Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – In memoriam Nagy Tibor
(km. Bíró Nagy Dóra és Kázmér Réka)
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Mindenkor nagy tisztelettel gondolok a DAC égi pályájára, ahol Weisz Mihály akkurátusan szervezi a klub életét és Tóth Laci centerbe állva várja a labdát a jobb szélről, hogy másodpercekkel később bevarrja azt az ellenfél hálójába. Messzire száll a mennyei fanfár, a lelátó ismét hangos, sárga-kék angyalok járnak fel-alá mannával kezükben. Mióta édesapám is velük szurkol, ha lehet, még érzékenyebben érint a téma, s mikor hasonló sorssal találkozok, egy néma percre megállok, hogy tollam is felvértezzem az alázat szavával.
Riportsorozatunk mai részében emlékezni fogunk egy apára, nagyapára, férjre, DAC-szurkolóra és nem utolsósorban egy nagyszerű sportemberre. Nagy Tibor életét lányai, Bíró Nagy Dóra és Kázmér Réka idézik fel. Tibor a „bőrgolyót” már gyerekkorában kaucsuklabdára cserélte, de mint a sportok elkötelezett híve, a DAC sikereiért ugyanúgy szorított. Idén márciusban távozott közülünk, a napokban lenne 56 éves… Az emlékezés perceiben segítségemre volt feleségem, Tibor földije, aki a lányokkal közös, bensőségesebb hangot talált a vásárúti szülői házukban.
Az az igazság, hogy édesapátok neve már korábban felmerült a riportsorozat kapcsán, majd feleségemtől értesültem a szomorú hírről… Kérem, fogadjátok ezúton is együttérzésemet. Egyben köszönöm, hogy általatok a Klikk Out olvasói megismerkedhetnek az életével, a sporthoz és a DAC-hoz való kötődésével. Talán kezdjük a fiatalkori emlékeivel: tudomásom szerint sikeres asztaliteniszező volt, de a foci iránt is érdeklődött…
Dóra: Vásárúton járt alapiskolába, majd a pozsonyi Duna utcai gimnáziumban tanult tovább. Nagyapánk, Nagy Árpád – aki egyébként szintén focizott – által ismerkedett meg 7-8 éves korában az asztalitenisszel, ő alapította a vásárúti pingpong szakosztályt még 1962-ben.
Később a DAC-ban nevelkedett, ahol elismert serdülő és ifjúsági játékossá vált, Csehszlovákia legnagyobb tehetségének tartották. Több serdülő és ifjúsági bajnokságot nyert egyéni, páros és vegyes páros kategóriában. A válogatottban is kitűnt, 1980-ban a lengyelországi Poznaňban rendezett kadét és ifjúsági Eb-n egyéniben bronzérmet, csapatban ezüstérmet szerzett.
Pályafutása alatt a korosztályos éveiben megfordult még a pozsonyi Lokomotívában, majd már a felnőttek között Hodosban, Vásárúton, a katonaság alatt pedig a csehországi Dukla Písekben.
Egy baleset következtében leszerelték, ezután megismerkedett édesanyánkkal. Az asztaliteniszt továbbra sem hagyta abba, ugyanakkor a család fontosabbá vált számára, így csak alacsonyabb szinten játszott tovább, a felnőtt válogatottba már nem kapott meghívót. Mint játékos párhuzamosan edzősködött is, lényegében az utolsó éveiben is voltak megkeresései kerületi szinten, de a térde miatt nem vállalta a játékot.
