Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Bartakovics Bálint
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
„Megéltem jó pár meccset, győzelmeket és csúfos vereségeket is. Ha jól játszunk, ha rosszul, ott a helyem! A labda gömbölyű…” – ez a nádszegi Bartakovics Bálint jelmondata. Vele beszélgettünk aktuális riportunkban, ahol a foci és a kézilabda egyaránt szóba került.
Bálint, emlékszel még az első DAC-meccsedre? Nem kell pontos dátum…
Még a Mohseni-éra alatt voltam először DAC-meccsen, méghozzá egy Slovan elleni rangadón. Eltelt pár esztendő, tulajdonképpen nem is érdekelt még annyira a szerdahelyi foci, majd megtörtént a tulajdonosváltás a klubnál. Ekkor kezdődött, s a mai napig tart életem egyik meghatározó tényezője, a futballszurkolói lét. Megtetszett a hangulat a stadionban, a lelátón új barátokat ismertem meg. Nádszegi vagyok, megszerveztük az utakat, egy vagy két autó mindig összejött, felváltva vezettünk, hogy mindenkinek lehetősége nyíljon néha sörözni is, illetve, hogy a fuvardíjat ne kelljen oldanunk egymás között. A játék nem volt 100%-os, de átlagosan 4-5 ezer ember mindig utat talált a DAC-stadionba.
Sorban jöttek a hazai mérkőzések, majd egy alkalommal idegenbe is elkísértem a csapatot, méghozzá Zsolnára. Teljesen más varázsa van az on tour-nak, mint egy otthoni találkozónak. Elkezdődött a stadion átépítése, majd elég hamar bérletes lettem. Úgy szerveztem a munkámat, hogy ha csak lehet, el tudjak jutni otthon és idegenben is a DAC minden mérkőzésére. Ebből a hazai találkozók stabilan megvoltak, de pl. egy nagymihályi on tour helyett inkább kimentem otthon a Nádszeg meccsére. Végül persze eljutottam Nagymihályra is, de sajnos csúnya véget ért az a túra, kikaptunk 5:0-ra.
Voltak, illetve vannak a szó jó értelmében vett „megszállott túrázók”, olyanok, akikkel minden egyes kinti mérkőzésen találkoztam. Emlékszem, te is mindig köztük voltál…
Eleinte busszal mentem, azok, akikkel hazai meccsekre jártam, általában kintre nem jöttek el, így más módját kellett keresnem az utazásoknak. Persze otthon a faluban aztán kérdezték:
– Na milyen volt a meccs? – ha eljöttél volna, most tudnád – válaszoltam. Na, de mikor kikaptunk:
– Már megint vesztett a DAC, minek mentél… – nincs olyan csapat, amelyik minden meccsen nyer. A Barcelona is megbotlik néha… Megéltem jó pár meccset, győzelmeket és csúfos vereségeket is. Ha jól játszunk, ha rosszul, ott a helyem! A labda gömbölyű…
Kocsival bejöttem Szerdahelyre, felszálltam a buszra a Szent István téren, aztán mentünk mindenfelé. Igen ám, de egy idő után rájöttem, hogy pl. ha Nyitrára, vagy Aranyosmarótra utazik a DAC, teljesen felesleges bejönnöm Nádszegről Szerdahelyre, amikor szinte ugyanannyi idő alatt Nyitrán vagyok az autópályán. Az a plusz húsz perc nem vágott földhöz és a magam ura voltam. Megszoktam, aztán már elvezettem Szenicére, Rózsahegyre is, nem volt gond.
Közben munkahelyet váltottam, rögtön szóltam, hogy ha csak nem életbevágóan fontos, velem a hétvégén ne számoljanak. Ha nem a DAC meccsére megyek, akkor a Nádszegére – ott is illik megjelenni néha.
