Quentin Tarantino-t talán senkinek sem kell bemutatni. Korunk egyik legtöbbet idézett, legnépszerűbb és úgy általában leglazább szerzője (rendező és forgatókönyvíró egy személyben). Ő a filmes világ rock and roll császára, szókimondó, merész figura, aki páros lábbal rugdalja fel a konvenciókat. Nem túlzás azt állítani, hogy minden filmje kultikus remekműnek számít, rajongók ezrei nézik meg, és elemzik újra és újra. Ebben a cikkben három filmjét szeretném körbejárni, amelyek egyúttal életműve három évtizedének kezdetét is fémjelzik, hogy ezek által megértsük, mitől is ennyire fogyasztható és szerethető rendező.
A cikk egy részlete az f21.hu-val folytatott együttműködésünk nyomán kerül közlésre.
Szerző: Ilyés Alex
Csiszolatlan gyémánt – Kutyaszorítóban (1992)
A mester első alkotása instant klasszikusként égett be a kultúrát öregbítő filmes kánonba.Elengedhetetlen volt ehhez a kreatív kontroll, amit a film szinte teljes körű kézben tartása garantált. Stílusának átütő ereje, a remekbe szabott dialógusok és a popkulturális utalások mérföldekre nyúló tengere az egész 90-es évek életérzését sűrítette egyetlen, a végletekig vagány heist-filmbe. Ezekben az időkben a gengszter mítosz a reneszánszát élte, a gettók lövöldözéseitől az öltönyös fehér-galléros bűnözésig, a gengszterség fetisizálása minden platformon hódított. Dübörgött az amerikai gengszter rap, Scorsese a Nagymenőkkel nyitotta meg az évtizedet, a közepén befutott a videojáték-kultúra ékköveként a GTA, és a végére pedig még a televíziót megreformáló Maffiózók sorozat is szárnyra kapott.
Tarantino felismerte, hogy mit szeretne látni a néző, együtt mozgott azzal a bizonyos „korszellemmel”, és ez volt az első legnagyobb vonzereje. A srác a videotékából, akinek mindig volt egy jó filmes tippje az arra járóknak, jól tudta, hogy kikből áll majd a közönsége és azok mire vevők. Bár első filmje még érezhetően nyers, kevésbé kimunkált, az azt követő Ponyvaregényben már minden kétséget eloszlatott afelől, hogy csak egy egyszeri és véletlen felcsillanás lenne. Tarantino annyira formabontó volt, hogy az akkori legnagyobb kritikuslegenda, Roger Ebert is félreértette művészetét és pontosan azt az elemét kritizálta az épp csak moziba került filmnek, ami a legnagyobb sikernek örvendett, mégpedig a forgatókönyvet. Egy fórumon olvastam pár éve egy zseniális értelmezést, miszerint Tarantino gengszterfilmjei a konvencionális darabok vágóasztalain játszódnak; olyan jelenetekből készít dramaturgiát és jellemeket, amik a hagyományos cselekményépítést megzavarnák. Bája tehát abból is ered, hogy valójában minden filmjével a sorok között lavíroz.
…