Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Mészáros „Melles” Józsi
FOTÓK: UGRÓCZKY ISTVÁN, ARCHÍV (1)
Birkózott a DAC-ban, focizott a szerdahelyi Rapidban, mérkőzéseket vezetett a járási labdarúgók között. Ugye kitalálták, hogy mai vendégünk nem más, mint Mészáros Józsi, vagyis a „Melles”, aki egyben két kiváló sportember édesapja, valamint párjával, Mónikával együtt egy erős szurkolói bázis vendéglátója.
Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Úgy gondolom, nálad ha a DAC-ról van szó, a birkózásnál kell kezdenünk a beszélgetést.
Így van, ötéves koromban kezdem birkózni, a DAC neveltje voltam. Adta magát a sport, mivel édesapám is birkózó volt – 60 éves korában még világbajnokságon szerepelt. Mint gyerek Hakszer Tibi bácsinál kezdtünk, illetve a faternál, egészen 14-15 éves korig. Azután átkerültünk az ifibe Író Feri bácsihoz. Gyakran megtörtént, hogy együtt edzettünk a DAC labdarúgóival. Télen ők is a sportcsarnokba jártak, mi pedig a sarokban a birkózószőnyegről lestük az akkori nagy neveket. De ugyanígy a stadionban, minden héten odajártunk a szaunába súlyt fogyasztani, relaxálni. Abban az időben nagy dolog volt, hogy mi gyerekek a híres DAC-futballistákkal szinte napi kapcsolatban lehettünk, közvetlen közelről láthatjuk őket.
Akkortájt a foci mint sport nem kötötte le még annyira a figyelmemet, hiszen minden időmet a birkózás uralta. De kijárni a meccsekre majdhogynem „kötelező” lett. Volt a tribün alatt egy szektor, amit a DAC alkalmazottjainak tartottak fenn, úgy nekünk birkózóknak, mint pl. az asztaliteniszezőknek vagy az atlétáknak. Menni kellett meccsre, de mi szívesen mentünk, hiszen éppen akkor járt a csúcson a csapat. Író Feri bácsi még a Bayern elleni meccsre is kezünkbe nyomta a belépőjegyeket.
Milyen eredményekkel szerepeltél?
Birkózásban csehszlovák, illetve szlovák bajnoki címmel büszkélkedhetem. A válogatottba nem kerültem be, abban az időben országos szinten nagyon erős volt a mezőny.
Vegyük csak a Dunaszerdahelyi járást, nyugodjék Schwendner Józsi ’88-ban megjárta a szöuli nyári olimpiát, előtte junior világbajnokságot nyert. Ugyanúgy az én korosztályomból Kollár Roman is volt olimpián, Fernyák Pista szintén. 19 éves koromig birkóztam versenyszinten, majd a rendszerváltás után jött a „rossz világ” Szerdahelyen. Feri bácsi nem tudta kordában tartani a srácokat, a mi korosztályunk komplett befejezte a sportot.
Nekem szerencsém volt, apuval családi vállalkozásba kezdtünk. ’90-ben nyitott a Mini Presszó – amit 2005-től egyedül működtetek –, illetve később a fater elindította a Glória temetkezési szolgálatot. Apu beinvesztált a fociba is: a szerdahelyi Rapid Pódafán játszotta a hazai mérkőzéseinket, ahol jómagam is belekóstoltam a foci világába mint igazolt játékos. Bíró Béla, majd Szigeti Attila volt az edzőm, Szigi vitte fel az 5. ligába a Rapidot. A jó Kisfaluddal egy bajnokságban, ahol Lépe,,s Gyuri volt sokáig az edző. 5-6 évig fociztam, közben feljött rám pár kiló súlyfelesleg, meg korosodik is az ember, és a Kohút Pista szólt, hogy lenne-e kedvem a játékvezetéshez: „Ott nem kell annyit futnod, neved is van, mindenhol ismernek…”
Na igen, a „Melles” Józsi mint focibíró, aki még szurkolói tornákra sem mondott nemet.
