FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Mai vendégünk a dunaszerdahelyi származású Skarba Zsolti, szintén régi, nagy DAC-szurkoló. „Skóróval” – ahogy sokan ismerik – évtizedekkel ezelőtt egy suliba jártunk. Én a Fő utcán laktam, Zsolti nem messze tőlem, a Városháza téren. Mikor felnőttünk, mindenki ment a saját útjára, aztán húsz évig nem is találkoztunk. Naná, hogy a MOL Arénában történt a viszontlátás, hol máshol futhat össze két egykori szerdahelyi suhanc?! Nem ő lesz az első riportalanyom a „legendás Radničné-ról”, szerintem nem is az utolsó.
Szevasz Skóró. Gyerekként a Városháza téren laktál, összejártatok a haverokkal, közel volt a DAC-stadion is. Mesélj valamit ezekről az évekről légyszíves.
Szerdahelyen nőttem fel, de már Karcsán lakunk. Az évszámokkal bajban vagyok, gyerek voltam, a csapat az öreg stadionban, a régi lelátók előtt játszott.
Kijártunk a lakótelepi haverokkal, a Cseh testvérekkel, Soós Gertiékkel, Kardos Ferikével, Motyóval. A severiekkel, meg a východiakkal napi szinten fociztunk a grundon. A DAC-stadionban lestük az edzéseket a régi edzőpályán.
Már akkoriban megtetszett, megfogott a játék, a meccsek hangulata. Volt egy sztori, nem feledem, amíg élek: DAC–Sparta, telt ház előtt, óriási meccs volt. A szünetben elindultunk üdítőkért, meg szotyiért, rengetegen voltak mindenütt. A főbejáratnál mindig árultak napraforgót, mondtam a srácoknak, hogy ők sorakozzanak be a büfénél, én hozom a szotyit.
Mit ad Isten, az egyik szotyiárus az apám volt, tudni kell hozzá, hogy a szüleim elváltak, még egész kicsi koromban. Odamentem az apámhoz, megismert – mégiscsak az egyetlen fia voltam. Kértem tőle egy tasak napraforgót, erre azt mondja nekem, hogy 5 korona lesz. Oké, de én a fiad vagyok, tőlem is elkérnéd a pénzt? – vontam kérdőre a fatert, mire azt válaszolta, hogy az üzletnek mennie kell.
Na, az lett a sztori vége, hogy életemben először ültem rendőrségi autóban, még abban a VB feliratúban. Bevittek a Cseresznyés elé, kérdezte, mi volt? Én meg elmondtam, hogy milyen édesapa az, aki elkéri a fiától az 5 koronát a napraforgóra?
Nyolc hónapos korom óta nem törődött velem – akkor voltam 16 -, elborult az agyam, nekiugrottam, megmondtam neki, hogy többet nem akarom látni ott. Amit én mondok, azt be is szoktam tartani, tudta mindenki, ki az a Skóró!
Teltek-múltak az évek, egyszer történelem óra volt a suliban, a Csemez Laci tartotta. Tudta, hogy meccsre járunk, szeretjük a focit. Ő is nagy rajongója volt a DAC-nak, akkor jött a Bayern München, de már nem lehetet jegyet kapni rá. Mondja a tanár úr: gyerekek, van 3 jegyem számotokra. Persze nagyon megörültünk, eljött a meccs napja, kimentünk a stadionba, de egy darab hely se’ volt sehol. Felmásztunk az edzőpálya villanyoszlopaira, onnét néztük a meccset, beláttuk az egész pályát. Szünetben lejöttünk, aztán vissza, óriási élmény volt.
Azokban az időkben a bajnokság is erős volt, Sparta, Bohemians stb. A DAC-ban olyan nevek, mint a Vahala, Tóth Laci, Liba, Diňa – ők voltak a kedvenceim. Általában az óra alá jártunk, fel is másztunk rá, mikor nem volt hely. A főtribün oldalsó szektorában is szoktunk ülni a Cseh testvérekkel, Pék Lacival, Zsemle Robival, nagy parti volt. Néha a kerítés tetejéről is néztünk meccset, fent ültünk, mint a verebek. Egy időben a Raisz Bandi keresztlányának udvaroltam, akkor a főtribünre jártam fel a Raisz Bandi mellé. Szép évek voltak, aztán elmúltak a jó idők, jött az önálló szlovák bajnokság, elmentek a szponzorok, folyton edzőt cseréltünk…
Itt akkor álljunk meg egy szóra, vegyük szét az egészet korszakokra. Említetted 1993-at, én mondok még két évszámot: 2008 és 2014.
’93-ban kettévált az ország, Szlovákia lett, nekem az Felvidék. Ment lefelé a színvonal, bennem maradt, hogy a Szerdahely az Szerdahely, a DAC az DAC, mindegy milyen bajnokságban, hányadik ligában játszunk. Belém vésődött, hiába ment rosszabbul a csapatnak, maradtam DAC-szurkoló. Átéltem a nyolcvanas éveket, remélem, ez a mostani csapat is eljut egyszer arra a szintre. Jártunk kinti meccsekre, autóval vagy autóbusszal, szakadó esőben, hóhullásban. Élvezet volt, tudtam, hogy miért megyek, tudtam, hogy a csapatomnak szurkolok. Busz mindig akadt, vonattal meg igazán nagy élmény volt utazni, még ha kétszeri átszállással is jutottál el oda, ahová kellett.
