Az emberi kreativitás a hülyeséggel ellentétben sajnos nem határtalan, és csak keveseknek adatik meg az a luxus, hogy útlevéllel rendelkezzenek. Bármit is próbál az átlagember alkotni, bizonyos határok közé szorítkozva köteles azt tenni, avagy le kell mondania az innováció okozta örömökről.
Az újrafeltalálás, illetve feldolgozás viszont még önmagában egyáltalán nem jelent problémát, sőt egy felettébb hasznos és szerencsés dolog is lehet, amennyiben az alapanyaghoz, illetve az eredeti szerzőhöz járó kellő tisztelettel tesszük azt. Viszont abban az esetben, mikor egy már meglévő alkotást, munkát, avagy bármilyen szellemi, illetve fizikai terméket sajátunkként tüntetünk fel, annak neve lopás, avagy plagizálás lesz.
Hogy miért beszélünk most erről? Nos, a 2019-es év első napjaiban máris kaptunk egy plágiumbotrányt, mégpedig a zeneiparból.
A néhai Marvin Gaye nevezetű soulzenész leszármazottai, akik már Pharrell Williams ellen is játszottak hasonlót, indítottak nemrég pert napjaink egyik állócsillaga, az utcazenészből lett világsztár Ed Sheeran ellen, mégpedig azért, mert Sheeran állítólag a 2014-ben megjelent Thinking Loud című dalával túlzottan másolta Gaye 1973-s Lets get it on-ját.
A bírósági tárgyalás során kiemelték, hogy bár az ének dallama, illetve a szöveg eltérő, a két dal kísérete kísértetiesen hasonlít egymásra. Sheeran tagadja, hogy a dal megírásához Gaye dalából merítkezett volna, hogy hiszünk-e neki, az viszont rajtunk áll.
Én személy szerint tartom olyan jó zenésznek, illetve zeneszerzőnek a fiatal britet, hogy nem adná a nevét egy plágiumgyanús dalhoz, viszont, ha már a témánál tartunk, fontosnak tartom elgondolkodni azon, mi plágium, és mi nem az.
Sokan vallják, hogy már igazából mindent megírtak, mindent eljátszottak, és nem lehet újat alkotni, mert minden, legyen az zene, film vagy bármi más, csupán feldolgozás. Nekik tudnám ajánlani, hogy akkor olvassák el a magyar értelmező kéziszótárat, és aztán onnantól kezdve soha semmilyen írott platformhoz, könyvhöz, internethez nem kell nyúlniuk, hisz az már csak ,,remix”.
Igaz, hogy a populáris könnyűzene gyakorta épül hasonló alapokra, hisz népszerűségét épp az egyszerűsége okozza. Ha leülnénk egy zongorához, és találomra leütnénk négy egymásba fonható akkordot, szinte biztosak lehetünk benne, hogy már létezik valahol a világon egy dal, amiben ez a kombináció előfordul. Emiatt nagyon kevés az a dal, amit nem vádolhatnánk azzal, hogy egyezik egy másikkal.
A plágiumbotrányok manapság ugyancsak népszerűek, még Bergendyék Süsüjét sem kímélték, de nem mindig jogosak.
Vannak előadók, akik tényleg előszeretettel szemtelenkednek bele mások alkotásaiba, gondoljunk csak a magyar vonzatú Kanye West vs Omega botrányra pár évvel ezelőttről, ahol jogos volt a felháborodás, de van, amikor egy dal teljesen véletlenül hasonlít egy elődjére, mint például a Most múlik pontosan és a Far Away Marty Stuarttól.
Fontos az eredetiség, de amennyiben nem mi szedjük a jogdíjakat, ne kezdjünk el sarat dobálni egymásra, ha az eredmény egyébként két jó dal.