Szívkirály

FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL

Jó napot kívánok! A nevem Menyhárt Dodi és önök a KlikkOut Magunk között című rovatát olvashatják. Mai beszélgetőtársam Matusek Attila, a Komáromi Jókai Színház fiatal színművésze, aki az Ipariból indult, és mégis a színészet lett az útja. Első inspirációit Kis Péntek Józseftől és Szabó Csilla drámapedagógustól kapta, majd Kaposvárott diplomázott. Játszott Szombathelyen, végül pedig hazatért a felvidéki Komáromba. Nemcsak a színpadon, de a képernyőn is találkozhatunk vele: a Pressburg című sorozat főszereplőjeként az STV2-n és a Netflixen is láthattuk és láthatjuk. Ma itt saját útjáról és a színház iránti szenvedélyéről mesél nekünk.

Szia Attila! Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást!

Szia! Köszönöm én is, és köszöntöm a nézőket, hallgatókat.

Nagyon örülök, hogy tegeződhetünk. Ez egy olyan dolog, ami nekem mindig sokat jelent, mert amikor az ember élőben találkozik egy színházi emberrel, azért egy picikét benne van a félsz, hogy hát akit ott a színpadon látunk, ő sok mindenkit megtestesít, sok mindenkit megjelenít –  de hogy ki is ő valójában, ezek a beszélgetések mindig egy ilyen komoly, intim helyzetet adnak. A felvezetőben az Iparit említettem – gondolom, a komáromi évek számodra meghatározóak voltak, mert gyermekszínészként is ott kezdődött a pályád…

Mondhatni a legmeghatározóbbak szerintem: nyilván ott dőlt el minden, az volt az alap. Én is köszönöm egyébként, hogy tegeződhetünk, mert én még az Ipariban is és még az Eötvös alapiskolában is hallgattalak benneteket. Többször megjelentetek ott koncerten a Kicsi Hang verséneklő együttesként: lehet, hogy ennek is volt köze hozzá… Az Eötvös utcán indult talán legelőször Kis Péntek Jóska ott vitt színjátszó csoportot piciben, és ott talán még szavalóversenyekre adtak nekem szövegeket – de akkor mindig adták, tehát nem én választottam. És amikor középiskolás voltam, már ez a 15-16, tudod, így az embernek bontakozik ki az énképe, keresi magát, és akkor elkezdtem én is saját szöveget keresni. És hát onnan lettem végül is, hogy mondjam azt, sikeresebb, vagy önazonosabb ezekkel a szövegekkel, produkciókkal a versmondó versenyeken is… Meg hát aztán a színjátszó körök: az ipari színjátszó kör, és akkor mellette egyből behívtak az ÉS-be, a Szabó Csilláék…Tehát az volt nekem egy ilyen nagyon jó kis bölcső. És ami ezt így nagyon jól tudta még emelni, vagy így duzzasztani, az pedig a karvai színjátszó tábor volt, amit minden évben meg szoktak szervezni augusztus első hetében.

Csilláék csinálták ezt is?

Igen, Csilla és Csengel Mónika szervezték ezt, és nagyon sok budapesti vendég jött: Solténszky Tibor, Sereglei András drámainstruktorok… Tehát én akkor találkoztam azzal, hogy a színház nem csak az, amit így láttam a Jókaiban, ami szintén jó volt és elvarázsolt, de hogy két ember is tud színházat csinálni, tudod, vagy három vagy négy, vagy mi az az improvizáció, mi az, amikor mi írunk szöveget, hogy valahogy sokkal szabadabban kezdtünk el foglalkozni témákkal, anyagokkal – és például, ha megfogott egy problémakör, akkor azt boncolgattuk. Tehát rájöttem arra, hogy aha, ez ilyen élő műfaj, nem csak az van, hogy ami le van nekem írva szöveg, akkor azt mondom, hogy azzal játszok, hanem van, amikor én teremtek tényleg mindent az elejétől.

És aztán mégiscsak egy ilyen technikai pálya jött: az Ipariba mentél. Adja magát a kérdés: miért?

