Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Sipos Marcell és Marci
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Elég régen szerepelt már együtt apa és fia a rovatban. Ezt a párosítást szerettük volna feleleveníteni azzal, hogy felkértük a somorjai Sipos Marcellt és fiát Marcit, meséljenek a DAC életérzésről a tisztelt olvasóknak.
Van az a mondás, mely szerint a foci szeretete apáról fiúra száll, gondolom nagyjából nálatok is így lehetett. Először apu kóstolt bele a lelátói hangulatba, aztán egy alkalommal elvitte a fiát is DAC-meccsre?
Marcell: Nálunk ez nem pont így történt. Együtt mentünk az első DAC-meccsünkre, kb. tíz évvel ezelőtt, Marci akkor még csak kisgyerek volt. Somorjaiak vagyunk, de abban az időben még Szarván laktunk. Ott mesélték a barátaink, hogy ők voltak Szerdahelyen focin, és milyen jó a hangulat, egyszer menjünk el mi is. A következő alkalommal már ott voltunk a stadionban és onnantól kezdve eljártunk gyakorlatilag minden hazai meccsre, és ha úgy adódott, akkor idegenbe is elutaztunk. Kettőnk közül Marci lett a nagyobb focibolond, persze régebben én is otthagytam a hangomat, végigszurkoltunk minden meccset.
Marci: Azt a bizonyos első mérkőzést 2014-ben a Győr ellen játszottuk, barátságos meccs volt. Nagyon megtetszett a hangulat, azóta lehet azt mondani, hogy a foci, meg a DAC lett az életem. Minden meccsről rekedten megyek haza…
Marcell: …rekedten járt haza, de otthon csinálta tovább a hangulatot, megtanult minden szurkolói dalt. Mikrofonba énekelte a rigmusokat, ahogy te a régi stadionban, mikor még cápó voltál. Téged utánozott, közben ütötte a dobot, szomszédok meg gondolom „örültek neki”, néha este tízig-tizenegyig is, aszerint, ahogy éppen hazaértünk meccsről. Az anyjának kellett őt leállítani, hogy hagyja már abba, későre jár.
Marci: Nehéz volt kibírni, hogy a covid alatt nem járhattunk, nagyon hiányoztak a meccsek. Alig vártam, hogy meglegyenek az oltásaink, meg minden, ami ahhoz kellett, hogy beengedjenek minket a stadionba. Korábban minden hazai meccs után megvártuk, míg kijönnek a csapat játékosai a stadionból,
Szarka Ákos volt a kedvencem – tőle mezt is kaptam –, jelenleg pedig Davis, aki már talán hat éve is nálunk van. Nagyon jó játékos, de a régiek közül említhetném még Pačindát, ő is nagy kedvencem volt.
Marcell: Fotózkodtunk a játékosokkal, Marcinak nagy élményt jelentettek ezek a találkozások. Szarka Ákos után nem sikerült mástól elkérni a mezét, legutóbb a Ciganiks volt a kiszemelt, de azt mondta, hogy csak egy meze van, sajnos nem adhatja oda.
Marcell, azelőtt milyen volt a kapcsolatod a focival, netán te magad is fociztál? Megmondom őszintén, én Marcira anno még mint kisgyerekre emlékszem, ahogy a lelátón egy győzelem után megcsókolja a címert a mezén. Az úgy nagyon bennem maradt, szerintem meg is van még az a kép valahol. Telnek az évek, tudom, hogy azóta létrehoztál egy szurkolói oldalt is a világhálón, illetve Facebook-csoportod is van. Sőt, immár Somorján is kiveszed a részed a meccsekből…
Marcell: Tejfalun laktunk anno fiatalkoromban, és persze jó pár kilóval könnyebben, de magam is aktív labdarúgó voltam: Somorján, Bősön, Nagymagyaron… Csatárt játszottam, rugdaltam a gólokat, még fizettek is érte. Volt egy füzetem, amibe írtam a meccseket, meg hogy mikor mennyi gólt rúgtam. Mondhatni, egészen magas szinten, Bősön a második ligáig vittem, a katonaságot is a környéken tölthettem le ez miatt. Nyilván sokan tudják rólam, hogy cigány gyerekek vagyok, de Nagymagyarra nem akartak beengedni, mert nem beszélek cigányul. Azt gondolták, le akarom tagadni magam, én meg rugdaltam a gólokat nekik, aztán még idegesebbek lettek. Egy sérülés vetett véget a karrieremnek, elhíztam, abba kellett hagynom, már nem ment úgy a játék.
