A megannyi eleddig idegennek tűnő kifejezés után egy újabb került be a köztudatba. Restartolni, vagyis újraindítani valamit, újraindítani a gazdaságot, a kisvállalkozásokat, boltokat, vendéglőket, kocsmákat, sőt az amatőr sportot. Már nem kell az óránkat sem lesni, megszűnt a nyugdíjasok számára kialakított időkorlát az üzletekben, ami valljuk be őszintén, sokunknak okozott bosszúságot, nemcsak Dunaszerdahelyen.
Megszűnt a szükségállapot – vagy vészhelyzet, kinek hogy tetszik -, s vele együtt a kijárási tilalom. Tudom, a legtöbben úgy vannak a témával, hogy már a vírus szó hallatán is feláll a szőr a hátukon. Szóval, az élet lassacskán visszatér a megszokott medrébe, és a megszorítások okozta sokkból mindenki magához térhet. Van, aki könnyedén felocsúdik, mások meggyötört tekintetével még hosszú ideig találkozhat az ember. Nem is olyan egyszerű ám ez a restart.
Mostanában észreveszek olyan dolgokat is a városban, amit korábban nem, vagy ami felett korábban simán elsiklottam.
Tán érzékenyebb lettem? – ezt a kérdést tettem fel magamnak, hisz a fák eddig is minden évben elhullajtották szirmaikat, parkolni szintén ki-ki lehetőségei szerint parkolt. Az üzletek pedig volt, hogy azelőtt is végleg bezártak. Na, de akkor hogy is van ez?
Hát úgy kedves olvasóm, hogy közel egy éve újra apa lettem, a gyerekek miatt pedig lassítottam. A nagy séták közben van időm elmerengeni, eddig csak néztem, de nem mindig láttam. Ahogy a vak ember, ha visszanyeri szeme világát, először a fénnyel is beéri, később pedig apránként felfedezi a környezetét. Amit lát, abból szelektál.
Így vagyok ezzel én is, a „látásommal” ugyanakkor az értékrendem szintén helyreállt, vagy éppen a látottak billentik ki azt.
Amit egykor a Dunaszerdahely utcáin sétálva című sorozatban leírtam, mára változni látszik, igazából elszomorít olykor, amit látok. Tessék például körülnézni a Vámbéry téren, az egykori félkészárú, cipőbolt, drogéria, tejcsarnok, mind üresen állnak. Egyik-másik már évek óta, vagyis ennek vajmi köze a vírushelyzet miatti megszorításokhoz, az maximum csak hozzásegített. A sétányon azért akad erre is példa, ott a pandémia alatt zárt be az élelmiszerüzlet.
A „sikátorok” kívülről láthatatlan részei sem csupán a covid idején teltek meg ocsmány falfirkákkal, áporodott vizeletszagú sarkokkal.
Vajon milyen képet mutat mindez egy vándornak, aki itt körbenéz, és betört kirakatot lát? Ez volna a demokrácia szabadsága, hogy jobb a sok kaszinó, mint mondjuk a húsbolt? Megmorogjuk, mégis inkább a multiban vásárolunk.
És végképp, hogy érzi magát ezek láttán az, akinek mindennap a lepukkadt belvárosi képpel kell szembesülnie?
Ha ez most kritika, akkor legyen az. Nem is értem, miért hiszik azt egyesek, hogy valaki élvezettel kritizál, és nem a szégyenérzete miatt, vagy mert elege van abból, hogy mások inkább homokba dugják a fejüket, kifogást keresnek. Egy korábbi jegyzetemre (amelyben a csallóközi kirándulásokról írtam) érkezett reakciókból szűrtem le az utóbbit, pontosabban, hogy a kiránduláshoz pénz kell, annak meg épp híján vagyunk. Nos, én elmentem túrázni a gyerekekkel úgy, hogy az apósom kezembe nyomott egy dobozos sört, ennyi volt hát a „kiadásunk”.
A jólét érzete, higgyék el nekem, nem feltétlenül a pénznél kezdődik. Persze nem árt, ha van, ám a szépet és a jót észrevenni nem kerül semmibe.
Hagyni valamit tönkremenni, annál inkább. Kemény restart kéne, de azt szemléletváltásnak hívják, erre viszont kevés esély mutatkozik. Az emberközpontúságnak, mely egy szociális világ, valóban az emberről kéne szólnia, de mi globálisan félreértelmeztük. Ezért kedves számunkra a retro, még ha nem is tudjuk megmagyarázni az okát. Azt gondoltuk, a pandémiás korszak majd „javít” valamelyest a helyzetünken, úgy tartottuk, az emberiség pont azt kapta, amit magától úgysem tett volna meg: lelassítani, magunkba nézni, alázattal viselni a sorsunkat. De tévedtünk…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…