FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Az édesapja révén szakolcai felmenőkkel is rendelkező Bergmann Peter Dunaszerdahelyen született. Peťóra születésünk óta barátként tekintek, nem mellesleg egyugyanazon társasházban nőttünk fel. A labda bűvöletével együtt, a blokkunk mögötti grundon ismerkedtünk, így magától értetődő lett szülővárosunk futballklubja iránti elkötelezettségünk is. Bár Peťo kiválóan beszél magyarul, viszont ahogy mindegyik szlovák anyanyelvű DAC-szurkolótársam esetében – így ezúttal is – ragaszkodtam hozzá, hogy az interjú szöveganyagát szlovák nyelven rögzítsük. [Megj.: Az eredeti tartalmat megtartva, szlovák nyelvből fordította a szerkesztő. B.R.]
Ahoj Peťo. Mesélj kérlek az olvasóknak az első DAC-os élményeidről. Együtt nőttünk fel, arra viszont nem emlékszem, hogy együtt is jártunk volna a stadionba…
Az első lépésekre pontosan nem emlékszem, valószínűleg közrejátszott az is, hogy elkezdtem focizni a DAC-felkészítőben. Részt vettem egy válogatáson, és megfeleltem. Aztán később édesanyámmal jártunk – édesapám sportszeretete a gimnasztikára irányult, és persze dunaszerdahelyi állomásfőnökként a vasút volt az élete. Anyukámnak városházi alkalmazottként szinte „kötelező” volt megjelennie a stadionban. Ezt úgy képzeld el, hogy ha pl. hétköznap játszottunk, akkor a VNB elnöke bezáratta az Anyakönyvi hivatalt és menni kellett az alkalmazottaknak focira. Én pedig minden hazai mérkőzésre elkísértem édesanyámat, így lettem valójában DAC-szurkoló. Amikor kint játszottunk, és nagyon szerettük volna megtudni, mennyi lett az eredmény, apu odatelefonált a Duna Szállóba. Abban az időben még nem létezett olyan, hogy internet, de még teletext sem. Vagy meghallgattad a rádióban az összefoglalót, vagy ha azt lekésted és nem akartál várni az esti hírekig, maradt a hotel recepciója. A klub körüli események hozzátartoztak a mindennapjainkhoz, a DAC az életünk részévé vált.
Nyolc évig fociztam a DAC-ban, a felkészítőtől, a fiatalabb, majd az idősebb diákok korosztályáig. Volt A csapatunk, B csapatunk, az ifik közé viszont már nem sikerült bekerülnöm. Pelech Pista bácsi és a Maár Karcsi bácsi voltak az edzőim. Az első években együtt fociztam pl. a Motyóval [szerk.megj.: Novota Zoltán]. Vastagon a nyolcvanas évekről beszélünk, ha megengeded, tegnap felidéztem magamnak, mikor játszottunk a Bayern Münchennel: ’88 novemberében. Mi játszottuk ugyanis az előmérkőzést, A diákok – B diákok. Én a B csapat tagja voltam, de azon a meccsen nem léptem pályára, civilben, a lelátóról buzdítottam a fiúkat, majd persze a nagyokat is. A DAC videóját nézve visszaemlékeztem, ahogy Liba kezet fogott a kezdőkörben Augenthalerral, majd Karol Polák elkezdte közvetíteni a mérkőzést. Még javában tartott a szocializmus, a német drukkerek pedig ott szurkoltak közöttünk.
Nem volt velük semmi probléma, beszélgettünk, viccesen megjegyeztük, hogy: „DAC – Bayern, zwei zu null”. Emlékszem arra a csodálatos atmoszférára, zengett a stadion… Máskor viszont labdaszedők voltunk, megtanították velünk a taktikát. Ha vezetünk, nem kell elkapkodni semmit: lassan add vissza a labdát, fiam!
Emlékszem 1985-re, bátyám, Richard abban az évben kezdett középiskolába járni. Amikor felkerültünk az első ligába, megfizettük az újoncok „adóját”. A 8:0-ra gondolok Prágában a Bohemians ellen, majd Olomoucban 4:0 oda, de végülis sikerült bennmaradnunk. Két év múlva a kopřivnicei kupadöntőben tizenegyesekkel legyőztük a híres Spartát. Még két alkalommal sikerült a kupadöntőig menetelnünk, de mindkettőt elvesztettük. Rimaszombatban a Kassával, Máriatölgyesen az Interrel…
Mint szurkoló, meddig jártál rendszeresen a mérkőzésekre?
