Reklám
Fotók: Soós Bertalan és a szerző archívuma. Videó: Soós Bertalan
Ameddig áll a mama kéménye, addig él az emlékezet is – ezzel a címmel mutattam be közösségi oldalamon anno az egykori dunaszerdahelyi konzervgyárat. Vagy ahogy az idősebbek mondják, a lekvárgyárat. Gyerekkoromban a Fő utcán, a Mezőgazdasági Építővállalat székházával szemben laktunk. Ez a mai adóhivatal. Nyolcadik emeleti szobámból észak felé tekintve két kémény magasodott az épületek fölé. Az egyik a régi Galántai úton (ma Múzeum utca) található Slovlik udvarán állt, s még ma napig ott feszít bordó színben. Gyermeki kajánságomban a „mama kéményének” neveztem el. A másik az új Galántai út helyén korábban elterülő Lengyár sárgás „papa kéménye” volt.
Nem tudtam betelni a látványukkal, amiért sokszor elsétáltam mellettük, főként amikor nagyapám a közeli gyümölcsöskertben őrködött. A Szerda-Helytörténelem 3. részének főszereplőjét, a Slovlik-féle kéményt a mai napig megcsodálhatjuk, igaz mostanra semmi szerepe nem maradt. Mindössze egy letűnt korszak emléke, amelyet az új tulajdonosok tiszteletből megkíméltek. Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy a Slovliknak két kéménye is volt, egy öreg – még a gyár megnyitása utáni időkből – és egy újabb. Az öreg a Dukesz és Hercog-féle ún. burgonyaliszt- vagyis a keményítőgyár idején épült, az újat a trencséni Slovlik nemzeti vállalat 06-os üzeme emeltette a hatvanas-hetvenes években.
A burgonyakeményítő nem más, mint őrölt főtt-szárított burgonya. Diétázók és lisztérzékenyek napjainkban is gyakran használják sütéshez, főzéshez, diabetikus vagy gluténmentes liszttel keverve.
A 19. század elején a burgonyakeményítő előállítása Magyarországon főként háziipari jellegű volt, és mindössze a század második felében meginduló iparosodás egyik hozadéka, hogy a keményítőipar kisiparból nagyiparrá fejlődött. Sajtóhírek szerint 1880-tól 1896-ig tíz új keményítőgyárat helyeztek üzembe a Monarchia Lajtán inneni felében. Az első nagyobb üzemet 1887-ben, Füzítői Keményítő és Vegyészetigyár néven. Az 1. világháború kitörése előtt az ország burgonyakeményítő gyárai között már ott találjuk a dunaszerdahelyit is. Ez volt a Dukesz és Herzog-féle keményítőgyár, melyet később mint konzerv- vagy lekvárgyár ismertünk, és a leghosszabb ideig Slovlik néven üzemelt.
Reklám
A gyár története 1904-re nyúlik vissza, amikor a gyár a Dunaszerdahelyi járás és az egész Csallóköz egyik első üzemeként épült fel, majd elkezdte a folyamatos termelői tevékenységét.
Az eredeti tulajdonosok, Wahlberg–Habermann osztrák-magyar tőkések mindenekelőtt a terület megfelelő termő- és nyersanyagbiztosító képességet vették figyelembe, amikor a Csallóköz szívében felépítették gyárukat. Mégpedig az akkoriban szintén az érdekeltek tulajdonát képező Sárga kastély közelében. 1905-ben Wahlberg–Habermanéktól az üzemet a galgóci Dukesz és Herzog-féle társaság vásárolta meg, amely 200 hektárár termőföldet is birtokolt a környéken. Állattartásukban mintegy 150 ökörrel, sertéssel és lóval rendelkeztek. 1910-ben Dukesz-Herzogé lett a Sárga kastély is, ezt Wahlberg bécsi egyetemi tanár lányától, Habermann Nándornétől vásároltak meg, és a továbbiakban gazdasági célokra használták.
A keményítőgyárban ezekben az években csupán idényjellegű termelés folyt, 25-30 állandó dolgozóval.
