FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Árpiról mindig is tudtam, a labdarúgás megszállotja, és szívügye a DAC, meg a járási foci. Nyilvánvaló volt számomra az is, mivel hozzám hasonlóan „nem mai gyerek”, a nyolcvanas évek dunaszerdahelyi focija is a kisujjában van. Felposztoltam egy Sparta képet, és elkezdte felsorolni róla a játékosokat, egyikükben ellentmondtam, de végül Árpinak lett igaza. Na igen, a híres vörösök, az örök mumus, akiket csak egyszer sikerült két vállra fektetnünk, de az a legjobbkor jött. Nemrég megkérdeztem tőle, volna-e egy kis ideje beszélgetni a DAC-ról, meg úgy általában a fociról? „Nagyon szívesen, időm az most van bőven, sajnos!” – válaszolta, utalva boltja helyzetére a lezárások miatt. Így lett mai vendégünk Gróf Árpád, sok környékbeli csapat „öltöztetője”, az AG Sport tulajdonosa, akit bár nem kell különösebben bemutatnom, a DAC-os múltja talán nincs meg minden kedves olvasónak.
Árpi, kezdjük a legelején, azzal a szokásos kérdéssel, hogy lett belőled DAC-szurkoló, mikor ismerkedtél meg a dunaszerdahelyi focival?
Ha emlékezetem nem csal, a Ligetfaluval harcoltunk abban az időben a feljutásért a Szlovák Nemzeti Ligában. Mivel kétszer is voltam meccsen a pozsonyi Öreg híd alatt, ez akkor a ‘83/84-es idény lesz. Annak a stadionnak különleges hangulata volt, keskeny volt a pálya, vasárnap délelőttönként játszották a hazai meccseiket, ami a pozsonyiaknak nagyon is megfelelt, mire hazaértek, elkészült az ebéd…
1978-ban költöztünk Szerdahelyre, szüleim Bősről származnak, édesapám szintén nagy DAC-fanatik, a DAC-cal párhuzamosan eljártunk Bősre is, így az ottani focit is figyeltem.
Szever 2 közel van a stadionhoz, akármerről mentem haza, a DAC-stadion mellett mentem el. Alapiskolába a Gorkij suliba jártam, onnan is a stadion felé vitt az utam, ikonikus hely volt, ahogy most is az, így átépítve is.
Aztán feljutottunk az első ligába, minden meccsre emlékszem, az első a Vítkovice elleni 0:0, Prágában kikapunk a Bohemiansból 8:0-ra, hallgattuk a rádióban.
Az első győzelemre szintén, Majoros góljára büntetőből a Zsolna ellen. A Sparta elleni 3:3-ra, óriási meccsek voltak a Sláviával, Ostravával, Olomouccal, Duklával, és jó csapata volt a chebi katonáknak is, Bertalan Gabival a soraikban.
Olyan, hogy Jablonec például, akkor azt sem tudtuk, hol van, vagy Aranyosmarót, meg ilyenek. Volt az Inter, a Slovan, a Besztercebánya, Lokomotíva Kassa, minden meccsen ott voltam. Intertotó kupában a Bellinzónával, Norköppinggel, Tatabányával. KEK-ben a Young Boys, UEFA kupában a Bayern volt az ellenfelünk. Még a Szpartakiád is megmaradt bennem, az is, amikor lebontották a stadiont, szent hely volt.
Fociztam is a DAC-ban, végig az összes korosztályos csapatban, egészen az ificsapatig. A B doraszt volt a legmagasabb szintem Dunaszerdahelyen, majd ’92-ben elkerültem Karcsára.
Évekkel később ott építkeztem, a feleségem karcsai származású. Időközben megfordultam még Eperjesen, Alistálon és a szerdahelyi Royalban, ahol többek közt a Chili is a csapattársam volt, ő volt a kapus.
A 80-as években a keleti lelátón álltunk, a Szever 2 felőli tizenhatos sarkánál, később már a kapu mögött, úgyszintén baráti társasággal, az új óra alatt. Igazából mikor csak 3-400-an jártak meccsre a Nemšová, Nové Mesto, Vráble ellen, akkor kerültem fel a főtribünre.
Jelenleg már 2-3 éve a C2-ben van a törzshelyünk, ott a szokásos társaság, de az egész családnak van bérlete. Édesapámnak, feleségemnek, lányomnak, fiamnak, az apósomnak szintúgy. Áron fiam jelenleg a DAC U12-es csapatának a játékosa.
Idegenbe is eljárunk, de 99%-ban sosem a vendégszektorba, szeretem nézni a focit. Munkám által mindenhol vannak kapcsolataim, nem vagyok az a nagy VIP-es, inkább úgy elvegyülünk a hazaiak között, ahol nyugodtan beszélhetünk magyarul, és tudom, nem fognak agyoncsapni, nem is volt soha incidens ebből.
