FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Riportsorozatunk mai vendége a Dunaszerdahelyi járás sportéletének, valamint városunk közéletének köztiszteletben álló személyisége és élő legendája, Mondok Árpád, mindannyiunk Árpi bácsija. A DAC örökifjú masszőre, a dunaszerdahelyi Old Boys focicsapat mindenese, a labdarúgás és a kézilabda szerelmese egy személyben – hogy csak a pár dolgot említsek vele kapcsolatban. Nem mellesleg a Klikkout Mondok nektek valamit c. rovatának arca, kollégánk és barátunk. Megtiszteltetés volt elkészíteni vele ezt az interjút, ami nem csupán egy beszélgetés, hanem egyben kordokumentum is.
Üdvözöllek Árpi bácsi, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Legegyszerűbb lesz, ha fejezetekre bontjuk az életutadat. Hogy kerültél kapcsolatba a sporttal, a DAC-cal?
1949. július 12-én születtem Dunaszerdahelyen, tagadhatatlanul dunaszerdahelyinek érzem magam. A sporthoz vezető utam 1961/62-re, vagyis 12-13 éves koromra tehető, amikor a DAC felnőtt csapata negyedik szintű bajnokságban szerepelt. Ezt a 12 csapatos 1.A-osztályt a DAC veretlenül – 18 győzelemmel és négy döntetlennel – nyerte meg. A gárdát Brányik Sanyi, Klempa Józsi bácsi, Hodossy Árpi, Sárközi Pista bácsi, Turek Árpi, a középpályán Gútai Árpi, Matlák Gyuri bácsi, Gombos Árpi… alkotta. A csatársort pedig a legendás Szigeti, Sekáč, Petes, Pápay, Kubovics nevek fémjelezték. Ha valakit kihagytam, elnézést kérek érte. Ez az az időszak, amikor elkezdtem focira járni, és figyelni a labdarúgást mint olyat.
15 éves koromban tanoncviszonyba léptem a „Lefutós” utcában, ahol akkor nyugodjék Kosár Lali bácsi már bíráskodott, és rábeszélt mint sportszerető gyereket, hogy kezdjem el ezt a szakmát. Ráálltam, végül is amolyan gyerekszerelem volt, de 17 éves koromban már felnőtt 4. ligát fújtam mint labdarúgó játékvezető. El nem felejtem, 1966. június 19-én, egy búcsúi vasárnap: Vásárút–Medve mérkőzés, melynek tétje az 1.B-osztályba való részvétel. A lelátón pedig egy transzparens:
„Jöhet farkas, jöhet medve, mi kerülünk az első helyre!” – ennek a találkozónak én voltam a játékvezetője. Gondolom, nem sok mindenki mondhat el ilyet magáról. A seregben való részvételem után viszont ez a gyerekszerelem valahogy megszűnt, vagyis a bíráskodásomnak nem lett folytatása.
’73-ban megházasodtam, feleségem nővérke volt, a focit szerettem és valahogy a masszőrködés felé kezdett vinni a sors. Hogy a létrát megjárjam, először jött a B csapat. Jardo – akinek hirtelen nem tudom a nevét – volt az A csapat masszőre, megmutogatta a szükséges fogásokat és elkezdtem csinálni. Volt egy táskám, került bele ez is, az is, hogy a feladatot a minőséghez mérten el lehessen végezni. Majd folytatódott gyakorlatilag 2003-ig, miközben mindig voltak álmaink. Hogy egyszer világítás lesz a dunaszerdahelyi stadionban, egyszer majd első ligát fogunk játszani, és megadatott. Megadatott, hogy a csapat közelében lehettem 1. ligás masszőrként, olyan élményekkel, melyeket nem lehet elfelejteni.
Tagja lettél a DAC szakmai stábjának mint sportmasszőr. Abban az időben a dunaszerdahelyi labdarúgás lapjait aranybetűkkel írták.