Fociztam is, bár a pályafutásomat a szomszédos Tallóson kezdtem. Lehúztam ott öt évet, majd egy év Nádszeg, aztán elcsaltak Királyrévre. Emlékszem, az utolsó fordulóban nem jelentem meg, mert DAC-meccsre kellett menni! Néha elképzeltem, milyen lehet az Arénában focizni, hogy viselkednék nyolcezer néző előtt. Nem tudom, menne-e. Elég volt az, amikor egy alkalommal kisorsoltak a „20 ezres rúgásra”. Pedig üres volt a stadion – az volt az az időszak, amikor a covid miatt talán csak 25% mehetett. Elég volt felmennem a pályára, körbenéztem és kirázott a hideg.
Megéltem jó pár mérkőzést, úgy az öreg, mint az új stadionban. Talán a legemlékezetesebb meccsem az öreg stadionban a Trencsén elleni, amikor 0:2 volt a félidő, aztán beállt a Sabler és a Černák – teljesen megváltozott a játékunk és fordítottunk. Felmásztunk lefújás után a kerítésre, azt terveztük, hogy beugrunk a pályára gratulálni a fiúknak…
Új stadionban meg az az 1:0-ás DAC–Slovan, amikor a Šafranko a 92. percben fejelte a gólt. Az egész stadion talpon, tombolt mindenki, tiszta libabőr még most is.
Egy órával a mérkőzés előtt biztosan Szerdahelyen vagyok, beszélgetünk. A B3-as szektorba szól a bérletem, megismerkedtem ott a Dudík házaspárral és a lányukkal. Megajándékoztam őket DAC-mezekkel – gyűjtöm a játékosmezeket –, elkezdődött egy máig tartó barátság köztünk. Ha jövök meccsre és üres a kocsim, felhívom őket, hogy megálljak-e értük? Aztán együtt megyünk a stadion mögötti kocsmába megalapozni a hangulatot…
Maradjunk a DAC-nál, de váltsunk sportágat közben. Aki elmegy vonattal Prágába a DAC-os csajok kézilabdameccsére, az előtt én megemelem a kalapom. Ez már fanatizmus, igaz?
Igen, voltunk Prágában. Prágában is! Szóval ez az egész úgy kezdődött, hogy az egyik idősebb barátom megkérdezte tőlem, nincs-e kedvem kézilabdára is menni. Mondom, miért ne! – már nem emlékszem pontosan, de szerintem akkor még „csak” a szlovák első ligában játszottak a csajok, nem a közös cseh–szlovák MOL Ligában. Felültem a főtribünre, akkor még nem alakult ki úgy a szurkolótábor, mint a fociban, de mostanra nagyon jól haladunk. Ahová tudom, elkísérem a csajokat is, és nem csak a hangulat miatt. Kézire is szeretném hívni a szurkolókat, remek mérkőzést játszanak a lányok. Alig várom már, hogy elkészüljön az új kézilabdacsarnok!
Talán a szabályokkal még nem vagyok teljesen tisztában, maga a hangulat az, ami megfogott, kellemesen csalódtam. A csajok dobálják a gólokat, ami biztos, hogy sokkal durvább sport, mint a foci… Vagyis inkább több a test-test elleni játék, a meztépés. Egyébként sikerült pár mezt szereznem már innét is, persze itt nem úgy megy, mint a fociban, nem azt dobják ki a csajok, amiben éppen játszottak, hanem ami az előző szezonból megmaradt, azt elajándékozhatják. Van egy olyan mezem is, melyet az egész csapat aláírt, az új játékosok is.
Legideálisabb, amikor foci után megyünk kézilabdára, olyankor nem hívok el magammal senkit sem a faluból, mert hát nem biztos, hogy a kézilabda is érdekli a másik embert. Szóval inkább egyedül jövök…
A játékosainkkal rendszeresen tartom a kapcsolatot: meccs előtt biztatom őket… meccsnapkor… meccs után, jó érzés, legalábbis nekem, de bízom benne, hogy ez nekik is egy plusz. Egyik kedvenc játékosom a többszörös brazil válogatott, Ligia Costa… Tőlünk nem messze van Vágsellye, komoly kézilabda-hagyományokkal rendelkeznek, oda is elnézek néha. A legjobb mérkőzést a DAC ellen játszották, először leültünk Bíró Tomival a cserepad mögé, nos látjuk ám, hogy jönnek a túloldalra szerdahelyi szurkolók is. Átmentünk, remek hangulatot teremtettünk, 1-2 góllal nyert is a DAC. Éppen most szervezünk egy komoly túrát Vágsellyére mi, DAC-szurkolók, mégiscsak a DAC a szívügyünk. Jó lenne, ha minél többen el tudnánk menni és hazai hangulatot tudnánk teremteni! Ingyenes a busz – ritkaság, hogy egy klub ingyen autóbuszt indít a szurkolóinak!