A 2008-as időszak nem volt az igazi, mégis nagyobb volt az összetartás, mint mostanában. Nem tudom, ki hogy van vele, most van Akadémiánk, akkor csak „dorasztunk” volt, tehetséges fiatalokkal. Miért kell rögtön külföldről hozni játékost, most ez a trendi?!
Sajnos minden a pénzről szól, 2008-ban valami mégiscsak megmozdult. Ha már a pénzről beszélünk, akik anno szponzorálták a DAC-ot, a TSZ-ek, az RZD, OSP, KOHUCSI – elmentek, megszűntek, vagy ha pénzt raktak a fociba, szerettek volna valamit profitálni is belőle. Tény és való, a szponzoroknak óriási szerepük volt mindig is a labdarúgásban. Ismét gyakoriak lettek az edzőcserék, nem értettem, nem mindig az edzőben kell keresni a hibát.
2014: A Nagyszombat elleni meccsen, amikor bent maradtunk a ligában, befutottunk a pályára a lefújás után. Olyan azóta se volt itt, ki tudja lesz-e még? Úgy ünnepeltünk, mintha bajnoki címet nyertünk volna. Az emberek Dunaszerdahelyen mindig is a szívükön viselték a klub sorsát. On tour-ra többnyire ugyanazzal a bandával jártam, olyan is volt, hogy magam mentem. Otthon, fent a B4 szektorban stabil társaság vagyunk, a Cseh testvérek, anyukájuk, a Zsuzsa mama, gyerekek, unokák. Nekem is van két lányom, mindkettő volt már velem DAC-on. Az idősebbik, Viktória, ha éppen nincs sok tanulnivalója, elkísér, a kisebbik lányomat Annának hívják, ő nagyon eleven, nem lehet őt megkötni.
Egy nagy család vagyunk, Zsuzsa mamának szinte a negyedik fia vagyok Sanyi, Tomi meg Zoli mellett. Csokikat ad, cukorkát osztogat, meg imádkozik meccsen a csapatért, óriási szurkoló! Szóval Csehekkel vagyok körülvéve, a Sanyit egyszer Nagyszombatban úgy fogtuk le nehogy beugorjon megverni a bírót.
Az Arénában meg szoktuk kérni a Bíró Attilát, csinálna-e képet rólunk. Perszehogy gyerekek – és már kattan is a masinája. Az nem tetszik, amikor „felgyújtják a stadiont”, szerintem nem odavaló. Vagy a slovanisták, mikor legelőször itt jártak az Arénában és széttörték a székeket, látszik mennyi eszük van. Nekem azt se akarják megmondani, hogy „na Slovensku, po slovenský” – ismerem a történelmet.
Remélem lesz még benne részem, hogy európai kupákat játszik a DAC, legutóbb az ún. Konferencia-ligában. Voltam Krakkóban a Zsuzsa mamával, Cseh Sanyival, meg Zembóékkal Kisudvarnokból. Ott megmutatta a DAC, mekkora szurkolótábora van, azóta is emlegetjük azt a túrát. Jó lesz ez a mostani keret, talán még a hátvédsort kéne megerősíteni.
Örülök, hogy a Németh Antal maradt az edző, és hogy Schäfert meg tudtuk tartani. Nem olyan öreg, hogy ne lenne még két idénye nálunk. Jedlička sokszor megmentett már minket, de ő sem varázsló.
Erdélyben a feleségemmel kirándultunk, találkoztunk ott miskolciakkal, akik miután megtudták honnét vagyunk, a DAC-ról kezdtek el beszélni. Mondom, ilyen nincs, 800 kilométerre az otthonodtól, vadidegen társaság, nos a DAC a téma. Vagy a munkahelyemen, az Agropodnikban, akik hordják a gabonát, van köztük két kamionsofőr, a Braňo, meg a Paľo. Mindketten szlovák gyerekek, egyik pöstyéni, másik sellyei, úgy áradoznak a DAC-ról, el sem hinnéd. Amikor a Slovannal, vagy a Nagyszombattal játszunk, mindig mondják, hogy csak győzzük le őket, mutassuk meg nekik! Semmi bajuk azzal, hogy mi magyarok vagyunk.
Szóba került már a riport alatt is a beceneved: „Skóró”. Honnét ered?
Az emberek 90%-a valóban így ismer. A Komenský utcai Alapiskolába jártam, ott inkább a kézilabdát nyomta a Szúnyog tanár úr. Amikor az idősebbek játszottak, mindig visszadobtam nekik a labdát, „Indián”, Gőgh Tomi, meg ezek.
Egyszer megkérdezték, mi a nevem? Mondom Skarba Zsolti – de nem értették: milyen Zsolti, Skóró Zsolti? Na így maradt rajtam becenévként, a Gőgh Tomi, meg a Szúnyog Peti adta nekem.