Van az őszben valami színesen szomorú búcsúzás a langyos nyári estéktől, a hideg roséfröccsöktől, és a spontán teraszra kiülős programoktól. Bár a természet ilyenkor csodás színekben pompázik, testileg és lelkileg készülünk rá, hogy most valami nagy hosszú és sötét következik. Az ősztől év végéig tartó időszak olyan gyorsan fogy el, mint a sokadik eldugott húsvéti nyúl a spájzból, ami utána következik, arra még most jobb nem is gondolni. Őszi számvetést tartottam, listát írtam, hogyan tegyem emlékezetessé az idei őszt.
Az almás pitében van valami visszavágyódás a gyerekkorba, amikor nem bírtuk kivárni, mikor hűl ki, és forrón habzsoltuk magunkba. Szinte minden nagymama és édesanya másképp készíti, ettől olyan egyedi. Én felkutatom a nagymamám becsben tartott receptes füzetét, és megidézem a nála töltött időt.
Nem tudom, a kedvenc sminkesem, Varga Lívia most bólogatna-e, mindenesetre nem voltam rest és megvettem magamnak a boltban a legsötétebb rúzst. Csak. Mert. Azért. Tetszik.
Nyáron nyár illat van. Napsütés, dinnye, friss paradicsom. De az ősz beköszöntével erősödnek a finom illatok nálunk. Előkapom a diffúzort és megtöltöm valami édes, vidám illattal a tartályt, hátha még pár nappal meghosszabbíthatom az indiánnyár utolsó napjait.
Bevallom emberesen, a nyáron nem szólítottak meg a könyvek, és mint a jó diák, betettem a kirándulásra is az olvasnivalót és homokosan, de érintetlenül elővettem. Nyáron egyszerűen nem tudok olvasni, túl sok program csábít ki, jönni-menni. Viszont az év eleji egy hónapra egy könyv fogadalmamnak így most annyi. Van mit bepótolnom.
Mivel ez a saját kis listám, belefér, hogy elmondjam, az én elsőszülöttem négy évvel ezelőtt egy esős vásári napon érkezett meg hozzánk. A koncert beszűrődött a kórházi ablakon.
Akkor ő lett a vásárfiám.