FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Nyilván illett, ahogy minden szezonnyitó és szezonzáró mérkőzést illik megnyerni egy csapatnak, a DAC-nak, a mi DAC-unknak kiváltképp! Az egyiket a szurkolók üdvözléséért, a másikat, hogy kellemes szájíz maradjon s az kitartson örök időkre, de legalábbis tavaszig. Így november vége felé, amikor a nyirkos és hideg ősz lassan cserét kér, nem ártana felrázni a jónépet. Hogy ne a hideg rázza ki, mikor minimális előnynél az ellenfél veszélyeztet! Engem háromszor rázott, borsókázott a hátam, de nem a meghatódottságtól.
Igen győztünk, és ennek örülni kell – hidd el kedves barátom, hűséges olvasóm, én mélységesen hálás vagyok a három pontért. Továbbá, hogy a kapu mögött végre nem kóválygó galerit látok, hanem egy drukker tömböt, de mikor 1:0-nál háromszor kap el az idegbaj, akkor ezt a győzelmet hellyel-közzel soványkának érzem. Úgy tartja a mondás, hogy: bizonytalan, mint a kutya vacsorája – mi van, ha nem jut egy árva csont sem szegény ebnek? Vagy osztozkodnia kell a másikkal? Téllel a küszöbön persze sanszos, hogy nem lehet már maradandót alkotni. Talán tényleg örülni kell annak, ami adatik, ami adatott?! Legyünk szerények, alázatosak.
Csak nézek, amerre a dobosok dobolnak, ahol a füstöket elfüstölik a legények, és arra gondolok, mindez szép, de miért maradt bennem mégis hiányérzet?
Szezonzáró, századik meccs a szentélyben, plusz egy belépő, karácsonyra bérlet a mikulásos zokni mellé… utálom, amikor a hideg kiráz és frász jön rám, mert megint elhúzhat a Slovan tőlünk! Nem akarok úgy telelni, hogy nagy köztünk a „fuga”, győzni kell ma Déácé! Ez a Rózsahegy pedig megint mumus lett, vagy mi? És helyenként egészen tetszetősen játszunk, nyomjuk az ipart, húzzuk a széleket, keresztlabdák, súlypontáthelyezések… aztán húzzuk magunkra az ellenfelet, a tűzzel játszva, az utolsó idegszálamon táncolva. A rózsahegyi srácokat sosem kell extramód unszolni, pláne, ha érzik a „vér szagát”…
A meccset, mint az időszámításunkat, kétfelé osztanám: Kalmár előttre és Kalmár utánra.
Hogy a piros lap? – tudjuk jól, nekünk az emberelőny nem minden esetben jelent ember – előnyt. Az ellenfelet frusztrálja, nagyobb összpontosításra készteti, minket már-már visszavet. Áttörnénk az áttörhetetlent, és másodjára elkapkodjuk, harmadjára elönzősködjük a helyzeteinket. Kalmár jobban hiányzott a végén, mint amennyi előnyünk származott a rózsahegyi kiállításból. Ezt nyomatékosítom, aláhúzom, kiemelem, ha kell.
Kell? Rosszul látom?
Mennyi is lesz a szünet, csaknem három hónap? Kibírjuk? Ki hát, közben majd nagyokat kombinálunk, ahogy mindig is. Jól néznénk ki, ha nem ülnénk fel megint az első pletykának, mert úgy közömbös lenne nekünk a DAC! Csak három pont a hátrányunk, behozható? Ezúttal sikerülhet? Még mindig nem értem, miért játszottunk a kiállításig fölényben, aztán meg…? Ezért kellett volna még egy gól, vagy kettő, akkor nem kéne a részleteken lovagolnunk. A 3:0 mennyivel jobban mutat, mint az 1:0, még ha ugyanaz a játék képe és ugyanannyi pontot kapunk is érte. Rúgjatok még egy gólt, nyugtatót!
Illett győznünk és győztünk is! Akkor mi a gond? Éppen azért nehéz, mert elvárjuk!
Győzelemmel zártuk az évet, elköszöntünk a játékosoktól, elköszöntünk egymástól, ugyanebben az összetételben talán már sosem találkozunk. Ja igen, ez volt az a meccs, amit a gyepcsere miatt halasztottak, milyen szép lett a gyep. Vagy még? Hisz’ novemberben a gyepnek nem lenne dolga szépnek mutatkozni, ez mégis az.
Nebyla gól, kiállítás, Zsoltit lecserélték, Krstović önzősége, Petráš megingása – kulcsmomentumok. Mégis mind közül Zsolti lenne az „univerzális kulcs”. Ebben a rovatban idén valószínűleg már nem találkozunk, szóval mindenkinek minden jót – kicsit másképp, nagy DAC-cal. Mert Mi vagyunk a Sárga-Kéket! Visz ’lát.
p.s.: Isten Önnel, Szőke Szikla…
DAC 1904 – RÓZSAHEGY 1:0 (1:0)
Gólszerző: 23. Nebyla
DAC 1904: Petráš – Alex Pinto, Kružliak, Brunetti, Andzouana – Nebyla (85. Fazlagić), Dimun, Kalmár (72. Veselovský) – Blackman (72. Szánthó), Krstović (93. Muhamedbegović), Gavrić (85. Ramadan).