A feldolgozandó nyersanyagot lovas- és ökrösfogatokkal szállították az üzembe, illetve vasúton. Az üzem tulajdonosai a gyártól a dunaszerdahelyi vasútállomásig 600 milliméter nyomtávolságú vasútvonalat építettek ki, melyen a kocsikat lovak húzták. Ez volt másnéven a dunaszerdahelyi ponvágli. Persze a keskeny nyomtáv miatt senki se gondoljon nagy vasúti kocsikra, inkább bányákban is használatos csilleszerű vagonokat képzelhetünk el. A pálya átszelve a Pozsonyi utat az egykori Futura Rt. gabonaraktára mellett haladt el, majd nagyjából a mai DAC Bonbonnál vezetett át az Erzsébet téren, ezután pedig kelet felé ívelve közelítette meg a gyárat.
A kezdetekben egy szezon alatt – ami 3-4 téli hónapot jelentett – hozzávetőlegesen 600 tonna burgonyalisztet állítottak elő.
1913-tól már 1200 tonnát évente. A szükséges nyersanyagot a tulajdonosok részben saját földjeiken termelték, részben a járás többi nagytermelőjétől, földművelőjétől vásárolták fel. A keményítőt főként a Monarchia területén értékesítették, mintegy 5-10 százalék pedig kivitelre került. Egy munkanap 12 órából állt, szükség esetén vasárnap is dolgozni kellett aránytalanul alacsony munkabérért. A keményítőgyár, ahogy az előző részben tárgyalt dunaszerdahelyi gőzmalom, szintén megjelent a településről kiadott képeslapokon.
1920–1938 között:
Trianon után az új Csehszlovák Köztársaság megalakulását követően a gyár a Dukesz-Herzog-féle társaság kezében maradt. A húszas évek második felében bevezették a krumplicukor gyártását, majd 1931-ben átépítették a gyárat. Ekkor már több mint 100 alkalmazottja volt, szezon idején még ennél is több, s ez a járás agrárjellegét tekintve elég nagy számot jelentett.
1938–1944 között:
Az első bécsi döntést követően 1938 és 1944 között a magyar kormány minisztériumi tisztviselői, dr. Forray és Roszinszki bérelték az üzemet, akik 1940-ben bevezették a zöldség és gyümölcs szárítását az újonnan felépített szárítókamrában. Ötféle zöldséget és négyféle gyümölcsöt szárítottak, s a termelés a második világháború alatt is folyamatos volt. Időközben a kibontakozó zsidóellenes intézkedések és vagyonelkobzás a Dukesz-Herzog-féle társaságot is utolérte. Név szerint a Dukesz testvéreket, Márkot, Ármint és Arnoldot, valamint Herzog Józsefet.
A 2. világháború után:
A 2. világháborút követően az üzem gyakorlatilag a munkásosztály bázisává vált, mivel abban az időben a városi és környező nincsteleneknek csak itt volt lehetőségük munkába állni. 1946-ban a gyárat államosítják, fokozatosan szélesíti a profilját, különféle mezőgazdasági terményeket dolgoz fel. Az államosítás után az üzemben megalakult a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom üzemi szervezete, majd az üzem dolgozói a járásban elsőként létrehozták a Népi Milícia egységét, egy évvel később pedig az üzemi pártszervezetet. A dunaszerdahelyi vasútállomástól induló keskeny nyomtávú lóvasút pályáját időközben teljesen felszámolták, mára nyoma sem maradt.
Tudtad? A Slovlik és a ZHZ nemcsak testvérüzemek voltak, hanem 1955-ben Baromfikonzervgyár néven gyakorlatilag egyesültek is.
A vállalat a 2. világháború utáni tizenöt esztendőben gyakori átszervezésen ment át, elnevezése több ízben megváltozott. 1949-ben a cseh határszélről, vagyis a Szudéta-vidékről gépeket, berendezéseket szállítottak az üzembe, melyek fellendítették a termelést. 1950-ben Dunostrov néven működik tovább, egy évvel később a privigyei Karpatia nemzeti vállalathoz csatolják. 1953-ban önállóvá válik, majd 1955-ben egyesül a szintén dunaszerdahelyi baromfifeldolgozó üzemmel, melyet Nyugat-szlovákiai Baromfifeldolgozó Vállalatként (ZHZ) ismerünk – az eredeti tulajdonosaitól – Smicsek és Sághy – 1945-ben elkobzott gyárat 1948-ban államosították. Az egyesült vállalat a Baromfikonzervgyár nemzeti vállalat Dunaszerdahely nevet vette fel. Termékei közt megtaláljuk a kész húsételeket:
„Ízletes és olcsó ebédet készíthet baromfikonzervből, amely minőségénél és kalóriaértékénél fogva teljes mértékben pótolja a friss húsételt” – húskonzerv reklám 1960-ban a Hét c. magazinban.