Azt lehet mondani, hogy amíg nem jöttek a nehézségeink, a klub financiális gondjaira gondolok. Az öreg stadion lényegében be sem lett fejezve, hiányoztak a saroklelátók, a villanyvilágítás. Sosem tartoztam a kemény maghoz, az új stadionban általában a C3-as szektorban érzem jól magam. Az első két évben bérletes voltam, majd a munkám miatt – mivel négy műszakban kezdtem el dolgozni – nem újítottam meg a bérletet. Képes vagyok órákig elbeszélgetni a DAC-ról, ezt Boros Pista bácsi – aki korábban a kollégám volt – vagy Varsa Tomi barátom tudná bizonyítani. A Poór Tibi – Szigeti Attila műsorát is mindig megnézem. Focira mostanság az ügyvéd haverommal, Jancsival járok.
Általában, ha jól megy a csapat szekere, akkor szurkol az ember. Majd, ha jönnek a gondok, hamar megkapjuk, hogy csak akkor szurkolunk, ha minden oké. Amondó vagyok, hogy annak a szurkolónak legyen már annyi joga, hogy kinyilvánítja a véleményét. Aki nem akar meccsre menni, az ne menjen, szíve joga, az ő döntése. Nem kell senkit sem sértegetni, csak kulturáltan. Emlékszek olyan esetre, hogy a szurkolóink ott voltak ugyan teljes létszámban a lelátón, de húsz percig csendben maradtak. Így is lehet véleményt formálni a vezetőség felé.
Emlékszem a nagy derbikre, pl. a Sláviával 4:2-re játszottunk úgy, hogy a félidőben már 4:1-re vezettünk. Zsákovics két gólt szerzett azon a meccsen, azt hiszem. Ugyanígy emlékszem a DAC–Sparta mérkőzésre, ami 3:3-as döntetlennel zárult, Radolský volt az edzőnk.
Már 3:0-ra vezettünk és „felrobbant” a stadion, visszhangzott a tapsvihartól. Utólag megkérdezték az edzőt, hogy:
– Mint gondolt, amikor a DAC berúgta a harmadik gólt?
– Hogy nem kapunk ki… – válaszolta Radolský.
A Sparta végül kiegyenlített, sőt csaknem fordítottak a prágaiak: Marek Trval – aki később játszott a DAC-ban is – ajtó-ablak helyzetet hagyott ki. Úgy emlékszem, abban az idényben közel álltunk a bajnoki címhez, de végül csak negyedikek lettünk.
Aztán még a Šanta idejében egyre nagyobb nehézségekbe került a klub, kiestünk az első ligából, viszont ugyanúgy jártunk a második vonal mérkőzéseire is. Vártunk a nagy csallóközi derbit, a DAC–Bős találkozót, csakhogy a Bős addigra kiesett a harmadik ligába, így maradt a DAC–Bacsfa derbi. Elutaztunk Bacsfára is, a szerdahelyi összecsapáson pedig 3500 szurkoló jelent meg, ami nézőcsúcsot hozott abban a szezonban. Számunkra nehéz idők következtek, emlékszem az összes korábbi klubtulajdonosra. A focihoz pénz kell, abban pedig egyikük sem bővelkedett. Egészen a harmadik ligáig süllyedtünk, azt követte a Mohseni-korszak. Ha így belegondolok, lényegében sosem fordítottam hátat a DAC-nak, pár meccs, ha kimaradt. Akkor is jártam focira, amikor üres volt a stadion, vagy csak ezer, ezerötszáz néző látogatta a mérkőzéseket.
Úgy gondolom, a törés a rendszerváltás után állt be, megszűntek a szövetkezetek, nem volt, aki patronálja a focit Szerdahelyen.
Majd jött Világi úr, aki megmentette a DAC-ot, mert megmentette! Mondjon bárki bármit, nekem akkor sem tetszik, ahogy olykor lemondják őt. Ha nincs a Világi, talán már a DAC sem létezne. Nyilván változtatni kéne klubon belül a felfogásunkon, menedzseri vagy sportigazgatói szinten. Ha előre akarunk menni, ha eredményeket szeretnénk elérni, akkor a klubpolitikát át kell értékelnünk. Nem lehet mindig csak az edző a ludas, a Guľa is jó edző. Nekem ne mondja senki, hogy a Rossi, Hyballa, Storck vagy a Németh Antal rossz edzők voltak. Akadtak melléfogások is persze: Marić, Cristovao vagy a Janeiro. De őket is valaki idehozta….
