FOTÓK: UGRÓCZKY ISTVÁN
Rovatunk e havi riportalanya civilben pénzügyi tanácsadóként dolgozik. Kamatlábak, banki hitelek és biztosítások között lavíroz nap mint nap, ügyféltől ügyfélig. Volt azonban olyan időszak is az életében, amikor még nem a pénzügyi megoldások tengerében kellett eveznie, hanem szó szoros értelmében a nyílt vízen, vad folyókon. Hogy mi mindent sportolt még az evezésen kívül, az az alábbi interjúból kiderül. Fónod Zoltánnal beszélgettünk.
A szakterületedet sokan túl bonyolultnak tartják. Úgy képzelik, szürke öltönyös biztosítási ügynökök, pénzügyi tanácsadók, hitelügyi szakemberek világa ez, akik olyan dolgokról beszélnek a pénzügyek világát nem ismerő embereknek, melyek meglehetősen sötétek lehetnek a számukra. Ugyanakkor úgy tudom, hogy ami a sporttal kapcsolatos múltadat illeti, az ennél jóval világosabb és tarkább.
Ha a múltat említed, akkor igazat kell, hogy adjak, mert valóban jóval színesebb volt a paletta, mint a jelenben. Pozsonyban születtem, ott is nőttem fel, és ezek alatt az évek alatt valóban nagyon aktív volt a sporthoz fűződő kapcsolatom. A ´70-es évekről beszélek, amikor a fővárosban mindenki bolondult a jégkorongért. A velem egy lépcsőházban lakó barátom édesapja nagy szurkolója volt a Slovan hokicsapatának. Az apuka vitte a fiát, a fiú meg engem is magával húzott a meccsekre.
Rajongtunk a hokiért, kamaszként télen-nyáron ezt játszottuk. Télen a lefagyott utcákon koronggal, nyáron ugyanott, teniszlabdával.
Utcák közti bajnokságokat rendeztünk. A sportág iránti szeretetem ekkor alakult ki, és tart a mai napig. Azzal a különbséggel, hogy a Slovan már nem hoz lázba, annál inkább a Csíkszeredai Sportklub jégkorongozói. Gyermekkoromban az volt helyben, de felnőttként kitágult előttem a horizont, és egy magyar csapatot választottam magamnak.
Mégis honnan jött a Csíkszereda? Ahogy mondani szokták, azért nem a kertek alatt levő klubról van szó.
Egy baráti társasággal már évek óta rendszeresen járunk Erdélybe kirándulni. A csíkszeredaiakkal szövődött barátságunkat is a sportnak köszönhetjük. Egyszer elmentünk hozzájuk egy focimeccsre. Akkor épp a második vonalba való feljutásért játszottak. Ott ismerkedtünk meg a klub drukkereivel, a Lokálpatriótákkal. Rengeteg baráti kapcsolat szövődött, többek között Tamás László „Egérrel”, a szurkolói csoport kápójával. A csíkszeredaiak által kerültünk kapcsolatba a sepsiszentgyörgyi szurkolókkal is, velük hasonlóan jó viszonyt ápolunk.
Egy közös drapink is van, amely minden alkalommal felbukkan a MOL Arénában.
A csíkszeredaiak és a sepsiszentgyörgyiek is voltak már Dunaszerdahelyen egy-egy DAC-meccsen, mi pedig több alkalommal náluk foci- vagy épp jégkorong mérkőzésen.
Próbálkoztál valaha klubszinten is a hokival vagy megmaradtál az utcai bajnokságoknál és a szurkolásnál?
A hokit igazi játékosként nem próbáltam. A szüleim más irányba tereltek, a tenisz felé. Ez volt az első olyan sporttevékenység, melyre beírattak. Ezt mindössze egy hétig műveltem. Kezembe adtak egy fa ütőt, azzal kellett egy falnak ütögetni a labdát egy héten keresztül. Nagyon gyorsan rájöttem, hogy ez nem az én sportom. Utána elkezdtem úszni, amit két-három évig műveltem. Az úszókarrieremnek egy sportsérülés vetett véget. Eltörtem a kezem, s nem sokkal azután, hogy levették a gipszet, egy időmérőn kellett részt vennem. Persze, nem tudtam úgy teljesíteni, ahogy azt elvárták volna. Így ért véget az úszópályafutásom, a vizes sportoktól azonban nem szakadtam el.
Tippelhetek? Fogadjunk, hogy a toronyugrás volt az, amit ezután kipróbáltál!
