Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Csóka György (1. rész)

 FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL, ARCHÍV

A júliusban ötéves szurkolói rovatunk vendége Csóka György, a DAC egykori kapusa, majd a labdarúgó-szakosztály titkára, aki klubunk történelmének egy szeletét hozta el nekünk. A Csóka úrral készült beszélgetésünk 1. részét olvashatjátok.

Engedje meg kedves György, hogy üdvözöljem Önt a Klikkout szurkolói rovatában. Kérem mesélje el az olvasóknak a DAC-cal való első találkozásainak élményeit.

Tessék elképzelni a régi, 1953-ban felépült stadiont. Ripegett-ropogott az a fatribün, egyedül körben a földsáncok voltak lelepve valamiféle betonlapokkal. Az állótribün csak ezután épült, ezt hívták proletár tribünnek. Eleinte nem mint szurkoló tekintettem a DAC-stadionra, az ember másként viszonyul a lelátókhoz, ha a pályáról látja, és megint másként, ha egy vezetőségi tag szemével. Persze azok a rigmusok így is, úgy is eljutnak a fülébe, és már játékosként érzi a szurkoló elkötelezettségét, így ő maga is a csapat szurkolójává válik. A mérkőzés minden momentumában, még akkor is, amikor éppen feléje száll a labda és elkapja. Szurkolótábor nélkül nincs foci, viszont én nem a proletár tribünön kezdtem, hanem a kapuban állva.

Korábban bősi illetőségűként a bősi egyesület kapuját védtem. Ami még ide tartozik, hogy az alapiskola utolsó négy évfolyamát Szerdahelyen abszolváltam, mivel már tervben volt, hogy a szüleim Bősről Dunaszerdahelyre költöznek. A mai Észak 1. lakótelep első blokkja helyén állt az iskolánk, az ún. Sahara épülete. Ötödikben ide, a többi évfolyamot már a Temetősoron lévő főépületbe jártam. A Sahara ablakai a régi, Vermes-féle DAC-pálya felé néztek, az iskola és a pálya között húzódott Juhos bácsi telke.

Lyukasórák alkalmával elég volt kimásznunk az ablakon, épp csak meg kellett oldanunk, hogy a Juhos bácsi nagy fehér kutyájának a figyelmét valamivel lekössük. Holzner Misi kért a Fő utcai hentesüzletben valami mócsingot, a telek túloldalán bedobta a kutyának, miközben mi kiugráltunk az iskola ablakán, át a kerítésen, s máris a pályán találtuk magunkat. A következő órára izzadtan, csapzottan érkeztünk, mire a matematika tanár így szólt: Ejnye-ejnye, de nehézkes volt az a magyaróra! Ennyire beleizzadtak?

Ekkor persze már állt az új DAC-stadion is, de az ifik még a Vermes-pályát használták. A kastély felőli oldalon állt egy gazdasági épület, ami a csapatok öltözőjeként szolgált. Előtte rángatós kút, ott muzsikáltak a cigányzenekarok a mérkőzés előtt, a szünetben, illetve a hármas sípszót követően. Nagyon profin volt megoldva, az emberek belehúzták a csehszlovák koronát a vonóba és órákig szólt a zene. A „Petyiből” [Päťročnica-vendéglő] hordták a bort, apu ott dolgozott fizető pincérként.

Hogy lett Önből bősiként a dunaszerdahelyi futballcsapat kapusa?

Milyen paradox, hogy 1960-ban a DAC ellenfeleként szerepeltem volna, ha végül összejön az a bizonyos Bős-DAC futballmérkőzés. 1963-ban leszereltem a hadseregtől, addigra a szüleim Dunaszerdahelyre költöztek. Egyszer csak megjelent a házunk előtt a Veréb Pista bácsi meg a Matics Karcsi bácsi: A Csóka Gyurit keressük! – Itt van bent a konyhában – mondja a mama. Leültünk és elmondták, hogy szívesen látnának a DAC-nál, amire nekem felcsillant a szemem. A következő pillanatban viszont már arra gondoltam, vajon hogy fogadják majd a bősiek, akik kapus nélkül maradnak? Rendben, beszélek a bősi egyesület vezetőivel – mondtam. Erre a Pista bácsi biztosított róla, hogy ha kell, most azonnal mehetünk Bősre, elvisznek autóval: „Nagyon számolunk veled!”

