Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Vígh Zoltán és Viktor
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Riportsorozatunk mai vendége a dunaszerdahelyi illetőségű Vígh Zoltán, aki a fiának, Viktornak adja át DAC-os szenvedélyét. Viktor mindeközben nem csupán szurkolóként, de focistaként is bontogatja szárnyait, abban bízva, hogy egyszer talán majd neki is szurkol az Aréna közönsége.
Szia Zoli, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Megegyeztünk, hogy csak veled találkozok, de a fiad neve szintén ott fog szerepelni a címben, hogy miért, az is kiderül majd a beszélgetésből. Neked mit jelent a DAC az életedben?
Szerdahelyi születésű vagyok, a hetvenes években a bátyám vitt ki először DAC-meccsre – ő szintén nagy drukker azóta is. Akkor még a Divízióban szerepelt a csapat: Lépes Gyuri, DéTé… 15 évesen körzővel lett kitetoválva a kezemre ez a három betű: DAC – igaz, picit már kifakult, de még mindig olvasható! Megszerettem a csapatot, és ez a szenvedélyem a mai napig tart. Minden hazai meccsen ott vagyunk Viktor fiammal, aki egyébként jelenleg a DAC U10-ben focizik. A stadiontól nem messze, a Rózsaligetben laktam, megmondom őszintén, akkor váltam igazán fanatikussá, amikor nyugodjék Szikora Gyuri idejött.
Fantasztikus évek voltak, minden meccs egy külön élményt jelentett otthon és idegenben is. Mint postás, bejáratos voltam a Weisz Misi bácsi irodájába. ’82-től ’85-ig kézbesítőként dolgoztam, éppen a Fő utca tartozott a kezem alá: a hotel, az ONV, az MNV.
Akkoriban minden szívből jött, azok a játékosok, mint pl. nyugodjék Tóth Laci, szinte ingyen fociztak jól és szívből. Megöregedtek, nincsenek nagyzási mániáik, otthon élik a szerény nyugdíjas éveiket: Audi, Majoros Gyuri, Leskiv Pali, hadd ne soroljam fel mindet. Nagy derbiket játszottunk a SZNL-ben, aztán Pecze Karcsi lett az edző, felkerültünk a ligába.
Katona voltam éppen, nem volt még internet, ahol követhetnéd a meccseket, de jött a telefon: Vítkovicével 0:0, nagy debakel a Bohemians ellen, majd az első ligagólunk, Majoros Gyuri rúgta tizenegyesből… – szóval mindenről tudtam.
Életem legszebb meccse a ’87-es csehszlovák kupadöntő Kopřivnicén a Sparta ellen. Sosem sikerült legyőznünk őket, pedig volt, hogy vezettünk ellenük, vagy a sírból hoztuk vissza a meccset. Akkor viszont tizenegyesekkel összejött. Nagyon erős csapatuk volt a „vörösöknek”, rengeteg válogatottal. Az egész liga mondhatni klasszisokból állt, a válogatott teljes kerete otthon játszott, minden meccsen 8-10 ezer néző volt a DAC-stadionban. Ha a 15. percig nem rúgtunk gólt, akkor már baj volt, szidtuk az edzőt, hogy miért nem cserél?! Nagy egyéniségek játszottak a DAC-ban, tényleg nem tudom, kit nevezzek meg közülük, nehogy bármelyikük is kimaradjon a felsorolásból.
Nemrég voltam a fiammal Szemeten egy tornán, könyököltem a korláton, és mellém állt egy öreg, eleinte nem is figyeltem, ki az, csak beszélgettünk. Éppen a fiam csapata játszott, és mondja nekem ez az öreg:
– Én is fociztam nyolc évet a DAC-ban – na, erre már felkaptam a fejemet, ránéztem:
– Te vagy az Karol Krištóf! – megörült nekem.
– Megismersz? – kérdezte.
– Harminc akárhány éve nem láttalak, de azt az embert, aki a csehszlovák kupát a magasba emeli, nem lehet elfelejteni!
Komolyan mondom, úgy meghatódott, hogy könnyes lett a szeme. Megöregedett, de a vonásai semmit sem változtak. Egy hosszú időszak kimaradt az életemből, 17 évig Olaszországban dolgoztam, de ott is követtem a csapat eredményeit, figyeltem a hazai játékosokat, Straka Gabit, Szabó Ottit. Anno én is fociztam a DAC-ban, a Gorkij suli tornatanára – ha jól emlékszem, Szenci Jánosnak hívták, pár éve már meghalt szegény – volt egyben az edzőm is a diákcsapatban. Nem voltak még U-kategóriák, csak fiatalabb, meg idősebb diákok és ifik.
