuk. Természetesen a felszerelésünkben kemping gázszett is jelen van, így a rizs pár percen belül elkészül egy kuktában. A többfajta halkonzervből álló tartalékunkból is választhatsz magadnak reggelit, vagy akár a kínai instant levest is nyakon öntheted forrásban lévő vízzel. Annyit tudni kell, hogy a körülményekhez képest mindent megteszünk azért, hogy aránylag kényelmesen, és a legjobb ételt fogyasszuk, ám néha a B tervet is be kell vetni.
Ha azt gondolod, hogy ez egyfajta csundérozás, akkor némileg igazad van, ám az út során nagyon sokat lehet tanulni. A topográfiától (térképismeret) kezdve az állat- és növényvilág megismerésén, irányok meghatározásán technikai egyben természeti (hold, csillagok) eszközök segítségével, nyugvóhely -tábor kiépítésén, csomók kötésén, egészségvédelmen, horgászaton, vadászaton extrém körülmények között a természeti akadályok leküzdéséig, kritikus helyzetek megoldásáig és sok egyéb hasznavehető tevékenységig bezárólag EXTRÉM körülmények között. Az EXTRÉM Travel nemcsak egy utazás! Egy életre szóló élmény, amely valószínűleg elég rendesen meghosszabbítja majd az életed utolsó filmjét, ha épp eljön annak az ideje…
Folyt. köv…
Reklám