Figyelj, én nagyon közel laktam az iparihoz, és szerettem későn kelni. Megelőzi ezt egyébként egy dolog, hogy én elmentem kis gimibe. Tehát én voltam kis gimis egy évig, akkor született meg a húgom, és volt egy ilyen „egyke lázadásom”, vagy én nem tudom, minek nevezzem ezt, de én akkor elkezdtem lógni iskolából, elhazudtam a házi feladataimat, sőt, ilyen karinthysan a bizonyítványomat is. Eléggé nagyot fordult akkor velem a világ.

Színészkedtél a bizonyítványoddal is.

Igen. A szüleim végül azt mondták, hogy lehet jobb lenne visszamenni az alapiskolába, és visszamentem akkor az Eötvösre. És utána azt mondtam, hogy újból viszont akkor nem fogok ugyanabba a pocsolyába belelépni, vagy ugyanabba a folyóba… Úgyhogy mondtam, hogy

akkor ne a gimi legyen, hanem valami olyan, ami szakmát is ad, mert egyáltalán nem voltam benne akkor még biztos, hogy a színészet érdekelhet, sőt mondtam, hogy játékfejlesztő leszek.

Konkrétan tudtam ezt, és biztos voltam benne, hogy valamilyen elektrotechnika, valami szakirány. Hát aztán nem így alakult.

Jó, de a sulit végigcsináltad. Az ipari mellett is ment amúgy az amatőr színjátszás?

Abszolút.

És ebből jött aztán egy felvételi.

Igen, akkor azért megleptem a szüleimet, szerintem mikor bejelentettem negyedévben vagy harmadévben, hogy én a színművészetit szeretném megpróbálni első körben. És így is lett. Pozsonyban nem tanultam meg a szlovák szövegeket – szégyenszemre –, és még így is elrugdostak a harmadik körig, úgyhogy ott azért sejtettem, hogy jó felé kapirgálok, és aztán végül Kaposvárra vettek fel.

Öt év Kaposvárott?

Öt év, igen. Öt év. És először bántam, képzeld el, az első évben rengeteget gondolkoztam azon, hogy következő évben újra próbálom a Pozsonyt. Mert az volt, tudod, hogy legalább megtanulok jól szlovákul, meg olyan sokat hallottam az ottani tanárokról: Timkova, Kronerová, Huba – akiket én nem is ismertem, de a magyar szakmát valahogy még kevésbé. Ott, akikről tudtam valamit, azokat, akiket tévében láttam. Tehát akkor még ilyen, hogy Máté Gábor, Kocsis Pál, Mohácsi János, ezek nem mondtak nekem itt semmit, hogy ők kik? Az egyetem alatt tanultam, vagy csöppentem én bele…

Jó iskola volt, úgy érzed? Ott is kellett laknod, ott is kellett élned Kaposvárott…

Hú, igen. Ezért volt talán nagyon jó, vagy nagyon tanulságos, mert Kaposvár kicsit így a világ végén van. Vagy hát nagyon messze Pesttől, Komáromtól pláne: és csak egymásra voltunk utalva. Tehát nem volt az, tudod, hogy akkor hétvégére hazamegyek, mert az öt óra oda, öt óra vissza, és volt, hogy vasárnap is próbáltunk még, mert hétfőre jeleneteket kellett mutatni – úgyhogy ez egy ilyen nagyon húzós kör volt. Először szerintem karácsonykor voltam otthon szeptembertől. És utána még talán egy vagy kétszer az első évben.

És hogy jött Szombathely?

Volt egy harmadéves vizsgánk, a Három nővér, amiben én Andrejt játszottam, a negyedik nővért, így is szokták emlegetni – és nagyon megtetszett Jordán Tamásnak, sőt még Béres Attilának, aki mostanában rendez a Jókaiban is. Ő látta ezt a vizsgánkat Kaposváron, és mondta a Tamásnak, hogy figyelj, hívd meg őket Szombathelyre, mert Tamás nem tudott lejönni Kaposvárra, és elhívta. És lejátszottuk Szombathelyen a vizsgát kétszer is, mert két szereposztásban volt, és akkor azt mondta Tamás, hogy na, ő öt embernek ajánlana szerződést. És akkor még csak harmadikos voltam, úgyhogy én végül is negyed-és ötödévemet is már gyakorlatosként töltöttem színházban.