Hogy is került a DAC az első ligába? Megindult a Bős-nagymarosi vízlépcső építése, aminek keretében a testnevelési egyesületeknek engedélyezték az ún. melléküzemági tevékenységeket. Ezt a klub ki is használta, ráadásul abban az időben személycsere történt a járási pártbizottság vezetőtitkári funkciójában: Ferencei Pista bátyánk megy, és Magyarics Vince jön helyette. Fiatalabb ember, szereti a focit. Ebédelni általában a Duna Szállóban szokott, ahol a néhai Weisz Misi bácsinak kötelessége volt fogadni a vezetőtitkár elvtársat. Elbeszélgettek, majd adódott a kérés, hogy illő lenne támogatni a DAC-ot. A vezetőtitkár elvtárs kiadta a mezőgazdasági titkárnak, Ollé elvtársnak a feladatot, és a szövetkezetek elkezdték segíteni a klubot.
Felkerültünk a második vonalba, ahol 80-tól, 85-ig szerepeltünk. Két második helyezést követően a 84/85-ös bajnokságban az utolsó mérkőzésen úgy játszhattunk 3:3-as döntetlent tízezer nézővel a lelátókon a Nyitrával, hogy előtte már a zsebünkben volt a feljutás. Gondolom, ez az epizód sokak számára ismert, de volna itt még egy érdekesség: Minden öt évben Dunaszerdahelyen rendezték az első járási Szpartakiádot. Egy csodálatos sportesemény, amit senki más a világon nem tudott így megszervezni. Véleményem szerint nagy hiba volt megszűntetni, az egész ország megmozdult, meg is lett az eredménye. Nem úgy, mint napjainkban, amikor azért sír a gyerek, hogy nincs felmentve testnevelésből, anno azért sírt, hogy fel van mentve. Ezek tények!
83-ban ismét jött egy kolosszális ötlete Weisz Misi bácsinak, azt mondta: – Ha törik, ha szakad, a régi lelátót le kell bontani, ’85-ben itt lesz az első járási Szpartakiád, akkorra el kell készülni az új lelátónak! El is készült május 9-10-re. Addig bevett szokásnak számított, hogy a Szpartakiádok idején a focikapuk a helyükön maradtak. Szerdahelyen kivágták bizonyos magasságban a kapufákat, ráheggesztettek egy tartószerkezetet csavarokkal, hogy majdan vissza lehessen állítani, és lefedték.
A DAC történetének egyik, de talán a legfontosabb mozzanata, az 1984/85-ös bajnokság megnyerése, amikor a második vonalból – harmadik nekifutásra – felkerültünk a csehszlovák országos ligába. Ebben elévülhetetlen érdemeket szerzett Pecze Károly mint vezetőedző és Ábrahám Dušan mint az asszisztense.
Ez a kettős öt éven keresztül vezette a csapatot, ebben az időszakban szlovák, majd csehszlovák kupát nyertünk, aminek köszönhetően a csapat kikerült a nemzetközi porondra. A következő esztendőben a Bayern München látogatott Dunaszerdahelyre – ez az az időszak, amikor az ő vezetésükkel a klub legnagyobb sikereit érte el. Ezek az emberek megérdemlik, hogy ikonként, legendákként gondoljunk vissza rájuk, és még hosszú boldog életet kívánjunk nekik! Hogy még sokáig látogathassák a labdarúgó-mérkőzéseket, úgy a maguk, mint a közönség örömére, mivel velük találkozni mindig ünnep. Nagy tisztelettel emlékezek erre az időszakra, mert ezek az emberek ezt megérdemlik!
További nagyszerű emlékem az A csapattal: mentünk Prágába a Bohemiansra és a klub csodálatos csapatorvosa, Stadtrucker Sanyi bácsi rám szólt: – Árpikám, ugye nem fog előttem elszaladni?! Mert ugye ismerjük az ikonikus Simonics Pista gyúrónkat… Sajnálom, hogy amikor 25 éves volt a kupagyőzelmünk és mindenki ott volt, aki számít, a Pistáról valahogy megfeledkeztek… A Pista befutott a pályára, lerendezte a dolgát, már jött volna visszafelé, de a doktor úr csak akkor ért oda… És akkor mondtam a doktor úrnak: – Megnyugtatom, csak a nyomdokaiba fogok haladni.
