NYITÓKÉP: SZABÓ PÉTER PÁL
Az utóbbi időben kevés olyan impulzus ér, ami ne lenne köthető gyermekeimhez, bizony rohan az idő, már egyhónaposak is elmúltunk. Legutóbb, szombat reggel erősítette a kivétel a szabályt, mikor is a hétvégi nagybevásárlás után négy megpakolt szatyorral léptem ki az üzletből, ami szemet szúrt egy arra járó asszonykának. „Jól bevásárolt kedveském” – állított nekem, mondhatni ismeretlenül, majd meg sem várva válaszom így folytatta:
„Az én uram is nyugodjék, de jó ember volt, ugyanígy cipekedett helyettem hatvankét évig.” Ha megengedik, akkor ezt bóknak vettem, mégha nem is szeretnék belehalni az egoizmusba, de a bevásárlásba mégúgy sem. Egyszerűen jólesik, ha az ember dolgait egy másik, életútját már megjárt társához hasonlítják, pozitívan. Mondom, nem ismerem a nénikét, így megboldogult urát sem, aki mint mondotta, jó ember volt. Nincs miért kételkednem igazában, igyekeztem hát rászolgálni, hogy igazat szóljon rólam is.
A négy szatyorból kettőt pár méter után leadtam a panzióba édesanyámnak, a maradék kettővel pedig folytattam az utamat hazafelé, amikor…
…két idős úr beszélgetését csíptem el a sarkon. „De rég láttalak” – szólalt meg egyikük, amúgy öregurasan, de olyan hangsúllyal, mintha a rég szócska legalább is a 2. világháború idejét jelentené. Érződött belőle a hiány, talán már némi aggodalom is. „Nem nagyon járok sehova, még templomban sem voltam, amióta ez az álarcosdi van!” – válaszolta a másik, őszes halántékú. Álarcosdi, na ugye nem kell elmagyarázni senkinek, mire is gondolhatott. De az álarcosdi azt is jelenthetné, hogy néha nem vagyunk teljesen őszinték, nincs bennünk tapintat, vagy urambocsá’ alázat. Morfondíroztam magamban, hazaérvén…
Ahogy már mondtam, egyhónaposak múltak emberpalántáink, kimerészkedtünk velük a városba, meg amúgy is, a friss levegőn nagyokat lehet szundizni.
Nem kétlem, hogy az iker babakocsi feltűnő jelenség, a színe és a szokatlan elrendezése miatt is az – lévén nem egymás mellett, hanem egymás után fekszenek benne a picurok –, de talán annak is megvan az etikettje, hogy az ilyen esetekben, miképpen viszonyuljunk hozzá. Magától érthetődő, hogy pl. a szomszédasszony elől nem fogjuk elrejteni a gyerekeket, de hogy mindenféle vadidegen „lecsekkolná” őket, be kell valljam, kissé feszélyez. Jótanácsokból sincs híja: pisis pelenkával kell áttörölni a szemüket, nehogy meg legyenek igézve – meg ehhez hasonlók.
Bevált módszer a piros szalag, keresztelőig, ámbár, vagy babonás valaki, vagy vallásos, mert a kettő szerintem kizárja egymást.
Eszembe jutnak a nénike szavai, na most, hogy legyek így jó ember? Induljak ki abból, hogy mindenki szándékai tisztességesek? Nem hinném. Vagy itt van az álarcosdi, és azt válaszolom: elnézést, ismerjük egymást, hogy ily’ kíváncsi rájuk? Hadd döntsük el mi a feleségemmel, mit tartunk jónak, ezt talán nem akkora bunkóság, vagy igen? Legalább a keresztelőig tényleg. Pláne, hogy a következő kérdésük rendszerint már annyira személyes, amit a papnak is csak félve gyónna meg az ember. Kíváncsian várom hát szíves véleményüket ezügyben, azon felül, hogy büszke szülőnek lenni nem jelent egyet cirkuszi mutatványosnak is tetszelegni.
A legszebbet a végére hagytam, mert annyira egyértelmű, hogy szinte kipattintja a csavaros biztosítékom:
– Jé, ikrek?
– Nem, az egyik tulajdonképpen tengerimalac [válaszoltam]
Üdvözlettel minden jóérzésű embernek és jóembernek. Na ezért sem raktunk képeket róluk még a fészbukra. Ott sem minden ismerősöm „ismerős”.
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
LISTÁVAL A KÉZBEN SZERDAHELYEN