Hat évet voltál ezt követően Szombathelyen. Megszeretted a várost?

Nagyon jó város szerintem, meg fiatal város? Talán valahogy azt éreztem, hogy nagyon fiatalos. Nyilván ott egy egyetem – mondjuk Komáromban is van –, de valahogy sokkal lendületesebb volt… És hát az fiatal színház, tudod, és Jordán Tamásnak kellett kialakítani, hogy ki lesz a nézőközönség: és ott nem az volt, hogy aki megszokott, nem tudom, főleg nyugdíjasok, meg a diákok – mert azért a legtöbb vidéki városban az átlag néző, vagy a biztos néző, az a nyugdíj vagy közel nyugdíjas és a diákok. És van ott egy ilyen köztes kor, a húszévestől az ötvenévesig….

…az ember produktív időszaka, amikor dolgozik, gyereket nevel…

Igen, amikor dolgozik, és nagyon kevesen jutnak el akkor színházba. Nem is azt mondom, hogy nincs meg rá az igény bennük, de lehet, hogy egyébként a munka fáradtság az oka: a szüleimről is tudom ugyanúgy gyakran, hogy beesnek a színházba, és édesapám szokta mondani, hogy figyelj, az első félórában azért majdnem elaludtam, mert épp beestünk, zuhany, nem tudom, és akkor az mind-mind nehéz, megnehezíti az ember életét, de ott meg valahogy nagyon ez a középkorosztály, azt hiszem, vagy amit mondasz, igen, ez a produktív időszak, főleg ők jártak színházba.

És mit adott ez a hat év neked? Amellett, hogy egy szabad levegőjű, frissen alakított és friss közönségű színház volt.

Bátorságot elsősorban, rengeteg tapasztalatot. Talán azt kell mondjam, hogy megerősítette bennem a lokálpatriótát.

Hogy haza kell jönni?

Igen. Teljes mértékben megerősített ebben: mert bármennyire jó volt és bármennyire is szerettek…Képzeld el, volt ott egy színészzenekarunk…

Igen, olvastam róla.

Talán két hónapja visszamentem és játszottunk egyet, és még emlékeztek rám a nézők, és olyan csodálatos volt az az eufória és öröm, amivel fogadtak.

A Mágikus Mintha!

Igen, igen, a Mágikus Mintha. Hogy ez tényleg felemelő volt, de mégis volt egy olyan érzésem, hogy

valahogy az én retorikám, vagy ahogy beszélek, ahogy érzek, ahogy gondolkodom, valahogy közelebb van a Szlovákiához vagy a Komáromhoz vagy a szlovákiai magyarsághoz és ezért éreztem, hogy muszáj, hogy visszajöjjek.

Szüleid nem mondták, hogy „Ati, most már ideje volna hazajönni”?

Nem, ők azt mondták, képzeld el, hogy „minek jössz haza? Jó ott neked, ott Magyarországon.” Ők inkább afele bátorítottak. Ők nem értették azt bennem, hogy én miért akarok visszajönni. De lehet azért, mert ők sose mentek el?

És akkor visszajöttél…

Vissza, és nagyon jól tettem. És szerintem nagyon jókor – nagyon hálás vagyok érte komolyan. Valahogy olyan sorsszerű volt, amint bejelentettem Szombathelyen, hogy én felmondok abban az évadban, már évadkezdéskor tudta a Tamás, hogy el fogok jönni, és eltelt négy-öt hónap, és még nem tudtam, mit fogok csinálni utána, és akkor beszéltünk Gál Tamással, a Jókai Színház igazgatójával.

Tamástól Tamásig.

