Fotók: Pixabay.com
November 17-én számos nagyváros ikonikus épülete borul lilába, felhívva ezzel is a figyelmet a koraszülöttek világnapjára. A nemzetközi esemény egészen újkeletű, ugyanis 2011-től datálódik.
A WHO (Egészségügyi Világszervezet) egy 2015-ös tanulmánya alapján a világon 15 millió várandósság végződik koraszüléssel, azaz a 37. gesztációs hét előtt. Szlovákia 8-11%-os mutatói a középkategóriába esnek a környező országokkal egyetemben.
A koraszülöttek nem alkotnak homogén csoportot, gesztációs idejük alapján különböző alcsoportokra oszthatjuk őket. Hogy mitől alakul ki a koraszülés, ez sok esetben az orvostudomány előtt is rejtély. Számos kockázati tényező létezik azonban, amelyek előidézhetik a koraszülést. A szülés idő előtti megindulásának oka lehet a méhnek, vagy a magzatvíznek a fertőződése. Szerepet játszik még a méhszáj korai kitágulása, a méhszáj-elégtelenség, aminek lehetnek anatómiai okai (a kötőszövet gyengesége, előző méhszájsérülés), de lehet a túlzott megterhelés miatt is (pl. ikerterhesség, nagyon sok magzatvíz). A koraszülések egy része vérzés (pl. elölfekvő lepény) miatt indul meg, vagy más okból kényszerülünk a terhesség befejezésére (pl. toxémia-préeklampszia).
Minden koraszülés mögött ott bújik a félelem, az aggódás és a kínzó bizonytalanság. Két olyan édesanya ragadott billentyűzetet, akik bástyaként ott álltak koraszülött gyermekeik mellett a legnehezebb pillanatokban is.
Anita, a hatéves Patrik édesanyja így emlékszik vissza fia születésére.
„Patrik a várandósságom 32. hetében született, a mai napig kérdőjel számomra, hogy milyen okkal indult be a szülés ilyen korán. Problémamentes 31 hét volt mögöttem, amikoris egyik napról a másikra felgyorsultak az események. Ekkor kerültem ugyanis kórházba, egy hétig megfigyelés alatt voltam, de az orvosok sem tehettek semmit, így sürgősségi császárral megszületett a fiunk.
Ha azt kérdezed, mit éreztem, azt mondom, hat év távlatából még most is összeszorul a gyomrom, ha arra a napra gondolok. Másképp képzeltem el a közös utunk első napját, végtelen csalódottságot éreztem a testem iránt és hálát a Sors felé, ahogy Patrik napról napra erősödött. Szinte megszállottan kerestem az indokokat, főként magamat hibáztattam, hol, mit kellett volna másképp tennem, jobban vigyáznom magamra, és a többi. Kevesebb nőnek és selejt embernek éreztem magam, amiért még egy babát sem tudok rendesen kihordani.
Mindezek mellett, persze, ott volt az állandó aggódás, orvosi ellenőrzések hada, otthoni megfigyelés, vajon Patriknak marad-e valami maradandó károsodása, visszamaradása a koraszülöttség okán. Hál’ Istennek, azt leszámítva, hogy a motorikus fejlődése kissé lassabb tempóban haladt és valószínűleg szemüveges marad, egyelőre semmi mást nem diagnosztizáltak. Az, hogy a testvér megszületésével egyelőre várunk, talán arról is tanúskodik, hogy nem maradt nyomtalanul a lelkünkben az elmúlt hat év.”
Gasparik Kriszta Maja, az Arizóna együttes énekesnője, rádiós szerkesztő-műsorvezető gyakran foglalkozik a témával, hiszen mindkét kisfia, Zalán és Zénó is koraszülöttként érkezett a világba (egy régebbi cikkünk ITT olvasható vele):
„Szabad kezet kaptam, és közben próbálom összeszedni a gondolataimat. Közben pedig arra kell rájönnöm, hogy még mindig nem tudok rendszerben gondolkodni e téma kapcsán. Szavak, fogalmak, érzések, emlékek összekuszálódva, kikristályozódva, foszlányokban, meg egészben. Így jönnek a gondolatok a koraszüléssel kapcsolatban. Néha próbálom a napos oldalát meglátni. Például ott van a nagypapám, Bandi papa. Ő példa volt előttem mindkét koraszüléses terhességem alatt. 72 éves, vitális, jóképű, „koros fiatalember”, aki a 7. hónapban született, 1 kiló 70 dekával; akit pokrócban vittek megkeresztelni, mert úgysem marad meg. Aztán mégis, pedig tél volt, és elfért dédanyám kis kosarában. Úgyhogy a kusza rendszerem kezdete ide vezet vissza. Aztán jöttem én a 36. hétben, egy hónapot távol, Pozsonyban, egyedül. Biztosan sok dolgot cipelek emiatt, de ha vicces kedvemben vagyok, akkor azt mondom, már itt is látszott, mekkora buzgómócsing voltam akkor is. Előbb akartam jönni, mit nekem a szabályok, meg a 40. hét, érdekelt a világ, úgy, mint most. Aztán akkor itt van a két fiam, az ő történetüket már nem tudom ilyen könnyen kimondani, meg elmondani. Az sokkal mélyebb. De rövid leszek.
A november 17-ével kapcsolatban az jut róluk és az egész koraszüléssel kapcsolatban eszembe, hogy még mindig milyen keveset tudunk, főleg lelki szinten. A két terhesség alatt sikerült jó kis praxist begyűjtenem, mondhatni egyszer spontán, másodszor felkészült koraszülő vagyok. Fel lehet rá készülni? Ha kell, igen, lehet nem kellemes, de jobb. Nem akartam másodszor akkora puttonyt a hátamon cipelni szülés után, mint először, ezért maradt az, hogy a várandósság alatt készültem. Nagyon nehéz volt, de utána valamilyen szinten könnyebb volt. Hiányzott másodszor is az aranyóra, meg minden, ami egy átlag szüléshez hozzátartozik? Hiányzott. A mellettem fekvő anyuka szülés után a másik ágyon puszilgatta a kisbabáját mellettem. Én nem, nekem fényképet hoztak. Kétszer is. Közben hallgattam a puszikat, amik üres cuppanások voltak számomra. És azt vártam, hogy én is… A koraszülés utáni várakozás, míg az anyuka a babájával lehet, és hogy ilyen szentimentális fogalmakat becsempésszek, várva, hogy az otthon melege körbefonja a családot, sokáig csak illúzió. Hosszas a várakozás.
Nekem másodszor azt mondták, hogy fogjam fel úgy, hogy ez a gyerek maga a csoda. Tudom. Mindkettő az. Nagyon nehezen kapott ajándék, de annál értékesebb az a két kis csoda, akik itt vannak. Amit láttam, tapasztaltam, 100 életre is belém vésődött. Sok dolog eszembe jut a koraszülésről. A mi történetünkön kívül az az anyuka is, akinek 600 gramm körül született a babája, Istenem, és milyen sok ilyen van, mégis a legvidámabb volt közöttünk. Mára gyönyörű és egészséges hároméves kislány büszke anyukája. Büszke, ahogy én is az vagyok a fiúkra és minden koraszülöttre. Ugyanolyanok vagyunk, mint azok, akik időre születtek, csak sokkal előbb érkeztünk, és kicsit többet kellett küzdenünk az elején. Dicapriós koccintás ma minden koraszülöttre!”