FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Emlékszem azokra az időkre, amikor Dunaszerdahelyen közel 10 ezer néző volt az átlag nézőszám, s bizony nem egyszer megtörtént, hogy szomorúan mentünk haza az Arénából. Mert nem úgy jött ki a lépés, s kikaptunk. És emlékszem arra az érzésre is, ami ilyenkor a hatalmába kerített: többet érdemeltünk volna, vért kellett volna izzadni a játékosainknak ilyen hangulatért. Igen, igazságtalanságot éreztem felénk, szurkolók felé nézve. Pedig pontosan tudtam, hogy a labda gömbölyű, s nem lehet mindig a miénk a három pont. Van ilyen, megesik. Ugyanakkor arra is emlékszem, hogy ilyen esetekben a hatvanadik-hetvenedik percben olykor bizony elhalkult a lelátó.
Nos, Nagyszombatban nem ez történt. Ne érts félre kedves barátom, semmi okom rá, hogy a „Fehér Angyalok” keménymagját az egekig magasztaljam, sőt! Én lennék az utolsó, aki ezt megtenné, de ők most ugyanúgy érezhetik magukat, akárcsak mi anno: többet érdemeltünk volna. Mégsem hallgattak el. Ez van, győzött a jobbik csapat! És a jobbik csapat ezúttal minden tekintetben a DAC volt. Viszont a Spartak híveinek tudnia kell azt is, hogy minden rosszat és csúnyát, amit ránk kiabáltatok, azzal bosszultuk meg, ami a legjobban fáj nektek. Ami ellen az égegyadta világon semmit, de semmit nem tudtok tenni! A ti zöld gyepeteken, labdával. Három góllal! Ez a különbség a ti bánatotok és a mi örömünk között. Mi nemcsak győztünk, hanem lélekben elégtételt is vettünk rajtatok azokért a csúnya szavakért.
Nyilván felmerülhet a kérdés, hogy a nagyszerű győzelem után miért ilyen bevezetőt írok? Azért, mert mi nemcsak győztünk, hanem lélekben elégtételt is vettünk rajtuk azokért a csúnya szavakért. És mert elrontottuk a bulijukat. A káröröm per pillanat erősebb bennem, mint az öröm, pedig volna miért ünnepelnünk.
A kerületi rangadón a hazai szurkolók a kilencvenes éveket szerették volna megidézni. Oh, jaj! Hol vannak azok az idők, amikor még fiatal voltam és szép? Amikor még annyi hajam volt, ahány szál pénztárgépszalag repült a pályára a kezdősípszót követően? De ezekért a pillanatokért, amit vasárnap este a DAC produkált, ezekért is érdemes volt „megöregedni”. Amikor tavaly ősszel Braňo Fodrek átvette a csapat irányítását, az első mérkőzés után látni lehetett a változást. Majd jött a csodálatos tavasz, ám az ősz kissé nehézkesen indult. Eddig! Ismét látni lehetett azt a faktort, amit sokáig a felső polcon kerestünk, pedig csak le kellett volna hajolnunk érte. Braňo nemcsak effektív, de tetszetős játékára gondolok, amit elődeitől várt a vezetőség. S ami ősszel eddig hiányzott, de végre megtaláltuk. Legalább is reméljük!
A Fodrek-faktor a DAC arculatát alapjaiban változtatja meg. Amikor a csapat már-már könnyedén, remek védekezéssel és még ennél is jobb helyzetkihasználással párosulva játszik. Akkor játszik a DAC!