Tamástól Tamásig, igen. Nekem még csak Tamások voltak a főnökeim, édesapámnál is dolgoztam a cégében, és ő is Tamás, úgyhogy tényleg én Tamások alatt edződtem.

Tehát amikor visszaérkeztél, akkor már igazából ment ez az első öt éve a Tominak, tehát nem rögtön kezdésre jöttél, ugye?

De, rögtön kezdésre. Sőt, képzeld el, ott meg az volt, hogy nagyon gyorsan kellett beadni a pályázatot.És annyira bízott akkor bennem Gál Tomi, hogy megkért, a stúdió műsortervét, pályázati anyagát is állítsam össze.

És jött aztán a Covid. Tehát az egy kicsit visszafékezett benneteket.

Hát egyből! A színház első saját bemutatója végül is az én rendezésem volt, a Hamlet, amit az egyetemistákkal csináltunk: és hát, amint bemutattuk, másnap egyből lezárták.

Hogy élted meg?

Fura mód remekül. Komolyan, addig az volt, hogy minden évben a színház azért egy olyan hajtás, hogy dolgozol hétvégente, te biztos tudod, amikor más szórakozik, te olyankor is dolgozol, sőt, az neked a főszezon: a hétvégék, a péntek, szombat, vasárnap szinte mindig, és hirtelen voltak szabadnapok…

Rácsodálkoztál a szabad szombatokra, a szabad vasárnapokra.

Igen. Meg szerencsém volt olyan szempontból, hogy én nem szabadúszó voltam akkor, hanem társulatnál voltam szerződésben. A Covid első hulláma alatt még Szombathelyen voltam szerződésben, és amint már a második hullám jött, akkor már átigazoltam végül is Komáromba: úgyhogy nekem pont jól jött ki, hogy nem kellett azon izguljak végül is, hogy megélhetés vagy ilyesmi, mert azért a minimumot megkaptuk így is, úgyhogy elvoltam. Inkább tervezgettem, meg élveztem a szabadidőt.

Tervezős típus vagy? Azt olvastam rólad, hogy azért egy fontos döntés előtt szeretsz mérlegelni, és utána hozod meg.

Igen. Nagyon sokat, és most is szerintem attól félek már, hogy több a tervem, mint amit meg tudok valósítani. És sok van, ami nagyon nagy, és nem látom még, hogy mikor tudok nekiállni ténylegesen a megvalósításának. És van nagyon sok, ami meg annyira apró, hogy így meg akarom csinálni ezt is, azt is, és néha már ilyen hektikusan kapkodós, tudod, hogy most melyiknek álljak neki…

Mihez is nyúljak? Mihez kapjak? S mivel ebben az évben leszel krisztusi korban: remélhetőleg az Úr ad neked nemcsak ötleteket, hanem kegyelmet a megvalósításhoz is.

Így van. Vagy hát én nagyon remélem. Egyelőre mindig szerencsém volt, vagy valahogy ez az isteni gondviselés mindig mellettem állt, és segített is. Bármibe is kezdtem, valahogy azt éreztem, hogy jól állnak a csillagok, vagy tudja a fene, valahogy szerencsésen jött ki minden.

Akartam kérdezni azt is, hogy gyerkőcökkel is foglalkoztál: Pozsonyban diákszínjátszókat vezettél, 2017-ben a 54. Jókai Napokon fődíjat nyertetek… Árgyélus táborok gyakorlatilag még most is nyaranta vannak, tehát ezek is kapcsolódnak Hozzád, tehát gyerekekkel is szeretsz foglalkozni és a következő generációt is nevelni. Teszed ezt most is?

Igen, van egy színjátszó csoportunk Zsidek Pali barátommal közösen – vele vittük a DunArtot is Pozsonyban. És ez az Árgyélus tábor, amit említettél, ez Aranyoson van nyaranta, Csallóközaranyoson: tavaly nyáron egy olyan csapat és egy olyan produkció jött össze, hogy azt mondtuk – na jó, ezt nem hagyhatjuk annyiban, ezt muszáj kicsit megdolgozni, meggyúrogatni.