Ugyanitt egy 1957-ben megjelent kétoldalas, képekkel gazdagon illusztrált cikkben az egyesített vállalat mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. A baromfikonzerv-részleg a vasútállomás közelében, míg a zöldségkonzerv-részleg a későbbi Slovlik nemzeti vállalat területén üzemelt. A vállalatnak saját gazdasága volt, ahol a felhasználandó zöldséget és gyümölcsöt termesztették, de mert ez nem lett volna elégséges, a környező járások szövetkezeteitől is felvásároltak.
„A szerdahelyi Konzervgyár. Bizonyára kevesen tudják, hogy Dunaszerdahelynek konzervgyára van, mégpedig nem is egy, hanem kettő, amelyek most közös vezetés alatt egy vállalatként működnek. Volt ugyan a két üzem az elmúlt évek folyamán külön is, aztán megint összevonták, majd szétválasztották őket, organizálták és reorganizálták, míg végül – megváltoztatva a már ismertté vált Dunostrov nevet – megint csak közös vezetést kaptak, és ezúttal „Hydinárske Konzervárne” név alatt gyártanak baromfikonzerveken kívül zöldségkonzerveket. Ha nem is tengelyig, de bokáig érő, „vendégmarasztaló” sárban lehet eljutni a zöldségkonzerv-üzembe, ahol az igazgatóság is működik. Mi ugyan elsősorban az állomás közelében lévő baromfikonzerv-üzembe akartunk ellátogatni, de hát az igazgatóság engedélye nélkül egy lelket sem engednek be, így aztán kiballaghattunk a galántai út végére. A zöldségkonzerváló üzem most téli álmát alussza. Júniustól októberig-novemberig tart az idény s aztán már csak csomagolás, szállítás folyik. Az üzem egy még 1904-ben alapított kis keményítőgyárból fejlődött ki s jelenleg már évi 1800-1900 tonna zöldségfélét konzervál, legismertebb és legkeresettebb gyártmányuk a lecsó és a zöldborsó. A nyersanyagot a szerdahelyi, nagymegyeri, komáromi, ógyallai és somorjai járásokban szerzik be a szövetkezetektől és az egyénileg gazdálkodó parasztoktól. A vetőmagot a termelők részére az üzem biztosítja. Az egész üzem – a gazdasággal együtt – átlag 380 embert foglalkoztat, de szezonban 620-ra is felmegy az alkalmazottak száma!” – A Hét, 1957. 3. 17.
1963-ban jelenik meg először Slovlik elnevezés, ekkor azonban még nem önálló üzemrészlegként.
Időközben megszűnt a keményítő gyártása, az ország szükségleteihez és lehetőségeihez jobban igazodó gépsorokat és berendezéseket szereltek fel, termékszerkezetet alakítottak ki. Ekkor kezdett az üzem gyümölcsbefőtteket és paradicsompürét, később zöldborsókonzerveket gyártani. Ezt követően a két vállalatrész útjai ismét szétvállnak, és a konzervgyártó részleg 1963-ban a trencséni Slovlik nemzeti vállalat irányítása alá kerül, mint a malackai üzem részlege. A baromfifeldolgozó részleget a Hydina Cífer vette át és a Komáromi úton teljesen új gépcsarnokot épített, melyben 1975-ben indult a termelés.
A Slovlik 1966-tól megszűnéséig, illetve a privatizálásáig önálló egységként folytatta tevékenységét a trencséni Slovlik 06-os számú üzemeként, Slovlik Dunaszerdahely nemzeti vállalat néven.