És hiába a pokoli hangulat, mint kés a vajon, úgy gázoltunk át ellenfelünkön az első félidőben. A 15. percben Ramadan szép egyéni alakítása után a jobb kapufa mellé lőtte a labdát – 0:1. Ez volt az első kaput eltaláló lövésünk, és rögtön gól született belőle. Az eddigi fordulókban olykor 4-5 helyzet sem volt elég hozzá. Ilyen a foci. De tényleg ilyen? „Alázattal, de egyúttal maximális eltökéltséggel vágunk neki…” – nyilatkozta a mester a mérkőzés előtt egy nappal. Szerintem pontosan tudta, hogy most jött el az a pillanat, amikorra összeérett az „új” csapata. Hiábavaló volt a Spartak igyekezete, képtelenek voltak felvenni azt a tempót, amit a DAC diktált. Fegyelmezett védekezéssel, taktikusan felépített támadásokkal. Ilyen első 45 percet már rég láthattunk szeretett csapatunktól.
Tudjátok, én azt is leírom, amikor nem tetszik, amit látok, s bizony bőven volt ilyen mostanság. Furcsán hathat egyszeriben a pálfordulásom, de a dicséret ezúttal igenis helyénvaló! Elvégre a gyermekedet sem szidhatod, csak mert tegnap is szidtad, ha ma már nem szolgált rá!
Szünet után a szerencse is mellénk szegődött, ezúttal minket mentett meg a kapufa, majd hősiesen álltuk a hazaiak rohamait. Mintha ez a kimaradt nagyszombati lehetőség lett volna a kulcsmomentum, ezután hallottam először a vendégszektor hangját is. Egy majd’ 10 ezres kulisszából mintegy 100-150 főből álló DAC szurkolósereg harsány csatakiáltását: Hajrá, DAC! Vezetőedzőnk cserére szánta el magát, megjött Ouro az ETO-ból, aki a fiatal Udvarost váltotta. Néhány perc múlva Ouro beíveléséből ismét Ramadan volt eredményes, ezúttal fejjel – 0:2. Mire elhittük, hogy ez igaz, hogy ez tényleg megtörténik velünk, Redzic egyéni megmozdulása után hatalmas bombát eresztett a hazaiak kapujára – 0:3! „Játszik a DAC!” – szűrődött be ismét az éterbe. És 0:3-nál a nagyszombati drukkerek újabb koreográfiát mutattak be, majd jó néhány „sztrobi” villogó fénye hasított bele az estébe.
A 65. percben már 0:3 világított az eredményjelzőn!
Újabb cserék következtek, meg egy Spartak-felsőléc. Nem vitás, ami máskor balszerencse és „balsors”, az most „jó kedvvel, bőséggel”. A magyarok Istenének oltalmazó keze! Helyzetek adódtak egyik és másik oldalon is, de az eredmény már nem változott. Pedig a hajrában közel álltunk hozzá, hogy jegyzetem címe „Felnégyeltük a Nagyszombatot!” legyen, ám arra lecsorgó labdára senki sem érkezett a kapu torkához sárga mezben. Hatalmas volt az öröm a vendégszektor felső karéjában és kezdődhetett a fieszta. Szép volt, fiúk! Megérdemelt győzelmet arattunk még ilyen arányban is. Mire kiírtam magamból az emóciókat, a káröröm is elhalványult bennem. Csak a mámor maradt. Reggel ismét becsengetnek az iskolákban, és újra megnyitják kapuikat az óvodák is. A Spartak már kapott egy hármast…
NAGYSZOMBAT–DAC 1904 0:3 (0:1)
Gólszerzők: Ramadan 2x, Redzic
DAC: Popović – Kapanadze, Blažek, Nemanič (88. Modesto), Mendez – Gruber, Tuboly, Udvaros (58. Ouro) – Redzic (74. Gagua), Djukanović (74. Sylla), Ramadan (88. Gueye).
Megerősítve harmadik helyezésünket a tabellán, továbbra is veretlenül várjuk a folytatást. De majd csak a válogatott szünet után, szeptember 14-én, amikor is a Zólyombrézó gárdáját fogadjuk a MOL Arénában. A nagyszombati diadalnak köszönhetően talán néhány ezerrel több néző előtt?! Hajrá, DAC! Hajrá, Magyarország!