FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Úgy volt, ahogy a Zsolna elleni hazai meccs után írtam, úton-útfélen megállítottak az emberek, mosolyogva, tele optimizmussal: – De jó meccs volt, nem vártam, hogy ilyen jól fogunk játszani, még Dimun is hogy küzdött, meg az egész csapat… Nem lehetne mindig így, ahogy a Zsolna ellen?! Szóval nagy tervekkel mentünk Aranyosmarótra pénteken, de hogy miért éppen pénteken, arra valószínűleg csak kevesen találnának itt is vállalható szavakat, gondolatokat…
136 sárga-kék lelkű és szívű szurkolónk fittyet hányva a munkanapra, így is utat talált a ViOn stadionjába és egész mutatósan megtöltötte a vendégszektort. Már csak az volt a kérdés, hogy játékosaink is utat találnak-e, illetve átmentenek-e valamit az elmúlt fordulóban mutatott teljesítményükből. Pont azt beszéltük a mérkőzés napján (speciel a szupermarket rakodómunkásával), hogy talán ismét eljött a mi időnk, talán megint megszorongathatjuk a fővárosi égszínkékeket, akiknek nincs minden rendben a házuk táján.
Ehhez viszont mindenképpen győznünk kellett volna Maróton!
Az első játékrészben, hogy is mondjam, többet pattogott a labda, mint kéne. Nem sikerült semmi egetverőt alkotnunk az idegenbeli szerelésünkben. A kislányunk meg is kérdezte a televízió előtt:
– Apa, melyik a DAC? Nem sárga?
– Azok a sötétkék mezesek vagyunk, a sárgát biztosan kimosták legutóbb, mert beleizzadtak és még nem száradt meg – szerintem kielégítő választ adtam, mert el sem mozdult mellőlünk a meccs végéig.
Ugyanakkor a mi tehetetlenségünk, passzivitásunk mellett elég összeszedett csapat képét mutatta a hazai együttes, Galád mester szemmel láthatóan kiporolhatta a partvist a kabinban.
0:0 a félidő, melyen közvetlenül az öltözőbe vonulás előtt változtathattunk volna Veselovský révén – ha az a volna ott nem volna!
Ahogy a második félidőt kezdtük, az maga volt a mámor: Krstović szép szólójával növelte góljai számát – 0:1. A cserék szemmel láthatóan feldobták a csapatot, az agilis Kalmár Zsolti a tizenhatos vonalánál jobbal átvette a labdát, ballal pedig berakta – 0:2-nél tartunk. Bevallom, a mérkőzés ezen stádiumában azt hittem – hittük –, „felzabáljuk” az Aranyosmarótot, végül ők haraptak belénk két perc alatt hatalmasat, sőt a desszertet is kérték volna. Ennyire még egy kölyökcsapatnak sem szabadna visszafognia magát, lebecsülve az ellenfelet, holott az első játékrészben jól láttuk, mire képes a ViOn. Harcos öreg rókák ezek, Ďubek & co.
És akkor nézzük a két bekapott gólunkat, melyek nem kis vitát váltottak ki szurkolóink között:
- 1:2: szögletből beívelt labda az ötös vonalának magasságába: Petráš mozdulhatott volna rá, mert ebben a helyzetben, ha a kapus nem mozdul a labdára, utána már csak imádkozhat…
- 2:2: furcsa ívű, elég távoli szabadrúgás: Petráš azt gondolhatta, mellé megy a labda, erre utal a kézmozdulata is. A lelátóról nézve egyértelmű potyagól, a kapus szemszögéből viszont „mellé tart” a labda. Ezt látta Fabien Barhtez is anno Roberto Carlos bődületes, külsővel megeresztett szabadrúgásánál. Én ezt semmiképpen nem varrnám Petráš nyakába!
Kár az elhullajtott pontokért, nagy kár! De ha reálisan nézzük a dolgokat, nem érdemeltünk győzelmet. Viszont semmiképp sem hegyezném ki csak a kapusunkra a történetet, mint csapat mondtunk csődöt! Szerettem volna ismét örömittas szurkolókat látni a városban, ám így megint azok táborát erősítettük, akik folyton fanyalognak, akiknek semmi sem jó – és akiknek néha sajnos igazuk van. Akkor is a DAC!
Aranyosmarót–DAC 1904 2:2 (0:0)
Gólszerzőink: Krstović és Kalmár
DAC: Petráš – Alex Pinto, Risvanis, Muhamedbegovic, Andzouana – Nebyla (46. Fazlagić), Dimun (86. Kružliak), Veselovský (61. Ramadan) – Szánthó (61. Blackman), Krstović, Gavrić (46. Kalmár).