Annyira jó téma volt, hogy a mostani Z-generáció, illetve még fiatalabbak hogy gondolnak a világra, mitől félnek, mik az ő dilemmáik, mik a frusztrációik akár, vagy hogy keresnek ebből megoldást, vagy kitörési lehetőséget, és így egy nagyon jó kommunikáció indult el velük…

Ilyen oda-vissza adok-kapok, és született ilyen kb. 40 perces előadás – és mondtuk, hogy na jó, akkor ezt egy kicsit duzzasszuk föl, és most ezen dolgozunk… Az ÉS színház égisze alatt, úgyhogy az ÉS MI? Ez lett a fiatal csoportnak a neve. Ha minden igaz, akkor a Jókai Napokon lesz megint egy bemutató belőle.

Remek. Ennek külön örülök, mert igazából ahogy Jordán Tamástól láttad, hogy közönséget nevelni kell, gyakorlatilag nemcsak a színházcsinálókat, de a színházba járókat is neveled ezáltal. Tehát kell amúgy egy ilyenfajta irányultság? Az embereknek meg kell mutatni azt, hogy miért jó színházba menni, és hogy mitől jó a színház? Vagy mi a jó színház?

Szerintem igen, meg tudod, annyira hálás vagyok azért, amikor színházba olyan embereket látok, olyan nézőket, akikkel én együtt voltam szavalóversenyen: akik szavaltak, vagy akik megzenésített vers kategóriában voltak. Tudod, akik egyébként is érdeklődtek művészetek iránt akkor, és lehet, hogy akkor még aktívabban, és azóta az egyik mérnök lett, a másik tanár, de ugyanúgy eljárnak színházba. Tehát attól még, hogy ő nem azzal foglalkozik, attól még érdeklődik és kultúrafogyasztó. Szerintem ez nagyonfontos, és valahogy biztatnám a diákokat és a tanárokat arra, hogy minél több művészettel tudjanak találkozni a fiatalok, vagy fiatalon minél többel.

Hogy lehet az Árgyélus táborotokba eljutni? Jelentkezni kell?

Igen, Váradi Kornéliánál lehet jelentkezni, ő a csallóközaranyosi alapiskola igazgatója, meg az ÉS?! Színháznak is azt hiszem a menedzsere. Ő szokta meghirdetni mindig.

A Kóczán Mór Alapiskola igazgató asszonyáról beszélünk, már csak azért is, hogy aki ezt a műsort nézi, és ha van kedve a Te lendületedből egy picikét magához ragadni ezt a kezdeményezést, akkor az menjen nyugodtan.

Én tényleg ott, azt hiszem, 6 éves kortól 18-ig teljesen nyitott az egész. Aki pedig idősebb, vagy azt mondom, hogy 16-tól határ a csillagos ég: őnekik pedig a karvai színjátszótábort javaslom szintén, mert az is egy nagyon izgalmas hely.

Az ország, a nevedet most a Pressburg sorozattal és annak kampányával elég jól megismerhette, és magát a sorozatot is szerették. Aki megnézte, úgy érezte, hogy na, ez rólunk szól, ez a mi történetünk, ezek vagyunk mi felvidéki vagy szlovákiai magyarok. Te hogy élted ezt meg?

Pofán talált végül is a szerep. Azt hiszem, én akkor jöttem haza, tehát épp a Hamletre készültünk: Szombathely után első évem Komáromban, a szlovákom a béka segge alatt, és akkor a Molnár Csabibeállított egy ilyen forgatókönyv-foszlányokkal… És mivel a Hamlet szereplőit hallgatta meg elsősorban, és mondta, hogy jöjjek már be én is: és aztán végül én kaptam a szerepet. Lehet, hogy autentikusan passzoltam erre a szerepre…

Te lettél Attila a magyar srác, fönt Pozsonyban: minden bájával és gondjával, nyűgével együtt…

Hát valahogy így.