A Slovlik elnevezés 1921-ben jelenik meg először Trencsénben, amikor a gazdag múltú trencséni szeszipari vállalatot Slovlikra keresztelték át. A Slovlik egy mozaikszó [SLOVenská LIKérová], amiből márkanév lett – a vállalat teljes neve Prvá SLOVenská LIKérová továrňa volt. A dunaszerdahelyi részlegben hatvanas évek második fele és a hetvenes évek eleje a nagy építkezések időszaka volt az üzem életében: késztermékraktár, hűtőraktár – mivel időközben bevezették a húsfeldolgozást is –, fűtőközpont, szociális épület, irodaház, csomagolóanyagraktár, illetve kémény épült. Ezekben az években a termelési-műszaki bázis rohamos növekedése volt jellemző az üzemre. Ezt a gyarapodást természetesen a termelés növekedése is követte.
Az üzemnek megállapodott termelési programja volt, amely kompótok, sterilizált, valamint savanyított zöldség, továbbá uborka, paradicsompüré, készételek, húskonzervek, illetve kenőpástétomok gyártására irányult.
A Slovlik a nyolcvanas években évente 5000 tonna zöldséget és gyümölcsöt, valamint 900 tonna húst dolgozott fel. Ebből a tekintélyes mennyiségű nyersanyagból 600 tonna kompótot, 700 tonna paradicsompürét, 1400 tonna sterilizált zöldséget, 800 tonna uborkát, 600 tonna készételt, 450 tonna kenőpástétomot és 450 tonna húskonzervet állítottak elő. Késztermékeiket gyakorlatilag az ország minden zugába eljuttatták és közkedveltek voltak. Az évi termelés 6-10 százaléka kerül exportra. Valójában kész csoda, hogy mindezt így győzték, hiszen a vállalat berendezési tárgyai és gépsorai már ugyancsak elavultak voltak.
„Versenyben a minőségért… Fő tevékenységünk: A járás és a szomszédos járások néhány mezőgazdasági üzeme, valamint kistermelők által termelt gyümölcs és zöldség feldolgozása, idényen túl készételek és pástétomok gyártása. A járás e legrégibb ipar jellegű üzemében, mely napjainkban felújítás alatt áll, évente negyvenféle terméket gyártanak nyolcvanféle csomagolásban. A lecsó, az uborka és a kompótok zöme 7 és 3.5 dl-es üvegekben, a készételek és pástétomok bádogdobozokban kerülnek forgalomba. A készáruk évi össztermelése eléri a 4500-5000 tonnát. Értékük meghaladja a 65-70 millid koronát… Termékeik: Cukorborsó, vajbab, uborka, paradicsompüré, lecsó, pirospaprika. különböző zöldségsaláták. gyümölcsbefőttek, sárgabarack, őszibarack szilva, körte, alma, szőlő. Készételek: Trenčini virsli babbalt; Kolbászos lecsó; Dunai káposzta kolbásszal és gombával; Vadashús; Pástétomok: Májka, Sonka, Oldalaskenő, Füstölthús-krém… A dolgozók száma és a szociális gondoskodás: Átlag évi 235 dolgozó. Hatvannyolc százalékuk nő. A 9 szocialista brigádból 2 ezüst-, 7 pedig bronzérmes. Saját üdülőjük van az Alacsony-Tátrában, üzemi konyhájukon még 3 üzem dolgozóinak főznek. 750 000 korona hozzájárulással, közös beruházással építenek óvodát…” – Nő, 1983. 05. 10.
A „békebeli” szocialista időkben a vállalat állandó patronátusa volt a DAC-nak, dolgozóik rendszeresen részt vettek a május elsejei felvonulásokon, valamint az öt évenként megrendezésre kerülő Spartakiádokon.
Az állandó munkaerőt kampányidőszakban az idénymunkások – brigádisták – egészítették ki. A nyolcvanas évek elején a városban végbemenő fokozatos területrendezés és átépítés okán a Slovlik előtt elhaladó Galántai út forgalmát keletebbre helyezik át, így az eredeti útvonal zsákutcává vált, és gyakorlatilag az üzem bővülő telephelyére futott be. A vállalat kapuját a mai Valeur-nyomda előtt – ami anno a Slovlik adminisztratív épületeként szolgált – nemes egyszerűséggel az utcára merőlegesen állították fel. Az egykori Galántai út szalagkorlátjának maradványai a mai napig fellelhetőek az út széli susnyásban.
