NYITÓKÉP: KERTÉSZ LÁSZLÓ
Attól tartok, ismét fáziskésésben vagyok az írással, s mire a nyomdafesték megszárad, elillannak azok a szavak, melyeket elbírna. Vagy melyeket sebzett lelkemben mázsás súlyként cipelve inkább eldobnék, tudomást sem szerezve az elmúlt napok történéseiről. Hétfő este fájdalommal fekszem le az ágyba, de mert a foci „csak egy sport”, sportemberhez méltóan viselném az 1:2 stigmáit. Ugye kitalálták, a magyar–szlovák Eb-selejtezőről van szó, ami kb. olyan volt, mint az első találkozásom a Bibliával. Az elején még érdekli az embert, kíváncsian várja az újabbnál újabb történeteket, majd jön az első próbatétel, vezetnek a szlovákok.
Ördögtől való gondolat járta át abban a pillanatban elmémet, de vajon merre lehet a magyarok istene, aki kitárja áldó karjait, ahogy a Himnusz első soraiban vagyon az megírva? Mert se jókedv, se bőség, míg legalább az egyenlítő találatot meg nem szerezzük. Eleve frusztrálva indult a közvetítés, hiszen a beigért kódolatlan adás valószínűleg csak a televíziós verzióra vonatkozott, az híján viszont a netet választva azonnal tíz Miatyánkkal bűnhődtem volna, a számat elhagyó ordenáré káromkodások miatt.
Nem elég, hogy egyesek „sajnálják” a felvidéki magyartól a sugárzást, még rátesz egy lapáttal az „emnégy” is. Ez kérem, tetszik vagy nem, politikamentes jegyzet lesz, nem menteset már megfogalmaztak előttem elegen. Aki ismer, úgyis tudja, hol tartom a szívem.
Tényleg csak alanyi jogon kérhetem, és aki a lényeget nem érti, nem élt még nehéz éveket!
Az elcsent, gagyi „live stream-et” (ez csúnyább szó szerintem, mint a tyepláki, meg a horcsica) nézve, még a meccs előtti felvezetéseket is figyelem a telefonom kijelzőjén, amikor szabadrúgáshoz készülődik a magyar csapat. A fiatal Szoboszlai beméri a pók házának alapgerendáit, aztán ellövi a labdát belsővel, teringettét de kanyarodik pont oda – góóól! Üvölt a „Hajdúbé”, extázisban a stadion, meg a vendégszektor egyik fele.
Elfogyott az első csomag szotyim, így felbontom a másikat, de remegő kézzel ügyetlenül kiszórom a felét a frissen tisztított szőnyegre (Jöhet a 10 Üdvözlégy is, bizisten nagyon szívesen tenném 1:1-nél). Győzni kéne, de szép volna, miattuk, miattunk, Mátyás királyért és annak fekete seregéért.
De a győzelem elmarad, a döntetlen is elveszett, s vele együtt veszett valami kis büszkeségnek nevezett dolog.
Az utolsó húsz percből megmaradt napraforgómagot átmentem másnapra, a DAC Arénába, és hiába próbálok sportszerű lenni, nem megy. A Biblia utolsó húsz lapját sem voltam képes befejezni soha. Belém van kódolva, elteltem már a csapvízből is folyó utálattól, képtelenség megváltoznom. Na majd holnap talán a DAC köszörül valamit a fájdalmamon – ezzel a kéréssel fekszem le, jóéjt kívánva feleségemnek.
Másnap aztán beleolvasok pro és kontra mindkét fél gondolataiba, a nagy folyón innen és túl. Valahogy a folyóparton érzem magam tőle, pár kavicsot képzeletben el is hajítok, hagy csobbanjon. Eljön a délután, és irány az Aréna oldalszektora, ahol bizony ülni kell, és elnézést kérni, ha ki kell menni fel – vagy éppen „letöltődni”. Nem nekem való, nyűgös is vagyok rendesen ahogy kell. Megint fogy a szotyi és a sör, miközben már 2:0-ra vezetünk, és a Biblia sajátos értelmezését átvéve, még gyanakvóan tekintek a szemet szemért, fogat fogért, vereséget győzelemért elvre.
A korosztályos válogatott kiegyenlít közben, ó hogy az a magasságos. Tudom, semmi tétje, de jó volna nyerni!
Ahogy előző este magatokért, miattunk… és már az előző estéért is. 3:2-nél megosztom a sálam másik végét lengetés céljából a szebbik felemmel, aki jól sejti, egyfajta elégtétel lenne ma nekem a győzelem. Végül mégsem jön össze, és megint sportszerűnek kell lennem. Nagyon igyekszem még most is… Egek Ura, állj mellénk!
(Roberto)