Milyen volt a forgatás? Mert az embereket az is érdekli, egy dolog a produktum, amit látunk, de azért izgat bennünket, hogy a kulisszatitkok, meg hogy hogy történt. Elég hosszan húzódott a felvételek vonatkozásában.

Meg kimaradt ott egy nagyon hosszú időszak, majdnem egy egész év. Tehát az volt, hogy elkezdtük nyáron, augusztus 1-én és talán novemberig húzódott a forgatás. Majd volt egy nagyobb szünet, és március végén, áprilisban tudtuk talán folytatni. És még előtte egy évvel voltak a kamerapróbák, úgyhogy azért tényleg hosszú folyamat. A Csabi szokta mondani, hogy olyan öt év volt az előkészület, de ha minden egyebet még előtte hozzáveszünk, szerintem ilyen hat-hét év is volt talán az egész folyamat. Én ebből csak az utolsó három évbe csöppentem bele.

Betyárhosszú. Az ember meg megnézi az évadokat, és akkor azt mondja, hogy jó, ennyi volt…

Igen, mert tudod, és ráadásul mindenki, hogy miért ilyen rövidek a részek, hogy nagyon gyors, húszperces, 20-25 perces részek, nagyon gyorsan vége volt. És hát igen, én is mondtam, hogy néztem volna még ezt akár, vagy hogy lehetett volna ez hosszabban… De erre volt keret. És ezt is összeszedni, összeszervezni azért nagyon betyáros munka volt, hogy így ez mind összejöjjön. A producerek, Csabiék amennyit jártak utána, kalapoztak, nézői segítség is volt, tényleg rengeteg munka, pályázat van emögött, hogy ez így összejött.

De talán az nem gond, hogyha az ember még nézné: tehát nem az az érzete van, hogy na, legyen már vége, hanem hogy még többet kérünk ebből a dologból. Neked mint Attilának, személy szerint mennyire volt önazonos a dolog, amit ott játszottál?

A Pozsonyra való rácsodálkozás és a nyelvi dolgok abszolút önazonosak voltak, mert hiába jártam én a Duna utcára ezt a színjátszó csoportot vezetni még 2017-ben, azt jelentette, hogy én csak a Duna utcára jártam. Duna utca, állomás Szombathely vagy Komárom. Tehát ezek voltak az utazási pontok.

Ha autóval mentem, akkor is nagyon célirányosan a Duna utcára, tehát nagyon mást nem láttam Pozsonyból. És hát a Csabi szerencsére mutatott egy nagyon szép arcú Pozsonyt, amiből azóta még többet ismertem meg.

Az utóbbi pár hónapban. Elég sok időt töltöttem ott, úgyhogy nagyon megkedveltem egyébként a várost. Talán ez az, amiben a legnagyobb az azonosság Attilával, a szerepbeli Attilával?

Az nagyon érdekes, hogy nekünk azért felvidéki magyaroknak, hogy Pozsonyba menni, egy fővárosba, ahol lehet, hogy nyelvi gondjaink lesznek, ez eleve ad egy ilyenfajta távolságtartást… És én azt gondolom különben, hogy a sorozatot látva az embernek tényleg kedve van fölmenni körülnézni, hogy jé, milyen szép város ez, nem kell ettől annyira félni. Ahogy a Ghymes együttesénekelte: „nem nagy város ez a város, nem veszélyes, nem halálos…” Ebben az évadban, ami ugye szeptembertől kezdődik, és már a rákészülés zajlik, mi várható tőled? Mert hát ugye nemcsak színművészként, hanem rendezőként is sok mindent tettél le az asztalra, és még sok terved is van.Mi fog történni most Jókai Színházban? Azon kívül, hogy a régi-új igazgató viszi tovább a csapatot.

Hát igen, úgy néz ki, hogy Gál Tamás igazgató úr bízik bennem: nagyon szerette még az előző előadást is, amit csináltam Kassán, a Szentivánéji álmot, ami egy tényleg nagyon jól sikerült darab volt: minden nagyképűséget mellőzve merem állítani.