Az üzlet által összehozott a sors nagyon sok emberrel, elérhető távolságba kerültek a nagy játékosok is: a 10-es Mičinec, meg a Pavlík, minden idők legjobb középpályása a DAC-ban – ők voltak a kedvenceim, gyerekként aláírták a kis autós DAC-mezem. Mičinec szinte a bálványom volt, „kis Mičinecnek” hívtak. Egyszer csak ott állt előttem ő maga, és beszélgethettem vele, sosem felejtem el. Vagy a Radványi, Zsákovics például, anno a szobám falán csak DAC-képek voltak, Maradona és a Bonanza Banzai.
Tudom rólad, hogy ha nem is világutazó vagy, de vannak helyek Európában, ahol gyakran megfordultál. Honnan jött például az AS Róma imádatod?
Jó kérdés, sokszor gondolkodtam rajta, a 80-as években nem mondanám, hogy szerettem az olasz focit, de volt a Gullit-, Rijkaard-, van Basten-féle Milan például, amit igen. Aztán a 90-es években a Roberto Baggio egy ikon volt, a 90-es vb-n lettem tulajdonképpen olasz szurkoló. Majd mikor Baggio kiöregedett, jött egy másik játékos, akit úgy hívnak, hogy Francesco Totti, egész életében az AS Rómában játszott, majd ő is abbahagyta a focit, de a Róma megmaradt a szívemben.
Azóta Róma és egyben olasz szurkoló is vagyok. Olaszországba járunk kirándulni, nyaralni, máshova nem is. Nem tudom megmagyarázni, a kávé, az ételek, az italok, a lazaság. Körbejártuk már az egész országot, lányom kérdezte is, hogy: „apu, mi máshova nem is megyünk?” – mondom neki: nem! Autóval, repülővel, biciklivel, mindegy mivel, sosem volt negatív tapasztalatom.
És persze az AS Róma meccsei, mindegyik külön-külön egy élmény, még a Róma–Bayern 1:7-es BL-meccs is. Legutóbbról Prágában a Slávia–Sevilla EL-meccsre emlékszem vissza szívesen.
Egyszer a Chili megkérdezte, melyik volt életed meccse, és én akkor valahogy nem tudtam felidézni magamban, de most már igen: a 2016-os Európa-bajnokságon, Lyonban a magyar–portugál 3:3!
Felejthetetlen nap volt, találkozni a Sallaival például. Akikkel együtt laktunk a motelban, mind a mai napig tartjuk a kapcsolatot, és nem csak a magyarokkal, volt ott egy bosnyák is, aki beszél magyarul. El akarnak jönni Dunaszerdahelyre, hallottak a DAC-ról, egész Európában ismerik a DAC-ot már.
Térjünk akkor mi is vissza Szerdahelyre, lehet, vagy érdemes egyáltalán összehasonlítani azokat a 80-as, 90-es éveket a mostani DAC-cal? Hogy állunk most?
Nem igazán lehet összehasonlítani, többen mondták már, hogy mindegyik kornak megvan a maga szépsége, a maga bálványa. Régen a hazaadást megfoghatta a kapus, most viszont sokkal gyorsabb a játék. Én mégis azt mondom, hogy a régi játékosok jobbak voltak, túl nagy a reklámértéke a mai focinak.
Régen vártuk a meccsnapokat, manapság minden nap láthatunk focit a tévében. Az igazi játékost nem az Akadémia neveli ki, ahol minden adott, az én időmben – a Radványi vagy a Zsákovics is tudna erről mesélni – volt a salakpálya, meg a sikabonyi pálya.
Avia busszal jártunk edzésre, vagy egyszerűen a tréning részeként kifutottunk Sikabonyba. A mai gyerekeknek ha ezt kéne csinálni, merem mondani, százból 95 sportágat váltana. Ennyit az alázatról és az akaraterőről.
Mindenképpen pozitívum, amit a Világi kiépített itt, minden tisztelet érte. Nélküle nem lenne ilyen Arénánk és Akadémiánk persze, nekünk ez jó, hogy ilyen üzletember vette át a DAC-ot. Remélem, ennek beérik egyszer a gyümölcse, még akkor is, ha sok mindent másképp látok. Most tudom, hogy magam ellen beszélek, de még nem értünk meg a bajnoki címre.
Nem akarok úgy bajnok lenni, hogy közben nem járhatunk meccsre a fél szezonban. Azt a bajnoki címet ki kell élvezni, nézőkkel, szurkolókkal, utána meg népünnepéllyel.
Addig építsük a csapatot, aztán előbb-utóbb ennek ki kell jönnie, csak lehessünk a részesei. Sok szlovák kapcsolatom van, hidd el, az egész ország irigyli, ami itt van, és ez remélem sokáig így is marad!