Visszatérve a focira, voltam már másutt is Fortuna Ligás meccsen, mert érdekel a foci. Arra azért ügyelek, hogy ne legyen rajtam DAC-mez pl. Nagyszombatban. Leülök, nézem a meccset és elvonatkoztatok: kvázi szakmai szemmel nézem a játékot, a játékosokat. Utánaolvasok a pályafutásuknak, a sikereiknek, ki az, aki esetleg beillene a DAC-ba. Szeretném megélni, hogy egyszer bajnokok legyünk, úgy a fociban, mint a kézilabdában. Úgy vélem, az utóbbira van nagyobb esély, a foci nehéz dió, ha jól állnánk, a szövetség kitalálna valamit, hogy keresztbe tegyen nekünk. Pedig nagy ünnep lenne…
A legtöbb ember ért a focihoz, tudja mire lenne szüksége a csapatnak: elsősorban erősítésekre több poszton is. Megszerettünk anno Pačindát, Ramirezt, Bayot, de a foci az egy olyan sport, ahol állandó a játékosmozgás. Egyik meccsen rúg a csatár 2-3 gólt, aztán hetekig semmi, majd megint belelendül. Felmegy az értéke, felfigyelnek rá, és máris viszi, aki jó pénzt kínál érte.
Most megszerettük Krstovićot, kíváncsi vagyok, mi lesz vele, de ha tényleg fontos a bajnoki cím, akkor meg kéne tartanunk. Ha Kalmár Zsolti nem sérül le, nyilván már ő sem lenne nálunk. A DAC is a zsolnai példát szeretné követni, kinevelni a játékosokat, de ez itt nem megy. Voltak reménységek, másutt kaptak lehetőséget, aztán vagy éltek vele, vagy nem.
Nem kell messzire mennem, vegyük csak Szépe Janit, aki falubelim, Nádszeg egyik büszkesége. Az NB1-ben megnéztük őt, jólérzi magát a magyar bajnokságban. Sok sikert kívánok neki a továbbiakban is!
2018-ban volt lehetőségem kiutazni Grúziába a Tbiliszi ellen EL-mérkőzésre. Előtte még sosem utaztam repülőgépen, fantasztikus élmény volt ott ünnepelni a tovabbjutást. Elmentünk Krakkóba is egy nádszegi társasággal, ott szintén továbbjutottunk. Aztán a csapattal együtt Athénba ismét repülőn – kaptam az alkalmon. Elöl ültek a játékosok, hátul mi, szurkolók. Megéltem már jó pár túrát, ilyen volt a Slavia elleni kézilabda-mérkőzés Prágában vonattal:
Tar Miki, Mondok Árpi bácsi, „Huli”, „Isztye”… Ettünk, ittunk, beszélgettünk az úton, Árpi bácsi mesélt a legtöbbet. Megérkeztünk Prágába, kiszálltunk a vonatállomáson, onnét villamossal az Edenbe a stadionhoz meg a csarnokhoz. A csajok megláttak minket, meglepődtek. Énekeltük a szokásos rigmusokat, de kitaláltuk egy újat is. Kinéztük a legformásabb játékosokat és amikor náluk volt a labda: „Úristen, ki ez a lány, ki ez a lány?” Otthon mesélték, hogy csak minket lehetett hallani az egész meccsen. Győztünk, fotók készültek, aztán irány hazafelé. Hat óra egy kupéban összezárva, Árpi bácsi félúton elaludt…
Bírom az „öreget”, nagy dumás, hatalmas DAC-szívvel! Neked pedig köszönöm a beszélgetést Bálint, hajrá DAC, hajrá csajok!