A cikk megjelent a Klikk Out 2025/05. számában.
Amikor megérkeztek a száj- és körömfájás magyarországi terjedéséről jelentő első hírek, félő volt, hogy hamarosan hozzánk is megérkezik a ragály. A félelmek sajnos rövidesen beigazolódtak, Csallóköz több telepén is leölték az állatállományt, sőt, háztáji állatokat is elpusztítottak. Főként ez utóbbi, illetve annak mikéntje teljesen érthető módon felháborította az embereket, akik megkérdőjelezték az eljárás jogosságát, valamint a kormányzati szervek által meghozott döntések észszerűségét.
Eközben a közösségi oldalakon olyan tartalmak ütötték fel a fejüket, melyek azt sugallták, nem véletlen, hogy a járvány éppen Magyarországon és Szlovákiában tombol, e két szomszédos ország ugyanis kritikusan viszonyul Ukrajna törekvéseit illetően. Több-kevesebb egyértelműséggel arra utaltak, hogy mindez „büntetés” a két renegát számára. Bár a kór januárban Németországban is jelen volt, ez e posztok alkotóinak elkerülte a figyelmét, vagy nem hajtotta malmukra a vizet, így figyelmen kívül hagyták. Céljukat, a hangulatkeltést viszont sikerült elérniük.
Mindez azonban csupán egy jéghegy csúcsa: az elmúlt években mind tanúi voltunk a Covid kapcsán született temérdek hajmeresztő, furcsa, vagy akár félig-meddig hihető elméletnek. Ha pedig a távolabbi múltba tekintünk vissza, szintén se szeri, se száma a fertőző betegségekhez kapcsolódó összeesküvés-elméleteknek. Úgy tűnik, a járványok mindig is jó táptalajt biztosítottak terjedésüknek – de vajon miért?
A járványok eredetét gyakran homály fedi.
Ahogy a Covid-19 kapcsán sem sikerült minden kétséget kizáróan megállapítani, a vírus hogyan terjedt el az emberi populációban, más fertőző betegségek esetében is gyakran előfordul, hogy nem sikerül rátalálni a zéró páciensre – azaz az első emberre, aki elkapta a kórt. A tudomány mai szintű fejlettsége sem feltétlenül szavatolja ezt, de képzeljük el, mennyire titokzatos csapást jelentett egy epidémia pár száz évvel ezelőtt! Amikor az 1700-as évek végén Amerikában a sárgaláz elkezdte szedni áldozatait, a korabeli gyógyítók a sötétben tapogatóztak. Benjamin Rush, akkori sztárorvos rothadt zöldségek miazmájára gyanakodott, míg egy másik teória szerint a sárgaláz felbukkanását egy szicíliai vulkánkitörés alkalmával a légkörbe jutott hamu válthatta ki. Csak a 20. század elejére sikerült minden kétséget kizáróan bebizonyítani, hogy szúnyogcsípés révén terjed a kórokozó, mely valószínűleg a rabszolgakereskedelem „jóvoltából” került az afrikai kontinensről az Újvilágba.
Az emberi elme viszont nehezen fogadja el, ha valaminek nincs egyértelmű oka, ha pedig erre az okra nem sikerül rájönnie, akkor kreál egyet. Elindul a felelős keresése, de a valódi felelős helyett sokszor inkább bűnbakra lel – gyakran egy, már eleve gyanúval szemlélt népcsoport, vagy hatalmi szerv személyében. Így vált gyanúsítottá a zsidó közösség a fekete halál, azaz pestis felbukkanásakor a 14. század derekán. A szóbeszéd szerint ők mérgezték meg a kutakat, hogy a jóravaló keresztények hulljanak, mint a legyek. Ennek megfelelően Strasbourgban el is égettek közülük pár százat, de máshol Európában sem voltak biztonságban.
A járványok legféltettebb kincsünket, az egészségünket veszélyeztetik.
Éppen ezért olyan ijesztő, hogy nehezen kontrollálhatóak. Ugyan szigorú intézkedések mellett a terjedést le lehet lassítani, vagy vissza lehet szorítani, jobbára nem létezik garancia, hogy nem érnek el minket. Nem ritka, hogy éppen azokat gyanúsítják a járvány terjesztésével, akik segíteni próbálnak a betegeken. Így volt ez a 2015-ös nyugat-afrikai ebolajárvány idején, amikor ismételt támadásokat intéztek egészségügyi dolgozók és intézmények ellen. Ahogy az később a Covidnál megismétlődött, a fenyegetettség érzésére adott egyik reakció itt is annak a tagadása volt. Hiába fertőződött meg vagy 26000 ember a régióban, sokan vélték úgy, hogy ebola nincs is, az eseteket művileg kreálják, hogy a kétségbeesetteknek eladhassák a nyugati orvosságokat. A másik véglet szerint pedig az ebola az USA által a kontinensre szabadított biofegyver volt, a népirtás és/vagy népességkontroll tökéletes fegyvere.
