NYITÓKÉP: SZABÓ PÉTER PÁL
A dunaszerdahelyi lakótelepek a 60-as, 70-es, 80-as években épültek, jobban mondva 1960 után kezdődött a városban a szocreál panelprogram. Az első projekt az Észak fantázianevet kapta, tízből kilencen ma is „Sever”-ként említik, ráadásul nemcsak az ott élők. Talán megbocsájtható ez az anyanyelvünkkel szemben elkövetett vétség, hisz’ jó atyafiként amúgyis naponta csallóközi nyelvjárásban beszélünk. Szóval több évtized telt el azóta, hogy az első generáció birtokba vette a blokkokat, így az azokban lévő vízvezeték- és egyéb hálózatok „szavatossági ideje” már vagy lejárt, vagy azok cseréje más okból indokolt.
Persze a szavatossági idő ebben az esetben mondhatni relatív, viszont ennyi idő éppen elég ahhoz, hogy az épületeken belül megjelenjenek az első balesetek, szivárgások, csőtörések. Negyven év, általában ennyi időt mondanak a szakemberek, és ez az az intervallum is, ami után a társasházak kezelői nem vállalnak felelősséget az egyes rendszerekre. Legjobb védekezés a megelőzés, s míg lakáson belül a tulajdonos könnyű helyzetben van, addig a központi fűtés, illetve a függőleges víz- és szennyvízvezetékek – szép csallóközi nyelvjárásban a „sztupacskák” – cseréjéhez az egész lakóközösség beleegyezése szükségeltetik.
Tapasztalatból beszélek, már kétszer volt szerencsém hozzá, az utóbbi szanálást és szerelést a napokban éltem át.
Van tehát némi rálátásom, sőt jómagam is vízvezeték-szerelőnek tanultam ki anno Mária Terézia korában. Ha egy mód van rá, inkább ne hívjanak ezt-azt megszereltetni fusiba’, mert amilyen technológiával dolgoznak a mai mesteremberek, olyat abban az időben még képeken sem láttam. Tudom, ez elég gáz, de fő az őszinteség. Apropó gáz, a gázcsöveket már rég lecserélték szinte mindenütt, talán mert mind közül a gáz tud a legjobban megtréfálni minket. Amikorra vizuális jelét adná a gázcső hiányossága, már régen rossz. A vizet legalább látni, ha az elekromos hálózatban van valami gubanc, legfeljebb „csökken” a feszültség. Na jó, egyik sem tréfa dolog, csupán igyekeztem leegyszerűsíteni a sztorit.
Egy alkalommal elkezdett szivárogni a függőleges vízvezetékünk, arra lettem figyelmes, hogy nedves a plafon a konyha sarkában.
Kiderült, hogy a második emeleten van a hiba, mégcsak nem is a földszinti lakásomban. Eltartott egy kis ideig, míg befoltozták a csövet, addigra a fehér plafonon rozsda színben különféle alakzatok rajzolódtak ki. Először csak egy nagy paca volt, végül Isten engem úgy segéljen, Jézust véltem felfedezni benne töviskoszorúval a fején. Ez volt az az égi jel, ami után a szomszédokkal összedugtuk a fejünket. Tetszenek tudni, ilyenkor az az eljárás, hogy a lakóközösség megszavazza a munkálatokra vonatkozó terveket, a lakáskezelő közbeszerzést ír ki, stb., stb. Kis idő múlva a nyertes cég terepszemlét tart, aztán eljön a nagy nap. A kishelyiségből kikerül a vécékagyló, mögötte megbontják a falat (akinél a szocis „umakart” maradt, az jobb helyzetben van) és belevágnak a vezetékek szanálásába. Mondjuk, elég szépen belevágnak, kb. semmi sem marad.
A legérdekesebb momentum a kanalizáció azbesztcsövének eltávolítása. Jön egy pacák, talpig szkafanderben…
Az ajtót lefóliázzák, akár az amerikai filmekben, amikor karantén alá helyezik a fél várost. Ugye, tetszettek már hallani az azbesztről? Régebben „jó buli volt”, aztán rájöttek, hogy az azbeszt rákkeltő anyag, főleg a szétfűrészelésénél a légtérbe kerülő szemcséi veszélyesek. Délre mindent kipakolnak a fiúk és elmennek ebédelni. Kb. ekkortájt jön a felismerés, hogy nem tarthatjuk tovább a folyó ügyeinket és meg kell látogatnunk a szomszédunkat, persze csak ha otthon van és jószomszédi viszonyt ápolunk vele. Tudni kell, hogy egy nap csak egy függőleges vezetéket oldanak, tehát a szomszédban van víz, és legfeljebb másnap viszonozzuk a kedvességet.
A munkát végző cég természetesen gondolt arra is, ha nem szívesen látott vendégek vagyunk a szemközti családnál, ezért a ház előtt elhelyez egy mobilvécét is.
Ugye, azt nem kell megmagyaráznom, hogy a bontás elég hangos és bizony nem éppen pormentes. Célszerű ezt-azt letakarni, leragasztani, lefóliázni. És mert a gravitációval a Föld nevű bolygón nem vetekszik semmi, a földszinti lakásban lesz a legtöbb piszok, és a legfenti szinten pedig a legkevesebb. Nos, évekkel ezelőtt nekem megvolt a földszint, most pedig a „mennyország”, hogy is mondjam, ég és a föld!
Délutánra marad az egész hálózat újraépítése tip-top műanyag csövekkel, az már nagyságrendileg élvezhetőbb folyamat. Ha elég ügyesek, addigra kitakaríthatják a lakás többi részét, hogy mire megindítják a vízellátást, már csak a közvetlenül „katasztrófa sújtotta” helyiségeket kelljen puccba vágni.
Másnapra marad – ha indokolt – a kishelyiség falazása, esetleg csempézése, amit ugyanaz a cég végez, ám az igényesebbek egyénileg is megoldhatják a dolgot.
Ennyi kérem és nem több, bár tudom, ez is elég megterhelő testnek és léleknek egyaránt. Ahogy Rózsa Sándor mondta egykoron: „Ha mindenki úgy tösz, ahogy tönni köll, akkó minden úgy lössz, ahogy lönni köll!” Vagyis azt köll, elnézést, kell eldönteniük, hogy megvárják-e míg megjelenik a falon „Jézus töviskoszorúval”, vagy neadj’Isten elázik a futószőnyeg az előszobában. Higgyék el kérem, a tervezett rossz sokkal jobb, mint a tervezetlen, mert az pont akkor jön majd, amikor éppen nyaralni készülnek a „Kanális-szigetekre”. Kitartást kívánok, tetszenek látni, utólag jókat nevettünk az egészen. Na cső, akarom mondani visz’lát egy hét múlva Listával a kézben…