Tudniillik az 1961/62-ben veretlenül bajnokságot nyert – s így az akkori III. vonalba jutott – csapat két kapusa, Brányik Sanyi és Klempa „Túró” Vince közül az utóbbi abba akarta hagyni a focit. Sikerült probléma nélkül megegyezni a bősiekkel, de persze a bősi szurkolóseregtől megkaptam, hogy „hazaáruló” vagyok.

Nem volt nehéz beilleszkednem, kiváló kollektívába kerültem, Brányik Sanyi rögtön letesztelte a képességeimet. Kiváló rúgótechnikája volt, szeretett jobbszélsőt is játszani. „Túró” végül is abbahagyta a focit, így lettem Brányik Sanyi tartalékkapusa a DAC-ban.

Turek Árpival menten jó kapcsolatba kerültem, ott volt mellettem a balszélen. A „Bíbic”, vagyis a Sárközi Pista középhátvéd volt, Petes Laci, Takács Vili, Pápay Tibi, Gombos Árpi, Hodossy Árpi, Gútai Árpi, Kubovics Laci, Sekáč Józsi, Szigeti Jani, Matlák Gyuri szerepeltek még ebben a csapatban. Később jött közénk Vími Tibi, Lázár Gyuri, a tanár, Dömény Géza, a jogász…

1963-tól 1970-ig védte a DAC, illetve a Jednota kapuját. Sikeres évek voltak?

’63-ban kerültem Szerdahelyre, elfogadtak, bár néha megkaptam, hogy „gyüttment” vagyok. Teljes mértékben amatőrök voltunk, a mérkőzések után nem járt pénzbeli juttatás. A focicsukákat otthon takarítottuk, egy fekete dressz volt a kapusé, azt a mama otthon mosta. Nem voltak valami élénk színűek azok a piros mezek, inkább fakó piros, a Jednota emblémájával a mellünkön. Ami úgy megmaradt bennem és sikerre vitte a csapatot, hogy 1967-ben Ján Greššo került az edzői székbe. Előtte a Borhy nevezetű magyar edzővel három évet Kuwaitban tevékenykedtek.

Greššo az erőnlétünkre épített, folyton futottunk. 10 kilométert lefutni nem volt akármi, s hogy ne legyen unalmas, nem a salakpályán körbe-körbe, hanem irány egyik Udvarnok, másik Udvarnok. Az egyik Udvarnokban a szent szobrot a kanyarban kellett megkerülni, aztán futás toronyiránt a stadion. De nem ám az aszfalton, a szántóföldeken keresztül. Eleinte furcsa volt egy csallóközi csapatnak, de működött. Télen a havas-jeges szántáson futni meghozta a kitartásunkat. Ez volt a kulcsa annak, hogy ’68-ban megnyertük a bajnokságot! Mi még akkor is futottunk, amikor a bíró lefújta a mérkőzést. Azt szoktuk mondani, hogy még a harmadik félidőt is képesek lennénk lejátszani.

Én folyton lázadoztam, egy kapusnak minek kell ennyit rohangálni? – erre felemelte Greššo a távot 14 kilométerre. Ő persze biciklin követett minket, elénk jött és a szentnél bevárt mindnyájunkat. Egy ilyen alkalommal már elhagyva a szentet Turek Árpi futott előttem: Gyere már, muszáj kibírnod! Nincs az az Isten – mondom neki, ha ennyit futok, a labdáért már nem lesz erőm elugrani. Erre a Turek: Ki kell bírnod, már csak 4 kilométer van a 14-ből! Kemény volt.

 

Talán lehet valami összefüggés benne, hogy ’65-ben volt az árvíz, rettenetes tragédia. Amikor a levonuló ár után ébredezni kezdett a mezőgazdaság, lehetett érezni, hogy összetartóbb lett a járás lakossága. Segítették egymást az emberek… 1968-ban tehát ismét bajnoki címnek örülhettünk, meglehet, az az immár összetartóbb drukkersereg is kiérezte a felkészülési mérkőzéseink alapján, hogy lehet valami keresnivalónk. ’67-ben már az új edzővel kezdtünk, a proletár tribün teljesen megtelt, és már sört is csapolhattak a stadionban.