Nagy István, karbantartó: – Tíz százalékát sem dolgozzák ma az asszonyok, mint régen. Vagy negyven éve, mikor a kompótot kezdtük gyártani, a szirupot poharakkal öntögették a befőttre, kézzel zárták az üvegeket, mi mázsás zsákokban a hátunkon hordtuk föl a lekvárfőzéshez a cukrot. Az üzem eredetileg keményitőgyár volt, a csatornákat, betonmedencéket, amelyekben keverték a vizes keményítőt, kalapáccsal, vésővel vertük szét. Az első gépeket Ústi nad Labem-ben egy német hadiüzemből szereltük le.
Gaál Rezső, mérnök, a vállalat közgazdásza: – Egyetlen zöldség- és gyümölcsfeldolgozó üzem vagyunk a szerdahelyi járásban, termékszerkezetünk ennek megfelelően tág, július elején kezdjük a zőldségidényt, majd a kerti gyümölcsöt dolgozzuk fel, késő ősztől áprilisig pástétomokat, húskrémeket gyártunk. A gyors termékváltás természetesen megviseli a gépparkot, ami morálisan és fizikailag elavult. Két csoportba szedhetném a gondjainkat, vannak hosszútávú, idült gondok, s olyanok, melyek záros határidővel remélem, megoldódnak. Nincsenek rõgzitett vonalaink, ha végeztünk a borsó feldolgozásával, szét szedjük a gépeket, arrébb toljuk, vízmértékbe állítjuk az új vonalat. A gépek összezsúfolva állnak, sokszor alattuk kell átbújkálni. Nincs nyersanyagraktárunk, nap senyveszti nyáron a zöldséget, uborkát az udvaron. Volt úgy, hogy a húsz vagon áru negyedét a szemétre dobhattuk, nem győztük a feldolgozást. Klasszikus gondunk az alkatrészhiány, a gyakori meghibásodások.
Potásch Mária, a zöldségfeldolgozó részleg vezetője: – Az idén a legnagyobb gondunk dobozhiány, a szerződött félnek negyed évig bezárólag kell leszállítani a csomagolóanyagot, csakhogy számunkra egyáltalán nem mindegy, hogy március végén önt el bennünket dobozdömping, vagy pedig egyenletesen csomagolhatunk. Van úgy, hogy emiatt három műszak helyett csak egy dolgozhat. S akkor még nem szóltam a meghibásodásokról, vagy a kései vegetáció okozta kiesésekről, ezek mind érzékenyen érintik munkánkat…” – Nő, 1986. 03. 04.
Megfigyelhető, hogy a múlt rendszerben, gyakran minden alap nélkül „kitaláltak” egy-egy jubileumot, ha az elvtársaknak ünnepelni támadt kedvük. Ha 1986-ban 75 éves lett volna a Slovlik, akkor 1911-re tehető a vállalat alapítása, ami ismerve a tényeket, nem fedi a valóságot. Ugyanilyen tévhit, hogy 1980-ban 800 éves volt Dunaszerdahely. Ez a megállapítás legfeljebb valamelyik elődtelepülésére utalhat, hiszen Dunaszerdahely ősi településmagjának, Szerdahelynek az első írásos említése a pozsonyi káptalan 1255/56-ban lejegyzett oklevelében olvasható Syridahel alakban. 2025-ben erről a 770 esztendős eseményről emlékeztünk meg. Persze az első írásos említések korántsem jelölik a települések valós alapításának dátumát, hiszen esetünkben Dunaszerdahely ősi településmagjának, Szerdahelynek létrejötte is jóval korábbra, a honfoglalás idejére tehető. De javaslom, menjünk vissza inkább írásunk helyszínére, vagyis az üzembe, hátha ott még ennél is paprikásabb a hangulat.
„Forró napok a konzervgyárban. A trenčíni Slovlik vállalat dunaszerdahelyi üzemének tartósító részlegén teljes a nagyüzem. Ezekben a napokban tetőzik a paradicsom feldolgozása, de folyamatosan kerül az üvegekbe az uborka, az őszibarack és a szilva is. Tárva a kapu, jönnek-mennek a teherautók. Bővében az alapanyag, az állandó dolgozók, az idénymunkások, valamint a kisegítő közép- és főiskolások mellett az irodai alkalmazottaknak is jut bőven tennivaló. Három műszakban naponta 180 tonna terményt képesek feldolgozni.