Viszont itt a gyönyörű arénánk, az akadémiánk – amit biztosan állíthatok, hogy az egész ország irigykedve tekint ránk a klub modern infrastruktúrája miatt. Olvasgatom a különböző fórumokon, legutóbb egy trencséni úriember szólt hozzá: – Amit Világi Dunaszerdahelyen összehozott, le a kalappal előtte. Top színvonalon, európai színvonalon működik minden.
Beszélgettem egy futballedzővel Šintaván, ismeri az akadémiánkat, ismeri a Guľát. Azt mondta, minden tisztelete a Világié. Amikor tombolt a koronavírus, ugyanúgy fizette az edzőket, ugyanúgy pumpálta a DAC-ba a pénzt. Dicsérte az akadémiánkat, dicsérte a Guľát, hogy milyen jó edző, hogy ő egy stratéga. Együtt járnak szemináriumokra, edzői képzésekre. Azt mondta, Guľa hétfőtől készül a következő mérkőzésre, mindenkinek kiosztja a feladatát, úgy működik akár egy „joystick”. Időt kell neki adni, és a munkájának meglesz a gyümölcse.
Mindig érdeklődve hallgatok olyan riportalanyokat, akik máshonnan közelítik meg a helyzetet. Tudom, hogy tiszteled a felvidéki magyarokat, de főként szlovák környezetben mozogsz.
A kulturált ember, ha fociról van szó, akkor a fociról beszél. Nem old közben nemzetiségi problémákat – ha mégis, az egyáltalán nem szerencsés. Ez oda-vissza igaz, szlovák a magyarral, vagy a szlovákok egymás között. Figyelem a különböző fórumokat, néha te is megjelensz és eszmecserét folytatsz akár egy slovanistával is. Aztán van a mindenkinél mindent jobban tudó megmondóember, és egyszeriben a foci helyett a történelem lesz a téma. Olvastam, hogy a szlovákok szidták Kalmárt, de ugyanígy ki is álltak mellette. Pont egy slovanista írta róla:
– Kár, hogy elment, mert minőségi játékos volt, hiányozni fog a ligában. Vele jó focit játszott a DAC, volt konkurenciaharc, ami a Slovan játékosait is jobb teljesítményre serkentette.
Erről beszélek, ha ez labdarúgással foglalkozó csoport, akkor ott a foci legyen a téma. Aki valami mást szeretne, az váltson csatornát, jelentkezzen be egy másik fórumra, ahol oldhatja a történelmi sérelmeit.
Ugyanígy nem tetszik, amikor a Guľáról váltig állítják, hogy soviniszta. Hogy elüldözi innen a magyarokat. Akkor a Csinger, meg a Vitális mi? Ők talán eszkimók? Nem láthatok az edző fejébe, de pontosan tudta, hogy milyen környezetbe jön. A Trencsén és Zsolna edzőként számtalanszor járt már Dunaszerdahelyen, és hallhatta, hogy itt az egész stadion magyarul énekel. Hogy Krisztián magyarra fordítja a sajtótájékoztatón elhangzottakat. Ha ezzel bármi gondja lett volna, nem vállal edzői feladatokat a DAC-nál – szerintem! Szakmailag pedig, egy edző sem engedheti meg magának ilyen szinten, hogy ne a mindenkori legerősebb összeállításban küldje pályára a csapatát. Guľa profi, ezzel saját karrierjét is veszélyeztetné. Igaz, jelenleg valóban kevesebb a magyar játékos a korábbi kerethez képest, de a jövőben ez még változhat.
Számomra az az ideális mix, ha szlovákok, magyarok, csehek fociznak a DAC-ban – mint a nyolcvanas években.
Plusz pár külföldi légiós, ez a trend manapság a világban, annak idején Angliában is csak angolok fociztak… Liba – „keleti” – vagy a Kapko is szlovákok voltak. Kapko Dolná Porubáról érkezett Trencsén mellől. Nem tudott magyarul, viszont ő úr volt a pályán, hatalmas sárga-kék szívvel. Ahogy a Pavlík is, aki erdőháti, a Fieber talán fele magyar, fele szlovák. Kašpar cseh, és a többiek itteni magyarok. A grundon sem számított, hogy te magyar vagy, én meg szlovák, amaz meg esetleg roma. Gyerekek voltunk és imádtunk focizni, tiszteltük egymást. Néha összevesztünk, de a gyerekek között ez már csak így megy…
…és végül bárhogy is állt a meccs, az utolsó gól döntött. Nem vártuk meg, míg édesanyánk lekiált értünk a balkonról. Elég volt, hogy az utcán felkapcsolták a lámpákat, és tudtuk, hol a helyünk. Peťo, köszönöm szépen a beszélgetést és a kedves emlékeket. Hajrá, DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…