A csapaton belül szintén éreztük, hogy valami elkezdődött. Valami nem mindennapi dolog az árvíz után, amikor még mindenki azzal volt elfoglalva, hogy túlélje az egészet. A termelőszövetkezetek és az állami birtok is elkezdett mozgolódni. Veréb Pista bácsi volt a „rejtett primőr”, Matics Karcsi bácsi a csapatvezető. Január 5-én kezdődött a felkészülés, mire mondja a Pista bácsi: Lesz csehszlovák korona is! 10 koronát kaptunk egy hétre, emlékszem, barna színű volt. Ez volt az első alkalom, hogy „profinak” érezhettem magam.

A bajnoki cím jutalma egy 10 napos NDK-beli kirándulás lett, a Stahl Riesa nevezetű csapat vendégei voltunk. Velük még úgy, ahogy elbotorkáltunk, ám a német stílus nem nagyon feküdt nekünk. Kikaptunk tőlük, de nem is ez volt a fontos, hanem hogy megismertük azt a német mentalitást. Bennük volt az az „übermensch”. A következő mérkőzést a négy válogatottal felálló Dynamo Drezda ellen játszottuk. Nem akármi! Olyan finom játékot produkáltunk, ők is és mi is, hogy 1:1-re lehoztuk a meccset. Egyik félidőt én, másikat a Kucman Feri védte.

Nagy felelősség volt immár a Divízióban játszani a Gyetva ellen, Komáromban, Pozsonyligetfalun, Holicson. Ez a Stahl Riesa-féle sztori viszont azzal végződött, hogy a Greššo vezetőedző konfliktusba került az egyik játékosunkkal, aztán nem folytatta tovább nálunk. Később a csapat is szétesett. A Turek Árpi ’69-ben Nádszegre ment, majd ’70-ben engem is elcsábított magával. 1970-től ’73-ig szerepeltünk együtt a nádszegi csapatban, ahol háromszor lettünk másodikok a 4. osztályú bajnokságban. Turekkel meghonosítottuk a Greššo-féle stílust Nádszegen.

Nádszeg után visszakerült még a DAC-ba?

Mindenki megígérte, hogy az, aki abbahagyja az aktív tevékenységét a DAC-nál, mindenképpen valami szerepet vállal a klubban. Választhattam, bíró leszek? Edző nem akarok lenni. Maradt még, hogy vezetőségi tag. Veréb Pista bácsi kérdezi:

Mit vállalsz? Miért, mit vállaljak? – kérdeztem vissza. Nézz ide fiam – mondja a Pista bácsi – Csirik Imi új pozíciót kapott a Jednotában, és több mint valószínű, hogy nálunk feladja. Na ne, és én legyek a DAC titkára? Majd én segítek – vágta rá Pista bácsi. Így aztán 1974-től belekerültem a sűrűjébe.

A titkár feladata volt buszokat biztosítani, mindhárom csapatnak. Szabó Teri néninél, a mosónőnél elintézni, hogy ki legyenek mosva a mezek. Nem volt probléma, a fatribünön keresztben ki volt húzva a spárga, azon folyton mosott mezek lógtak. Szabó Pista bácsi volt a pályagondnok, ingyen lakott a tribün alatt és a Teri nénin keresztül volt alkalmazva. A pálya gondozása, csíkozása és öntözése volt a feladata. Ki volt adva a szövetkezeteknek az öntözés, hozták a dobot, de az öntözőfejet csak ki kellett húzni valakinek. Ezután egyre gyakrabban lett hangoztatva, hogy támogatni kellene a csapatot, mert a Jednota egyedül már képtelen volt rá. Patronálták a Bőst, a Bakát, a Szerdahelyt. Az A-csapat nemsokára új stílusú mezeket kapott…

Hogy Csóka úr miként állta meg a helyét a DAC labdarúgó-szakosztálya titkáraként, riportunk 2. részében elolvashatod. Hajrá, DAC!

(Roberto)