Azt ugyan nem, hanem a vadvízi evezést. Az unokanővérem – aki, ha emlékezetem nem csal, a sportág csehszlovák bajnoka is volt – javaslatára vágtam bele ebbe az egészbe. Neki is köszönhetően kerültem a Slavia Bratislavához, melynek jó pár évig tagja voltam.
Pozsonyban a Duna ágain edzettünk, az összpontosításainkat pedig a Pienineken tartottuk a Dunajec folyón. A szüleim pozsonyeperjesi hétvégi házában pedig volt a saját kajakom, azzal a Kis-Dunán eveztem rengeteget. Ez a kajak egyébként még most is megvan, s ha lemegyek Eperjesre, a mai napig szívesen lapátolok egyet.
A technikám szerencsére még nem kopott meg. Az eddig említetteket tudom az aktív sportolás időszakába sorolni. Utána viszont döntéshelyzet elé álltam: vagy a sport vagy a továbbtanulás és a zene. Végül az utóbbiak mellett döntöttem.
Gazdag zenei és táncos múlttal büszkélkedhetsz, ez tény. Gimnáziumi zenekar, Pigmeus-korszak, Ifjú Szivek, néptánccsoportok – köztük a Szőttes – kísérőzenekara stb. Ekkor már teljesen háttérbe szorult a sport?
Bevallom, a Szivekben táncolni gyakran felért egy komoly edzéssel, de a korábbi sporttevékenységeimmel valóban felhagytam. A katonaéveim alatt viszont ismét szükségem volt a jó állóképességemre, meg a sportos múltamra.
A seregben ugyanis az ejtőernyős osztaghoz osztottak be.
Ami másnak ma a bakancslistáján szereplő kívánság, arra én akkor kötelezően elvégzendő extrém sportként tekintettem. Bár az ugrótoronyból elvégzett szárazföldi gyakorlatokat jobban erőltették, mint a gépből való kiugrást, de tény és való, hogy azt is volt alkalmam kipróbálni. Annyi biztos, kemény kiképzésben volt részem az ott töltött egy év alatt.
Mi a helyzet a jelennel? Milyen kondiban érzed most magad, ill. hobbi szinten űzöl-e valamilyen sportot?
Gábor fiam az utóbbi időben rákapott a biciklizésre. Arra gondoltam, csatlakozhatnék hozzá, de legalább követhetném a példáját. A mai napig megvan a kamaszkoromban kapott Favorit típusú versenybiciklim, mellyel fél Pozsonyt körbetekertem a haverokkal. Itt az ideje, hogy vegyek magamnak egy másikat, hogy terepre is ki tudjunk majd menni. Bevallom, jelenleg a fűnyírással egybekötött gyaloglást tudom felmutatni a sportrepertoáromban, de ezt a szakirodalmak egyikében sem jegyzik a sportágak között.
A koronavírus-járvány miatt most egyébként is olyan időket élünk, hogy a kerti fűnyírásnál többet nem is igen mozoghat az ember. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben mennyire hiányoznak neked a focimeccsek és más mérkőzések?
Olyan szerencsénk volt, hogy a határzárak előtti utolsó pillanatban még eljutottunk Erdélybe egy Csíkszereda-meccsre márciusban, de rögtön utána jöttek az óvintézkedések, és most már hetek óta sem élőben a helyszínen, sem a tévében nem láttam egyetlen mérkőzést sem.
Szeretem nézni a focit és a hokit, szeretem a kézilabdát és a vízilabdát, az úszást és szinte minden más sportot, és most csak az ismétléseket adják. Mit mondjak, nem ugyanaz. A DAC-ra az egész családnak bérlete van,
mondanom sem kell, mennyire rossz érzés, hogy szombatonként nem mehetünk ki az Arénába. Hiányoznak a szurkolótársak, barátok, ismerősök, az ottani légkör és hogy kiadhassuk magunkból a fölös energiánkat a lelátón.
Ha már a stadionban nem is, de az otthonlét ideje alatt részt vettél-e a közös Nélküled-éneklésben?
Igen, sőt felkértek, hogy szóljak az elképzelésről a már említett csíki és sepsi barátainknak is. Természetesen ennek örömmel tettem eleget. Így ők is bekapcsolódhattak a DAC-himnusz közös éneklésébe. Sikerült ismét életre hívnunk a határtalan szurkolást. Biztos vagyok benne, hogy a koronavírus is csak hasonló összefogással és együttes erővel válik legyőzhetővé.