Viktor fiad aktuálisan a DAC U10-ben játszik. Két kezemen meg tudnám számolni, hányszor találkoztunk már az életben, de folyton labda volt nálatok. Gyakorolni mentetek éppen, vagy már a suli műfüves pályáján fociztatok…
Viktor hétéves múlt, amikor elkezdett focizni, minden nap gyakorlunk egy kicsit. Edzője, Bögi Laci szerint tehetséges, kétszer volt gólkirály és imádja a focit, benne van a győzni akarás. Nem én húzom, ő az egyetlen fiam, mégsem kényeztettem el. Legutóbb is esett az eső, és mondom neki:
– Fiam, mára elég lesz ennyi, menjünk haza, elázol!
– Miért apa, esik? – annyira bele tud merülni, beleéli magát.
A Covid alatt nem edzhettek csoportosan, akkor is naponta egyénileg gyakoroltunk, rokkantnyugdíjas vagyok, belefért az időmbe. Ha zárva volt az iskola, akkor talált magának egy darab füves területet, 468 a rekordja dekázásban, biztos vagyok benne, hogy tudna többet is, de nem csak ebből áll a foci.
– A sok gyakorlás meghozza a gyümölcsét – ezt a fiam mondta, amikor 220 gyerek közül gólkirály lett.
Odament a csapattársaihoz és megköszönte nekik, hogy gólkirály lett, mert tudja, hogy a foci csapatsport, a társak nélkül semmire se ment volna.
Kitartó, akaratban nincs probléma nála, meglátjuk, mit hoz a jövő. Az, hogy én kijárok vele, egy dolog, de kell a pedagógiai tanítás is, amiben az edzőnek nagy szerepe van. Bizony meglátszik Bögi Laci munkája így az elmúlt két év alatt…
Beszéljünk még a DAC újkori korszakáról, a lelátói kalandokról, milyen az új stadionban szurkolni?
A fiamat már 3-4 éves kora óta hordtam magammal meccsre, 5 évesen együtt szurkoltunk a B3-as szektorban. Vettünk Viktornak egy sárga mezt, és kérdezem tőle:
– Mi legyen a hátadra írva, a neved?
– Nem, Bayo!
Akkora Bayo fan lett, hogy csinált egy táblát, amire ráírta a nevét. Két-három hónapon keresztül tartotta a kezében minden meccsen, mire odajött a szektorunk elé Bayo – sokan szerették volna elkérni a mezét, de ő felmutatott Viktorra. Az emberek kézről kézre adogatták egymásnak a fiamat le a hálóhoz, és vissza, ő meg fogta – szorította a kis kezében Bayo mezét. Akkora élményt jelentett neki, hogy Bayo-szentélyt csinált a szobájában. Egyszer találkoztunk vele a városban, mielőtt mentek volna Tbiliszibe, és mutatom neki:
– Kettő, Bayo legalább két gólt rúgjál, egy kevés! – meg is rúgta azt a két gólt, mondtam is a fiamnak, látod, meghallgatta az apádat!
Az új stadion csodálatos, az akadémiai szintén. Ha nincs Világi, akkor nincs ez a stadion sem, szinte a második otthonunk. Viktornak minden vágya, hogy egyszer az új stadionban focizhasson.
Aki Szerdahelyen játszott, minddel le van fényképezve, de van egy képem, ahol Marco Rossi tartja őt a kezében.
A B3-ban egy alkalommal ránk szóltak, hogy nem lesz itt jó helyen a gyerek, mert csúnya szavakat is hallhat. Mondom az öregnek: nincs gond, itt meg van engedve neki, a stadionon kívül már normális család vagyunk. Viktor rá is zendített:
– …góllövés a tudománya, a Slovan meg elmehet a… – az öreg meg csak nézett.
Nagy csodának kéne történni, hogy mi egyszer bajnokok legyünk. Mostanában hiányoljuk a szívet is a csapatból, ami például Rossi ideje alatt megvolt. Pačinda a Nagyszombat ellen a 91. percen gólt rúgott, tiszta libabőrös lettem, olyan atmoszféra uralkodott a stadionban. Nem kell, hogy az ember igyon, belépsz az Arénába, és megrészegedsz a hangulattól, mámoros leszel. Én minden fiatalnak azt ajánlom, hogy kezdjenek el focizni, DAC-meccsre járni és szurkolni…