FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Jól játszottunk, tetszetős focit műveltünk, de bennem akkora űrt hagyott a rózsahegyi búcsú, hogy teljes szívvel képtelen voltam örülni ennek a tetszetős focinak. Talán, ha a hely szelleme megérintett volna, kicsit más szájízzel írnám e sorokat. De így… így legyen a mea culpa, bár ha mindenkinek csak ennyi a „bűne”, mint nekem, csodaszép lenne a világ. Sok itt a lenne és a volna, például ha volna kispadunk…!? A mérkőzés előtti nap egy felvezető videóban szlovákul nyilatkozott a Slovan argentin légiósa. Nyugodtan megdobálhattok kővel, de csak tátottam a számat. Jó, tudom, ez nincs kifejezett összefüggésben a kispadunkkal, csupán érdekes adaléka a teljes képnek.
Vajon nálunk miképpen zajlik az adoptáció, illetve szeretnénk-e valóban magasabbra lépni (?), mert a játékunk ily’ nagyszerű színvonala sem elég jelenleg a bajnoki címért való küzdelemhez. Az egy dolog, hogy valóban fantasztikus meccs volt, ám megmutatkoztak a tudásbéli különbségek, mindazonáltal kis szerencsével otthon tarthattuk volna az egy pontot. De ennyi most a maximum, tetszik vagy nem, a Slovannal egy teljes bajnoki idényre nem vagyunk partiban.
S bár játékunk értéke merem állítani vetekedett a mérkőzés után felvételről sugárzott Anglia–Brazília, 2002-es világbajnoki negyeddöntő színvonalával, a győzelem elmaradt. Ezzel együtt elmaradt az elégtétel is… (ami a rózsahegyi „akciót” jelenti).
A meccs után ottfeledkeztem az M4 előtt, és néztem a régi harcosokat, abban az időben miképpen művelték a focit. Ronaldinhot „megint” kiállították, Seaman potyát kapott…
Akarom mondani „papíron” az Arénában is voltunk, hiszen ahogy azt ígértem, egy sörért két bérletet kölcsönöztem (hogy ne hiányozzon a létszám). Vissza a képernyő elé: érdekes felhozatalt nyújtott az M4, természetesen magyar vonatkozású bejátszásokkal, valamint interjúkkal, csupán az zavart, hogy Holmannt is mennyekig ajnározta a riporter. Gyepen a kezdőkörben vizet „gyúrt’ a” Dani (elnézést, de nem tudtam kihagyni), Gera Zoli és a levegő ura, Torghelle Sanyi a lelátón. Legendák! Bátran, nyílt sisakkal kezdett mindkét csapat, a gólunkat élőben hamarabb hallottam (a televíziós közvetítés minden esetben késik pár másodpercet).
Azt hiszem, ekkor tudatosult bennem végképp, hogy visszatért az élet a lelátóra is. Nem sejtettem, hogy az új Arénából így kiszűrődik a hang, az a moraj, melyet csak a tenger hullámaihoz tudnék hasonlítani. Magával ragad, ha benne „lubickolsz”, de a „partról” is tekintélyt parancsol.
Több, mint 35 éve nem nélkülöztem ilyen hosszú időre ezt a tekintélyt parancsoló morajt. Azt mondják, a tenger hangját meghalljuk egy kagylóban is, de a valódi élményt képtelen visszaadni. A televízió sem.
Az öröm sem tartott sokáig, kiegyenlített a Slovan, vagy ahogy a riporter kilencven percig emlegette, a „szlován”. A többit elrendezte az este, melyhez megkegyelmeztek nekünk a fellegek, hogy a rég áhított életérzést újra magába szívhassa a lelátó hada. A vastaps a harmadik helynek szólt, a szép játéknak, melyhez minduntalan társul a kérdés: a kupában miért nem ment ugyanígy? Másnap a műsorfüzetet is beszereztem, nem telhet el hazai meccs nélküle. Legalább ez… A futottak még címszóhoz tartozik egy kóbor malacka története, valamint a „rossz” ülésrend. Az utóbbiért megint szo*ni fogunk, úgy érzem. A játékvezetésről felesleges bármit is, nem lőnek gólt helyettünk.
Hétvégén jön a Zsolna, kíváncsi vagyok, mennyi maradt még bennünk, ne fogadkozzunk, csak játszunk ugyanígy…
Mindent bele!
(Roberto)