Marci: Emlékszem arra a bizonyos pillanatra én is, amit említettél… Megtetszett, hogy vannak a Facebookon szurkolói oldalak, csoportok, mint például a Szívünk sárga-kék is. Gondoltam, szerkesztek én is egyet, ahol lehetek admin, ez lett a Csak a DAC. A meccsek előtt grafikákat készítettem, összegyűjtöttem a cikkeket, képeket. Az oldalt mostanában picit elhanyagoltam, de a csoport azóta is aktív.
Ami Somorját illeti, jelenleg ugye az STK a DAC farmcsapata. A hazai meccsek alkalmával rendezői szerepkörben vagyok, de megbeszéltük Bíró Tomival – Somorján is ő a bemondó –, megszervezzük a srácokkal a helyi fanklubot, hogy nálunk is legyen olyan, vagy legalábbis hasonló hangulat, mint Szerdahelyen. Én leszek a tábor dobosa…
Végezetül még egy kérdés: mit adott nektek a DAC, mit jelent számotokra DAC-szurkolónak lenni? Honnan indultatok, hová tartotok?
Marcell: Imádok a fiammal meccsre járni és imádom nézni, ahogy szenvedélyesen szurkol. Azelőtt a B-középben, mostanában inkább a B-középen kívül. Régebben más volt ott a hangulat, de mondhatnám úgy is, hogy más volt a közeg, mi is beálltunk, szurkoltunk, ordibáltunk, izzadtunk. Azóta történtek bizonyos dolgok, ami miatt már nem érzem ott jól magam és nem csak én, nagyon sokan így vagyunk ezzel sajnos. Elszomorít, de megkértem a fiamat: Marcellko, nekem ne vegyél oda jegyet, nagyon szívesen elmegyek veled, leülök melléd, szotyizok és nézlek, ahogy drukkolsz, meg nézem a focit. Nagyon jól elvagyok így is, köszönöm.
Egyébként egyre gyengébb azóta a B-közép, hétről hétre, napról napra sajnos. Ahogy a foci változik, úgy az emberek is változnak, elvesztik egymással szemben az emberiességüket. Persze van, akikkel továbbra is le lehet ülni beszélgetni, de úgy az egész egyben veszik el. Mondtam is a fiamnak, hogy emlékszel arra a régi stadionra?
Az a stadion öreg volt, de annak a stadionnak volt valami varázsa, ami itt az újban elveszett. Pedig kevesebben fértünk be oda, vagy talán pont azért, mert jobban összeálltunk és visszhangzott a lelátó. Azt a fílinget keressük azóta is, nagyon ritkán, talán egyszer-kétszer a Slovan ellen előjön.
Mindig emlegetek egy szenicei túrát, Marcit nem is mertem elvinni magammal, mert még kicsi volt. Kupameccset játszottunk, mentünk volna a fináléba, de kikaptunk tizenegyesekkel. Ott se voltunk sokan, de olyan fantasztikus hangulat volt, és annyira visszhangzott. Talán, ha volna valaki más, aki vezeti és szervezi a szurkolást, az emberek is visszaszoknának a B-középbe. Akire hallgatnának, mert biztos, hogy van olyan, csak még nem sikerült megtalálni. Vagy abból a régi garnitúrából valaki, aki mögé beállnak a többiek és azt mondják: azta, ez igen, ezt akarom, csináljuk így legközelebb is. Még én is beállnék a tábor közé, biztos vagyok benne. Persze nem tisztem ezt oldani, ez csak az én véleményem, ami nagyon sok ember véleményével egyezik.
Marci: Ahogy már említettem, nekem a DAC lett az életem, egy életérzés. Minden meccsen, amin ott vagyok, kiadom magamból a maximumot, odateszem magam, aztán a meccs végére, vagy már a meccs alatt elmegy a hangom. Igaz, már nem a B-középben, de rajtam sosem múlik. Viszont a hangulat, ahogy az apu is mondta, már nem az igazi…