Így is volt, a meccsen megsérült az egyik játékosunk, odamegyünk és azt mondják a prágai szurkolók csehül: – Pánové pohnete se! [Uraim, mozogjanak!] Kinéztem az eredményjelzőre, vezettünk 2:1-re, és közöltem velük, rámutatva az eredményjelző táblára: – Pánové, kouknete se! [Uraim, ezt nézzék!] A tipikus cseh reakció, nevetett az egész lelátó, és az ügy le is volt rendezve… Utána volt még egy időszakom Bacsfán a 2. ligában, Egyházkarcsán, Feketenyéken, tehát alsóbb osztályokban. A masszőrködéssel kapcsolatban el lehet mondani, hogy megjártam a ranglétrát, oda-vissza.
Megmaradtál DAC-szurkolónak…
A szívünk sárga-kék marad, ha hordjuk a mezt, ha nem – ezt elválasztani nem lehet. Ha egyszer egy ember „megházasodott” a klubbal, az ne legyen olyan, mint a mai világban a válások. Mi ehhez a klubhoz hűek voltunk, vagyunk és maradunk!
Természetes dolog, hogy egy szurkoló mindig győzelmet vár a csapatától, de azzal is tisztában kell lennie, hogy háromesélyes minden találkozó: ami nekem győzelem, az az ellenfélnek vereség, ami nekem vereség, az az ellenfélnek győzelem, és ott van még ugye a döntetlen. Én ma is szobrot állíttatnék a Világi Oszkárnak, azért amit tett. Egy olyan valamit hozott létre, aminek most éppen szemtanúi lehetünk.
Igaz, hogy volt egy hektikus időszak, miszerint mindig Szencről kerül hozzánk vissza a liga. Amikor az új stadion épült és Szencen játszottuk a mérkőzéseket, az nem volt az igazi. Utána viszont csodálatos évek következtek, két ízben második helyezés, illetve több bronzérem.
A futball olyan, akár az élet, teli buktatókkal, hullámvölgyekkel, de csodálatos évekkel is. Itt tartunk most is, egy olyan ligában, ahol a 14. forduló után még van két csapat, aminek nincs győztes mérkőzése. Ez a bajnokság minőségét is jelöli, egyszer kijön az átlépési időszak, máskor kevésbé. Ha hozok egy edzőt, vagy eltalálom vagy nem. A futballistáknál inkább jellemző, hogy ha hozok ötöt, abból két játékos csak beválik. Tudomásul kell vennünk, hogy a klub egy magánklub. Ennek a magánklubnak megvan a maga filozófiája, és azért a filozófiáért a közönséggel szemben ő felel. Akkor is, ha vannak eredmények, akkor is, ha nincsenek. Hogy milyen megoldást választ, az a vezetői kör dolga. Lehet, hogy sikeres lesz, lehet, hogy nem. Persze a szurkoló milyen? Főleg a divatdrukkerek!? Ha megy a szekér ott vannak, ha nem megy, akkor a 70. percben felállnak és távoznak. Szoktam is nekik mondani: – Ejnye már na, ha a jót kibírjuk, akkor most is bírjuk ki, míg vége lesz!
Én is morgok, már hogyne morognék, de amíg az egészségem engedi, ki fogok menni meccsre. Mindig az van előttem, amikor a harmadik ligában a régi lelátó kék székein ültünk Nagy Sanyival, a „Sasival”, Ede bácsival, a világ legjobb cipészével, és aki még él közülük, a sofőr úrral – a „kormánybiztossal” – vagyis Pósa Lajossal, meg a többiekkel… Gyakorlatilag abból az ezer, ezerötszáz emberből mindenkivel személyesen köszöntöttük egymást.
Mi ott voltunk akkor is. Akkor is, amikor ment, és akkor is, amikor nem. Volt egy két és fél éves időszakom, amikor Alsókubinban dolgoztam, és csak havonta jártam haza. De, amikor otthon voltam, igyekeztem úgy visszamenni, hogy a vasárnapi mérkőzéseket tudjam abszolválni.