Idén nincs behozatal – ezzel fogadott bennünket Keszegh Pál vegyészmérnök, a feldolgozási részleg vezetője. Tavaly például nagy mennyiségű paradicsomot voltak kénytelenek importálni, hogy a fogyasztói igényeket kielégítsék. Most? Olyan jó a termés, hogy naponta 80 tonna alapanyagot is átvehetnek.
A kapu előtt áruval megrakott járművek karavánja kígyózik. A sofőrök türelmetlenek, mert csak többórás várakozás után adhatják át a rakományt. – Mindent megteszünk azért, hogy a járás különböző részeiből érkezett zöldség és gyümölcs mielőbb lekerüljön a járművekről. Olyan nagy a kínálat paradicsomból, hogy mindet át sem tudjuk venni. – Az ok? – Elavult gépekkel és gépsorokkal vagyunk kénytelenek termelni. A vállalat immár húsz éve nem áldoz semmit a konzervgyár fejlesztésére. Nincs miből. Önerőből építkezünk, például saját költségen szereztük be a legszükségesebb pótalkatrészeket. Tíz éve kérjük, hogy szereljenek fel végre nálunk egy korszerű paradicsomfeldolgozó gépsort. Ígéret van, berendezés nincs. Amivel most folyik a feldolgozás, az már ugyancsak elhasználódott, kész csoda, hogy működik. Toldozunk-foldozunk, amíg a karbantartók győzik…” – Újszó, 1988.08.27.
A termelés idején érezni lehetett a környéken a savanyúságok feldolgozásánál keletkezett jellegzetes illatot, amitől, mivel mind a mai napig imádom a csalamádét minden formában, összegyűlt a nyál a számban.
A Slovlik a rendszerváltás után Dunako néven 1991-ben állami vállalatként, majd az 1992-es privatizációt követően részvénytársaságként, 1998-tól pedig Dunako-S néven kft.-ként szerepelt. Mindeközben a vállalat előtt mintabolt nyílt. A termelés mindvégig a régi Galántai úton folyt, ez tulajdonképpen a mai Múzeum utca, ami napjainkban is zsákutca, és a 2001-ben átadott Kaufland szupermarket hátsó oldala zárja le. Első jelentős változás a kft. életében 1998-ban történt, amikor két részre osztották üzemét: a D-Apetít Kft. a zöldségfeldolgozást, az egy évvel később alakult D-Siesta Kft. pedig a húsfeldolgozó részleget vette át. Bár 2002 kedvezően indult, a cég dolgozóit évközben váratlan hidegzuhany érte.
A vállalat bezárta kapuit, részlegei és helyiségei azonban nem maradnak sokáig üresen.
Az egykor szebb napokat megélt dunaszerdahelyi zöldség- és gyümölcsfeldolgozó üzem végleg elköltözött Dunaszerdahelyről, méghozzá Királyrévre. A cég tulajdonosa a konzervgyár egész infrastruktúráját, raktárhelyiségeit egy más tevékenységet folytató cégnek adta el. Az új tulajdonosok az Ambrovics testvérpár, akik péküzemi vállalkozását – Ambropek Kft. – az egykori Slovlik viszonylatában előbb a Fornetti márkanév kapcsán ismertük meg, napjainkban pedig a népszerű Minit termékek otthona.
A Minit a pékárugyártás egyik legmeghatározóbb vállalata az országban közel ezer alkalmazottal, ahol a hagyományos gyártási folyamatokra összpontosítanak, egyedi, természetes kovászos termékekkel.
Számos európai piacon jelen vannak a fejlesztésekbe való folyamatos befektetésükkel is, beleértve a zöld energia felhasználását. Partnereiknek a modernizációnak és az automatizálásnak köszönhetően széles, minőségi termékportfóliót és rugalmas megoldásokat kínálnak. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, alázattal tudatosítják, hogy a vállalatnak helyet adó objektumok falai történelmi értéket képviselnek nemcsak városunk, hanem az egész Csallóköz viszonylatában. A vállalat udvarán a mai napig fellelhetőek azok az épületelemek, amelyek még az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből valók, s mint ilyen, ipari műemléket képviselnek.
ELŐZŐ RÉSZEK:
Dunaszerdahelyi cégtörténetek | Előszó
Szerda-Helytörténelem 1. | A cukorgyár
Szerda-Helytörténelem 2. | A (gőz)malom
Reklám