Saját elmondása szerint anno a hétköznapi edzések és a hétvégi meccsek megfosztották volna őt attól az időtől, amit a családjával tölthetett volna. Sokaknak nem tetszett, hogy kiszáll az asztalitenisz élvonalából, ám ő így döntött…
Még aktív sportolóként magától értetődő volt, hogy a foci iránt is érdeklődött. Odahaza Vásárúton is, de lévén a Csallóközben nőtt fel – valamint a DAC-ban is játszott -, a DAC focimeccseire is eljárt. Arra nagyon emlékszem, hogy mikor a DAC nem szerepelt valami fényesen, mondogatta, hogy régebben milyen mérkőzések voltak. Hogy mentek mindig a stadionba szurkolni, ezzel is a tudtunkra akarta adni, a DAC mekkora csapat volt akkor, és hogy mivé nőtte ki magát. Valamint, hogy a DAC–Slovan rangadók már abban az időben is nagy tömegeket vonzottak, nem csak mostanában.
Réka: Már 15-20 éve annak, hogy minden hétvégén egyfajta családi programmá váltak a DAC hazai mérkőzései, ugyanúgy, ha a faluban volt meccs, oda is el „kellett” menni.
A foci-, illetve a sport szeretetét az aputól örököltétek, vagy ez úgy jött magától? Esetleg sportoltatok is aktívan valamit, vagy csak mint szurkolók jártatok, jártok meccsekre?
Réka: Falusi szinten már kiskorunk óta jártunk meccsekre, Dóra talán többet, mint én, ő sportosabb beállítottságú.
Dóra: Ez valóban így van. Emlékszem rá, hogy nagyon szerettem volna pingpongozni, irigyeltem apu haverjait, akiknek fiai voltak, és mehettek az apjukkal játszani. Megmaradt bennem, hogy hétvégente az íróasztal alatt sírtam, hogy: „de apu, vigyél magaddal!”
Később elmesélte, hogy nem szerette volna, ha Réka vagy én pingpongoznánk, tudta jól, mivel jár az aktív sport. Suli mellett minden nap keményen edzett, sokszor órákig, és nem akarta, hogy emiatt elvesszen a gyerekkorunk.
Plusz még az is közrejátszott, hogy lányok vagyunk, fiúknál kicsit más a helyzet. Azt mondta, hogy majd az unokákkal szívesen foglalkozna, de erre sajnos már nem kerülhet sor…
Réka: Igen, ez így volt: „az unokákra majd több időm lesz” – gyakran emlegette.
Dóra: Ahogy már említettük, a DAC hamar családi program lett a családban, részben édesapánk által, részben mert a férjem, Krisztián is DAC-szurkoló. Már a régi stadionba is jártunk, de amikor átépítették, Szencre is elmentünk. Nem tartozunk a kemény maghoz, inkább a B-közép mellett szoktunk lenni, az új stadionban pedig a B4 szektorba szól a bérletünk.
Réka: Velem ugyanez a helyzet, ezáltal férjem, Peti is rákapott a meccsek hangulatára, és ugyanígy lett bérletünk is. Kinti meccsekre szintén eljártunk.
Dóra: Apunak is természetes volt, hogy bérletet váltson. A covid ellenére is megvette, azt mondta, lesz, ami lesz, ha majd mehetünk, akkor megyünk. Nála egy meccsnap ünnep volt, pl. ha délután 5-től játszott a DAC, már 1-kor el kellett indulni otthonról, annyira be volt zsongva.
Reggeltől csak az járt a fejében: „megesszük az ebédet és megyünk meccsre, megyünk a Pelikánba!” – ott szeretett az emberekkel beszélgetni a meccsről, sörözni, megvitatni mi volt az előző találkozón, és mi várható aznap. Azt vallotta, hogy a DAC-szurkolók barátok is egyben, így tekintett mindenkire. Rossz véleménnyel volt viszont azokról, akik a gyenge teljesítmény, vagy a kedvezőtlen eredmény miatt idő előtt távoztak a stadionból. Ő minden meccsen szinte utolsóként hagyta el a lelátót. Ugyanígy történt, ha velünk volt kint, vagy baráti társasággal, mikor anyu dolgozott – néha már tényleg csak mi voltunk a stadionban.