Így jutunk el a mába, amikor az embernek az a csodálatos feladata maradt, hogy szurkoljon. Szívesen tesszük, ha nem megy, mérgelődünk, ha megy, örülünk. Egy szurkolónak az a dolga, hogy legyen szomorú, ha nem megy – sőt merem állítani, hogy néha még szomorúbb, mint egy-két játékos. Megérzés, amit kimondok, mert sok mindent kimondok. Nem kívánok mást, csak azt, hogy a klub vezetősége találja meg azokat az embereket a csapat számára, azokat az edzőket, játékosokat, akik hasznosak lesznek. És persze az is lesz, hogy kiugrik valaki és tovább kell rajta adni – ez egy természetes folyamata az életnek. Megkérdezték: – Ha elmegy a Mičinec, ki lesz utána? Mondom: Radványi. – Elmegy a Diňa, ki lesz utána? Lett valaki más, mindig van. Néha 4-4-2-vel, néha 1-9-1-gyel, különböző felállításokkal, elvárásokkal. S hagyjuk meg a szurkolónak, hogy mérgelődjön, ugyanúgy hagyjuk meg neki, hogy örömködjön. A vezetőség és a csapat feladata megtalálni azt az utat, hogy minél több örömérzetet adjon a szurkolóknak a csapat játéka!
Térjünk ki egy fejezet erejéig a DAC öregfiúk csapatára, az Old Boys-ra, aminek jelenleg is kvázi menedzsere, vagyis a mindenese vagy.
Örülök, hogy ezt a kérdést megkaptam. 1983-ban alakult meg az öregfiúk csapata, a gerincét az 1962-ben bajnokságot nyert csapat alkotta. Utána csatlakozott hozzájuk Vími Tibi, Domonkos Tibi, Horváth Dini, Pálfy Jancsi, Lépes Gyuri, Janiga „Öcsi”, a Leó, Maár Karcsi, a Bajcsi gyerekek… Ismételten bocs fiúk, akiket kefelejtettem. Ez a csapat 2023-ban megélte a 40 évet, csodálatos évek voltak, rengeteg külföldi kapcsolattal. Jártunk Horvátországban, Magyarországon, és persze itt Szlovákiában is rengeteg mérkőzésünk van még napjainkban is. Évente 23-24 meccset játszunk.
Ami a jelenlegi játékosállományt illeti, futballszerető srácok, akik örök életben DAC-drukkerek voltak, de közülük kevesen jutottak el a felnőtt csapatig. Az szerint jönnek össze a társaságok, hogy ki kivel lesz barátságban, és ha akadnak is olykor nézeteltérések, azon vagyunk, hogy túltegyük magunkat rajta. Mindig, amikor valami gond van, jussanak eszünkbe azok, akik anno ezt létrehozták, és majdan továbbviszik. Hogy egyszer, amikor már én sem leszek, el tudják mondani magukról: Mi vagyunk a DAC öregfiúk!
Akadnak köztünk, akik megjárták a felnőtt csapatot, reméljük, hogy velünk is maradnak! Különös tekintettel arra, hogy akik jelenleg az első csapatot alkotják, nehezen maradhatnának itt. Ilyen a világ, ők elmennek, azokat a fiatalokat kell megtalálni, akik majdan szögre akasztják a futballcipőt, azokat a DAC-drukkereket, akik képesek az Old Boys-ban focizni, hogy ezt a csodálatos valamit tovább vigyék. És a futball ne az eredményeket jelentse elsősorban – persze az sem mellékes –, hanem két félidő után a lényeg terelődjön a „harmadik játékrészre” – amit azt hiszem, megint csak nem kell elmagyaráznom, mit jelent?! Ennyit az Old Boys-ról, már most rámentünk a műfűre, és szeretnék innen is mindenkit figyelmeztetni, hogy eljárjon tisztességesen, ahogy kell! Készül a jövő évi műsorfüzet, mindig próbálok behozni egy-egy új csapatot, hogy legyen egy kis vércsere is. Ne fordulhasson elő, hogy valakit nagyon megverünk, vagy valakitől nagyon kikapunk. S ha már az Old Boys-ra került a hangsúly, hadd mondjam el, hogy két tagunk kerek évfordulót ünnepel majd: Molnár „Pedró” 40-est, Navrátil „Zsöndike” 50-est. Innen is hadd köszöntsem őket, a többit majd az összetartáson. Míg az erőm és egészségem engedi, és persze, amíg igénylik a srácok, számíthatnak velem. Ha pedig megmorgok valamit, majd hozzászoknak, 75 felé ballagva már nehéz leszokni róla…
A foci mellett ott van még a kézilabda is, továbbá mint sportszerető ember, ha jól tudom, a bemondó, tehát a szpíker szerepét is elvállalod néha.
