Bizalom, hűség, őszinteség – egy jó párkapcsolat elengedhetetlen hozzávalói. Kedvesünkre rá merjük bízni legféltettebb titkainkat is, mert bízunk benne, s tudjuk, sosem élne vissza az információval.
A párkapcsolat azt jelenti, ezentúl közösen éljük az életünket. Megosszuk a másikkal az örömünket, a bánatunkat, az aggodalmainkat, ahogyan ő is megossza velünk az érzéseit, gondolatait, aggályait. Együtt élvezzük a jót, s együtt küzdünk meg a nehézségekkel. Egymás szövetségesei vagyunk, s tudjuk, mindig számíthatunk a másikra. Ettől biztonságban érezzük magunkat, s nyugodtan tesszük, amit éppen tennünk kell.
Szerencsés, aki rátalál az igaz szerelemre, ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy a továbbiakban ne vágyna némi magánszférára…
Bármennyire szerethetjük kedvesünket, akkor is jólesik néhány egyedül töltött perc, amikor elmélyülhetünk gondolatainkban. Szükségünk van időre, amit csak magunkkal töltünk, ahogyan vágyunk a barátokkal eltöltött közös pillanatokra is. Kellenek a baráti csevegések, még ha sokszor nem is szólnak semmi észbontóan fontos dologról. Éreznünk kell, hogy a kapcsolaton túl is létezünk. Éppen ezért – megismétlem: bármennyire szeretjük a párunkat – szeretnénk, ha a barátokkal folytatott beszélgetéseinket nem böngészné át senki…
Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én azt tartom, ha valaki nekem címez egy üzenetet, azt azért teszi, mert a tartalmát nekem szánja és nem pedig másnak.
Nem azért, mert valami szigorúan titkos van benne, egyszerűen csak, mert velem akarja megosztani a gondolatait. Ezért nem tűröm, ha a telefonomat ellenőrizgetik. Nem vagyok már kislány, nem kell megbizonyosodni róla, hogy biztosan nem álltam-e szóba valamiféle cukros bácsival.
Félre ne értsen senki! Nincsen nekem semmi takargatni valóm, amit a kedvesem ne tudhatna. Saját életem viszont van. Ahogyan neki is. Ezért, ha megpittyan a telefonja, miközben ő éppen tusol, nem vetem rá magam éhes fenevadként… Megérdemel annyi magánszférát, hogy a neki szánt üzenetet meghagyjam neki. Ha bízunk egymásban, nincs okunk Columbót játszani.
Ha pedig megtört a bizalom, akkor arról beszélni kell, mert a megoldás abban az esetben sem a másik telefonjának átfürkészésében rejlik.
Szóval, igen, vállalom, hogy nálam a telefon tabu. Ha csak nem én nyomom a másik orra elé, hogy „Nézd, mit írt az Editke!”, vagy „Figyi, milyen cuki fotót küldött a Zsuzsi!”, akkor a telefonomnak semmi keresnivalója a másiknál.