Szereted Shakespeare-t.

Igen, egyébként tényleg. Szeretem a klasszikusokat. És olyan bizalmat szavazott, hogy most egy teljesen saját mű lesz saját darab, ami készül.

Tehát Matusek Attila fogja írni, rendezni…

Igen, pont így. És még az is lehet, hogy egy picit játszok is benne: nem főszerepet, azt gondoltam, hogy egy ilyen kis mellékszerepet…

Bemész kameózni egy kicsit?

Igen, pontosan így. Ez egy koncertszínház lesz, egyelőre így hivatkozom rá, illetve így hivatkoznak rá az emberek: nem tudom még pontosan, hogy mi lesz a végső műfaji meghatározása. Az biztos, hogy vannak nagyon jó zenészeink a színházban, olyan színészek, akik játszanak hangszeren, és én ezt szeretném kihasználni maximálisan. És azt gondoltam, hogy egy egészen jó fórum lehet erre egy olyan előadást találni, ami egy zenekarról szól, annak születéséről, vagy annak konfliktusairól. Aztán ahogy játszogattam ezzel a gondolattal, rájöttem, hogy egy csomó olyan téma van, ami engem érdekel, és akkor el kellett kezdjek szelektálni: hogy jó, de akkor miről szól pontosan, hogy ne csak egy zenekar legyen… És most egyelőre ott tart a dolog bennem, hogy nagyon szeretnék beszélni az igazságkeresésről, vagy hogy mi az ebben a felgyorsult mesterséges intelligencia generálta világban, ami még igaz, és ami nem… Meddig valós valami, hogy vesszük észre, hogy az még az, vagy már nem az. Úgyhogy ennek kapcsán, vagy ezáltal inspirálva lesz egy „Szívritmuszavar” című előadása a Jókai Színháznak.

Akkor már van egy címe is a történetnek…

Igen, címe már biztosan van.

Remek. Ki lesz a célközönség?

Fú, én nagyon szeretném, ha ez ilyen tízéves kortól akár, nem tudom, kilencvenkilenc, száz, száztízig – tolódjon ki az emberi életkor akármeddig. Szóval én azt gondolom, hogy bárkinek fogyasztható lesz ez: talán pont amiatt, mert zenés előadásról beszélünk. Próbálok a „matusekségből” benne hagyni annyit, hogy azért a humora ennek meglegyen, de nem lesz teljesen felhőtlen, az is biztos. Próbálunk majd a komoly dráma és a humor pengeélén valahogy ellavírozgatni vagy táncolgatni…

Még egy kérdés. A szüleid azt akarták, vagy azt javallták, hogy maradj ott, Magyarországon. Most, hogy visszatértél és hazatértél, ezt hogy élik meg?

Örülnek neki szerencsére, meg nagyon büszkék. Azért ezen a Pressburg sokat dobott ilyen szempontból:tudod, hogy a fiuk tévében van. Nyilván eddig is tudták, hogy színész vagyok, vagy a színházban láttak, akkor szokták nekik mondani, hogy ügyes a fiad, vagy láttuk az Attilát, de anyu mindig mondja, hogy jaj, és ő is szólt, meg ő is – én már ezeket nem tudom követni, hogy ki kinek a kije… És hogy ki látott, mikor épp mit, de nagyon sokat hivatkozik rá, hogy most a tévében, most ebben, most a Pressburgban, most másban, és akkor így mindig. Azt látom, hogy büszkék és örülnek egyébként.

Az anyai szív dokumentál mindent.

Ó, igen.

Attila, én köszönöm a beszélgetést, azt az energiát, azt a vibráló, körülötted lévő tervhalmazt, amit most így végigmondtál: nagyon kívánok hozzá a lendület mellé azt a kegyelmet, amely eddig is vezetett a pályádon. Köszönöm a beszélgetést.

 

VIDEÓINTERJÚ:
Menyhárt Dodi vendége Matusek Attila | Magunk között