Bemondó voltam a DAC U19-eseknél, Kisudvarnokban, oda megyek, ahol felkérnek. Ahová nem hívnak, oda nem megyek. Szívesen csinálom, csak ennek a bemondói státusznak az a fonákja, hogy lehet éppen máshová mentem volna, de kénytelen vagyok ott lenni, ahol feladatom van. Az eljutás okoz néha gondot, a visszaútra már akad jelentkező.
Térjünk át a kézilabdára, ahol 1. ligás szinten – ahol most a B csapat szerepel – nagy érdemei voltak Szenczi Jani bácsinak, anno Rampaskó Gyuszinak mint klubelnöknek, de ne feledkezzünk meg a többiekről sem. A csapat tagjairól, Gyöngyikéről, aki nagyon hiányzik, aki fiatalon elment. Neveket hadd ne mondjak, mindig bajban vagyok a nevekkel.
Volt egy csodálatos szélsőnk, aki csodálatos anyuka lett. A „Csibe” Kisudvarnokból, mindenki tudja kiről van szó, és ezzel nem fogom megsérteni őt. Utána picit abbamaradt az egész, majd jött Horváth Zoltán doktor, aki az én szememben szintén szobrot érdemel. Létrehozott egy olyan csapatot, amely elsőként nyert kollektív sportban országos bajnokságot! Megnyerte a MOL Ligát és megnyerte a szlovák bajnokságot. Hogy nem indultunk a kupában, ennek több hátulütője volt, de úgy vélem, a vezetőség jól döntött. Akik szégyellhetik magukat, az a Szlovák Kézilabda Szövetség. Olyan ez a szlovák kézilabda, amilyen, és amíg a szövetség nem jut el arra a pontra, hogy támogassa a klubokat, addig olyan is marad.
Ezúton szeretnénk apellálni a kompetensek felé, hogy ez a csapat olyan szentélyt kapjon, mint amilyet kaptak a futballistáink. Hogy kapjunk egy olyan csarnokot, amilyet ezek a lányok megérdemelnek, és a csapat kapjon olyan támogatást, aminek révén még hosszú éveken keresztül megörvendeztethetik a nagyérdeműt!
Ki ne felejtsem Debre edző ténykedését, akinek szintén nagy érdemei vannak a csapat jó szereplésében! Sosem felejtem el azt a győzelmet, amikor a harmadik mérkőzésen 24:22-re vezettünk, és a játékvezető elvett tőlünk egy olyan gólt, amit csak ő látott szabálytalannak. Az ellenfél feljött 24:23-ra, de akkor már nem volt idő az egyenlítésre. Még a mérkőzés előtt a B-közép hallatta a hangját, a lányok csináltak egy jobbra áttat, s megvárták, míg a B-közép befejezi azt, amit kell. Utána elkezdődött a mérkőzés, hálistennek pozitív végeredménnyel. Borzasztó öröm volt számomra, nem szégyellettem magam azért, hogy kicsorogtak a könnyeim. Köszönöm, lányok! További sok sikert Nektek is!
Árpi bátyám, köszönöm szépen a beszélgetést, maradandó élmény volt hallgatni a szavaid. Jó egészséget kívánok, és persze hajrá, DAC!