A címmel ellentétben nem John Steinbeck kisregényét szeretném kielemezni, sokkal inkább az emberek és a természet kvázi összhangjáról, együttéléséről lesz ezúttal szó, de főként az egerek és az ember kapcsolatáról. Meglehet egyesekből megrökönyödést vált majd ki a téma, ezért igyekszem humorosra venni a történetet. Minden évben ilyentájt, amikor hűvösebbre fordul az idő, az egerek „közelebb jönnek” a hajlékunkhoz, megjelennek a munkahelyeken, sőt akár a bevásárlóközpontokban is. Ennek egyértelmű jele például a sarkokban megbújó egércsapdák, egérfogók is.
Tulajdonképpen nem ők jönnek közénk, hanem mi foglaltuk el az ő természetes életkörnyezetüket. A lakóparkok például szinte egytől egyig zöldmezős beruházások, a kis rágcsálók már réges rég ott éltek, mikor az ember beköltözött. Faluhelyen a fészerben természetes dolognak számítanak, aki pedig esetleg elvonási tünetektől szenved, nos ott a fehér egér a delírium egyik velejárója. Az én esetemben, konkrétan a bakterházba járnak be, amióta az eszemet tudom vannak egereink. Szerintem lesznek is, de majd meglátjuk. Egértanya, szoktam volt mondani, utalva arra az amerikai filmre, amelyben egy testvérpár spulniüzemet örököl és az üzemhez „tartozott” annak lakója is, a huncut kisegér, aki sok borsot tör a fivérek orra alá. Végül nem marad más választásuk, mint kiegyezni a sajtzabálóval, hisz’ jobb a békesség mindenkinek.
Szóval a bakterházban mindig is voltak egerek, ami talán változott az az, hogy idén már nyáron is bejöttek hűsölni.
A főnök pedig „hadat üzent nekik”, mert hát az mégsem járja, hogy ül az ember az íróasztal előtt, egyszercsak szembenéz vele egy kisegér, aki a telefonkábelen jutott fel oda. Ő megijed, én káromkodok, erre felfut a függönyre és a garnizsról mosolyog vissza rám. Hiába a rengeteg egércsapda, a ragasztó, meg az egérfogó – kikerüli és az éjszakai csendben hallgathatom, amit spurizik fel s alá a parányi lábaival. Már két partvisnyelet eltörtem, aztán valahogy mégis visszafutott a lyukba. Mindenhova befér, nem kell nagy tudornak lenni hozzá az embernek, hiszen már az óvodában tanultuk, hogy:
Cin-cin cinegér, minden lyukba belefér, belefér, belefér, hiszen azért kisegér.
A pincéből a biztosító berendezések kábelei mentén jut fel, szerintem már olyan járatai lehetnek, mint a vakondoknak a kertben, csak ő nem a földbe vájja, hanem a falakba, a padlóba. Mindent képes szétrágni, a kábeleket is. Végre vagy féléves ügyintézés után a főnöknek sikerült elérnie, hogy az adott részlegek munkatársai kijöjjenek, ezúttal nem csak toldozni-foltozni, hanem szanálni az idők során feleslegessé vált kábeleket, szekrényeket stb.
– Csinálhatnak bármit, az egér megtalálja az útját, ha be akar jönni, be is fog! – világosítottam fel a főnököt, mire ő csak csavargatta a fejét.
– Nem, ha mindent jó csinálunk, megoldódik a probléma.
Aznap éppen én szolgáltam, jött is a társaság, összesen kilencen egy kb. 20 négyzetméteres helyiségbe! Ennyi embertől még szép, hogy az egér is megijedt, nem is mutatkozott aznap.
– Jónapot, mi lenne a feladatunk? – kérdezte a party mestere szlovákul, mire én felvázoltam neki, mi lenne a teendő.
– Maguk félnek az egerektől? – kérdezte még…
– Hát én konkrétan nem, de akad kolléganő, aki irtózik tőlük.
(Újabb válaszát itt nem idézném, ugyanis tudtommal gyerekek is olvasnak Klikkoutot. Maradjunk annyiban, hogy: „bezzeg mástól nem fél”… – volt a reakciója)
És hát, ahogy az imént már említettem, az azért mégsem járja, hogy a 21. században mindennapos probléma legyen az egerek jelenléte akár egy munkahelyen, akár bárhol máshol. Nyugodjék édesapám egy alkalommal a szolgálati táskájában hozott haza egyet, persze nem önszántából. Lett is nagy riadalom otthon, végül késő estig kergettük a dögöt. Senki sem vágyik ilyesféle jövevényre, elég volt az is, amikor a sivatagi ugróegér szabadult ki valahogy. Meg a teknősbéka, juj szegény apámat de megharapta, a muter meg fakanállal verte a páncélját, mert nem akarta engedni a tenyerét – remélem az állatvédők most nem figyeltek ide!
Végül a melósok elvégezték, amit kellett, a lyukakat befalazták, a felesleges dolgokat eltávolították…
Közben szép ízes újvári tájszólással a nyugdíj felé ballagó mester nagyokat káromkodott, magyarul – mert hát az ember márcsak ilyen szerzet, káromkodni az anyanyelvén szokott. Nem tudom, a többiek érthették-e, de én mentem kávéval kínáltam a jópofa öreget. Olyan jól elbeszélgettünk, hogy szinte észre sem vettem, amint a munkások végeztek a feladatukkal. Márcsak az effektivitásra várok, vagyis, hogy sikerült-e ezúttal végérvényesen útját állni az egérnek? Vagy ahogy egy Markos-Nádas-féle kabaréban elhangzik:
– Mit tart a tokban kopasz?
– Teknősbékát, papagájt, apróbb rágcsálókat!