Az orvosok célkeresztbe kerültek az 1830-as évek kolera által sújtott Angliájában is, bár akkor nem egészen önhibájukon kívül övezte őket népharag. Ekkoriban ugyanis a törvények értelmében az anatómusok nehezen tudtak boncolható tetemekhez jutni, márpedig hivatásuk gyakorlása érdekében erre szükségük volt. Egy egész illegális iparág épült erre az igényre, haramiák friss sírokat raboltak ki, hogy a holttesteket eladhassák a kuncsaftjaiknak, akik nem igazán firtatták, hogyan jutottak hozzájuk. A hírhedt Burke és Hare páros pedig a gyilkosságtól sem riadt vissza, ha pénzkereseti lehetőségről volt szó, márpedig az anatómusok jól fizető megrendelők voltak. Az ügyre persze fény derült, és amikor néhány évvel később a kolera szedte az áldozatait, felmerült a gyanú, hogy egészséges embereket hurcoltak kórházakba, hogy ott a szerveikért ölhessék meg őket. Akárhogy is, mindez azt mutatja, hogy az egészség olyan sarkalatos téma, mely könnyen szítja fel az indulatokat, s indítja be a fantáziát.
A járvány következményei gyakran aránytalanul sújtják a szegényebbeket.
Így volt ez már a korai epidémiák esetében is, hiszen míg a tehetősebbek egészen hatékonyan izolálták el magukat szellős hajlékukban, a szegényeknek a zsúfolt körülmények között erre esélyük sem volt. Vizük és táplálékuk szintén könnyebben kontaminálódott, és az orvosi ellátást sem nagyon tudták megfizetni. Tekintve, hogy a régi terápiák zöme több kárt okozott, mint hasznot, ez vagy úgy 150 évvel ezelőttig nem feltétlenül jelentett igazi hátrányt. Ma viszont igenis azt jelent – különösen azokban az országokban, ahol az egészségbiztosítási rendszer nem úgy működik, mint nálunk. A Covid ideje alatt például Amerikában az átlagosan szerényebb anyagi lehetőségekkel bíró színesbőrű lakosság jobban megszenvedte a pandémiát.
Ezenkívül az ember puszta megélhetését is veszélyeztetheti a járványhelyzet. Annak, akinek meg kell húznia a nadrágszíjat, nagy problémát jelenthet, ha betegség miatt kimarad a munkából, s az esetleges járványügyi intézkedések, lezárások a kis családi vállalkozásokon ejthetik a legnagyobb sebet. Valahol természetes, hogy a küszködők neheztelnek a náluk sokkal jobb helyzetben lévőkre, és ezt az érzést könnyű kiaknázni.
Az sem segít, ha az állami szervekbe vetett bizalom alacsony.
Az emberek ugyanis ilyenkor sokkal nagyobb eséllyel kérdőjelezik meg, ahogy a kormányuk a vészhelyzetet kezeli, és kisebb eséllyel tartják be, amit kérnek tőlük. Márpedig az autoritással szemben tanúsított bizalom az utóbbi években szerte a világon csökkenőben van, különösen a liberális demokráciákban. A Covid nagyon felgyorsította ezt a folyamatot, mert az emberek zöme az online térbe szakadt, ahol az egyre növekvő látogatottságú közösségi oldalakat elöntötték az álhírek, összeesküvés-elméletek és dezinformációk. Ezeket gyakran maguk a politikusok is megosztották és tovább népszerűsítették, pláne, ha az a politikai céljaikkal egybevágott, nem gondolva azzal, hogy az intézményrendszerbe vetett bizalom aláásása kétélű fegyver: idővel ellenük is dolgozhat.
Ukrajna esetében pedig mindezen még csavar egyet, hogy riválisuk, Oroszország egyébként is nagymestere az álhírgyártásnak és -terjesztésnek, meg a hibrid hadviselésnek úgy általában. Szóval amíg a konfliktus tart, szomszédaink egészen biztosan „felelősek” lesznek még egy-két dologért sokak szemében…
