NYITÓKÉP: SZABÓ PÉTER PÁL ILLUSZTRÁCIÓS FOTÓJA
Ha van „bót”, az a baj, ha nincs, az a baj. Sosem lesz jó mindenkinek, megoszlanak a vélemények a témáról. Viszont, ha tegnap nem vásároltak be, ma – államünnep lévén – már nem érdemes útnak indulniuk. Na jó, tudnék pár helyet itt Dunaszerdahelyen, ahol legalább a friss kifli beszerezhető, de az, ad. 1.: reklámnak minősülne, ad. 2.: nem tudom, mennyire előírásszerű a nyitvatartásuk munkaszüneti napon, ezért inkább hallgatok, mint a sír. És tudják, hallgatni arany…
Most abba nem megyek bele, hogy a régi rendszerben, hogy is volt ez pontosan, mert csak ismételném önmagam a korábbi jegyzeteimből. Viszont annyi bizonyos, a legtöbben túléltük, én például állandó túlsúllyal küszködve, szóval csak a javamra vált volna másfél nap koplalás pl. a hétvégén. Túléltük, másképp nem lennénk most itt, és nem mérgelődnénk rajta, hogy tegnap elfelejtettem kenyeret venni. Van sapkája, nincs sapkája, mint a nyuszinak a mesében, körbe, körbe ugyanaz a történet. Akkor nyitok egy új gondolatot, kíváncsi vagyok, ki hogy viszonyul hozzá?
Míg meg nem születtek az ikreink, elfigyeltem az édesanyákat (és persze az édesapákat is), miképpen tudnak a boltban, gyerekkel együtt érvényesülni úgy, hogy közben ne kelljen nyugtató után nyúlniuk.
Aztán 21 év után ismét apa lettem, és kijelenthetem, a türelem rózsát terem, néha bimbózok, olykor pedig szúrok is a magam módján. Vannak súlyosbító körülmények, és akadnak rendes emberek is, persze. Egyébként ikerkocsival közlekedni a boltban nehéz, de nem reménytelen. Még nem vertem le konzervet. Persze tegyük hozzá, hogy az utóbbi időben kétszer meg kellett gondolnunk, mikor hova mehetünk, nem felejtettük-e esetleg otthon a „certifikátot”, mert akkor a veszett fejsze nyele az egész küldetésünk. Egy noteszbe vezethettem volna mindent, akár a kamionosok az útinaplót. Délelőtt, mikor édesanyámnak bevásárolhatnék a panzióba, éppen nem mehetek boltba a 65 év feletti korlátozás miatt. Szóval vagy kétszer ugrok ki, vagy hagyom az egészet délutánra.
Tudták követni? Igen tudom, ez az én „gondom”, oldjam, ahogy tudom…
Apropó, már kirakhatják a pénztárcájukból azt a kék papirost, hétfőtől érvényét vesztette.
Egyébként önöktől kérték valahol, vagy csak ki volt ragasztva a bejáratnál, és becsületbeli ügyként kezelték? Esetleg nekiálltak vitatkozni, hogy törvény szerint önnek jogában áll bemenni tíz deka tőkehalsalátáért, két kiflivel, mert különben éhen veszik, blablabla.
Visszatérve a korábbi gondolatomhoz, láttam konkrétan egy olyan esetet, hogy az anyuka, miután mindent (is) megvett a gyerekének – mert különben durcás lett volna -, beállt a pénztárhoz sorakozni. Ekkor a kislurkó fogta magát, és elfutott hátra, mondván neki még kéne abból a fityfenéből is, amit amott látott… Na jó, nem kombinálok, jöjjön a kérdés, mi böki a csőrömet:
Ön maga elé engedi a boltban azt az anyukát, aki kisgyerekkel van, vagy azt mondja magában, sorakozzon csak, hisz’ úgyis anyasági szabadságon van, ráér?
Szóval? És most igazán nem arra gondolok, amikor az anyukának (vagy az apukának) szimplán shoppingolni támad kedve, mert meglátott a barátnőjén (barátján) egy csicsás ruhát, hanem amikor a napi szükségletekhez elengedhetetlen dolgot megy beszerezni, babakocsival az élelmiszerüzletbe, drogériába vagy a patikába? Van ilyen, az apuka éppen dolgozik, a nagyi 50 kilométerre lakik, nincs kire hagynia a kicsit. Egy másik kérdés szintén adja magát: bemehet az üzletbe babakocsival, vagy rángassa ki az éppen alvó gyerekét, hogy legyen egy kis „műsor” is a vásárláshoz? Ezek valóban olyan mindennapos dolgok, minthogy átadom-e a buszban az ülőhelyem az idősebbeknek. Nem kell hozzá sem vírushelyzet, sem kijárási korlátozás, csak egy kevés intelligencia és jóakarat.
Vázolom a szituációt: 5-ből négyen inkább a fejüket is elfordítják, annak az egynek kezet csókolnék, de nem tehetem, mert covid van! Na szép napot emberek…
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
LISTÁVAL A KÉZBEN