Amikor a Szívünk sárga-kék Facebook csoportba feltettem, hogy apuka meghalt, egy büfés alkalmazott is hozzászólt: hogy nem ismerte név szerint, de az arca megmaradt és emlékezett rá, mert hozzájuk is mindig volt egy jó szava, jókedélyű volt, és hihetetlen, hogy Ő már nincs…
Réka: Emlékszem, egyszer az anyuval DAC-meccsre készültek Pozsonyba, és apu kijelentette: „Ő aztán nem megy autóval, csakis vonattal, ahogy a többi szurkoló. Mert az egy külön élmény” – úgy is lett. Anyu is DAC-szurkoló, nem csak „kényszerből” járt meccsre, persze, ahogy a munkája engedte. A vásárúti meccsekre apa a papával mindig hamarabb indult el, mi csak később érkeztünk, mikor ők már javában hangoltak. Az unokák már nem jutottak sorra, épp csak Áronka, a legnagyobb unoka egy félidőre, vagy néha mikor a stadionon kívülről szemlélődött.
Tapasztalat, hogy a vásárúti Réteshúzó fesztivál és a Rózsahegy–DAC mérkőzés nem egyszer egy napra esett, viszont ahogy mi, úgy több vásárúti szurkoló is inkább a DAC-ot választotta.
Dóra: Elment apu DAC-meccsre sokszor még falunapkor is. Pár évvel ezelőtt is így történt, mi marasztalni szerettük volna, egyikünk se akart vele menni. Mikor hazajött a meccsről, anyu megkérdezte tőle: „most akkor egyedül voltál meccsen?” – mire apu azt felelte neki: „hát nem, volt rajtam kívül még több száz DAC-szurkoló!” Ha távolabbi meccsek voltak, akkor a helyi kocsmába, a „Kicsibe” ment, ott követte a haverokkal a mérkőzéseket.
Persze, amikor csak tudott, azon volt, hogy valamelyik autóba beférjen, és mehessen on tour-ra. Olyan is előfordul, hogy otthon a tévé előtt nézte a focit, talpig sárga-kékbe öltözve, sállal a nyakában.
Amikor a betegsége miatt kórházba került, online nézte a meccseket, emlékszem egy szombati napra, délután 5 és 7 óra között játszott a DAC. Gyakran hívtuk egymást videochaten, mondta, hogy aznap majd csak meccs után hívjuk őt. 18:50-kor hívtam, erre kinyomott, nem értettem miért? Majd mikor visszahívott, közölte velem, hogy még volt 3 perc a meccsből. Nem hittük, hogy egy héttel később – ugyanígy egy szombati napon -, megtörténik a baj, akkora lelkesedéssel volt aznap is.
Apu gyakorlatilag minden sportot szeretett, télen a síelést nézte, máskor a Forma-1-et. Talán csak az ökölvívást nem kedvelte. Most is, hogy tavalyról elhalasztották a foci Eb-t, nagyon várta már. Eltervezte, hogy majd otthon a teraszon fogjuk nézni. A legnagyobb szívfájdalmam, hogy nem fogja látni az unokákat felnőni, és amit eltervezett, hogy foglalkozni fog velük.
Meg közösen meccsekre és az Akadémiára járni… Már most látom, ahogy a fiam vezeti a focilabdát, tehetséges, mindegy milyen labda, kicsi vagy nagy. Nem fogom erőltetni, de ha úgy alakul, megpróbáljuk majd, azt mondják, a tehetséget nem szabad hagyni elveszni. Szeretném, ha esetleg az apu nyomdokaiba lépne…
Réka: Én rábízom az enyéimre, csinálják azt, amit majd szeretnek, és ami érdekli őket. Ha úgy alakul, támogatni fogom mindkettőjüket…
Én pedig megköszönném a beszélgetést. Sajnálom, hogy annak idején nem hallgattam jobban a feleségemre, így nem találkoztam személyesen is édesapátokkal. Emlékét mától ez a riport is őrzi, és akire emlékeznek, az örökre velünk marad! Legyen könnyű neki a föld!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…