Elkezdtem tehát a bíráskodás, lehúztam 18 évet a járási szövetségnél mint focibíró. Ehhez bizony kellett a párom, Mónika megértő türelme, hiszen szinte sosem voltam otthon a hétvégeken. Nekem a foci, a Járási Labdarúgó Szövetség, meg a DAC mindig is a szívügyem volt. Sokat jártunk fújni a DAC-nak is edzőmérkőzéseken a Kohút Pistával, meg a „Bubuval” – őt sem kell bemutatnom, gondolom. A stadion mögött, még a fekete salakpályán, majd már a műfüves pályán is. Nyugodjék Adamec volt az edző, majd Tibor Mičinec.
A nagy járási rangadókat mindig nekem adták, a két Karcsa rangadóját nem is nagyon vállalta más.
14-szer fújtam karcsai derbit, amíg a „Duxi” Karcsa lent volt. Hiába két szomszéd falu, az mindig „életre-halálra” ment. Vagy a Lég–Nagymagyar, Nagymagyar–Jányok. Aki nincs ott, nem ismeri a környéket, nem fogja fel, miről is beszélünk!?
Ha az időm engedte, azért a DAC meccseit is figyelemmel kísértem. Nem vagyok sem divat-, sem fotelszurkoló, de ha minden hétvégén meccset mész fújni, közben pedig a család is felcseperedik, a DAC-meccsekre már nem nagyon jut időd. A lányok elkerültek a győri akadémiára és ott is általában szombat, vasárnap voltak a meccsek. Ha választanom kellett, hogy DAC–Slovan vagy a lányok meccse, én természetesen a családot választottam, Mónikával autóba ültünk és irány a lányok éppen aktuális mérkőzése.
Apropó lányok: Réka és Rebeka, gondolom a sportszerető közönségnek nem szükséges bemutatnom őket. Hogy élted meg szülőként a pályafutásuk kezdetét?
Hát nem a kézilabdával kezdődött, ők is először fociztak. Lépes Gyurinál és nyugodjék Takács Pistánál kezdtek a fiúk közt a Szabadidőközpontban. Sőt, elmondhatom, hogy a Réka hátvédként olyan szinten focizott, hogy a fiúkat is lepipálta. Csak mivel mindketten a „Gorkijba” jártak [Szabó Gyula A.I. – szerk.megj.], ahol inkább a kézilabdát preferálták, megszólították az édesanyjukat, hogy nem lenne-e jobb inkább valami lányosabb sportág? Így váltottunk a kézire. Persze, mindezt Lépes Gyuriék kárára, mivel nagy tehetségnek tartották őket. Többször hívtak, hogy legalább a Rékát hagyjuk ott, még sokra viheti.
Így kezdtek el végül is gyerekként kézilabdázni a Gorkij iskolában a Talent színeiben, hálistennek sok sikerrel. Szintén hozzá tartozik, hogy megvolt az erős alap, hiszen édesanyjuk ugyanitt, a Gorkij suliban, még nyugodjék Szenczi Jani bácsi idején kézilabdakapus volt.
Réka és Rebi is remek játékosok lettek a saját posztjukon. Csak hát Rebi az édesanyjához hasonlóan kapus volt, de alacsony növésű, ami a mai kézilabdában hátrány. Így belátta, hogy az adottságai miatt sosem viheti magasabb szintre és abbahagyta a kézilabdát.
A Talent, majd a sportgimi által keresték meg őket a győriek, hogy vinnék a Rékát, ezáltal mehet a Rebi is. Aztán Rebi hazajött, a Réka ott maradt. Jöttek az eredmények, bekerült a válogatottba, részt vett az ifjúsági világbajnokságon Lengyelországban. 2-3 alkalommal a mérkőzés legjobbjának választották. Majd a Kisvárda szívesen látta volna őt, de az anyaegyesülete nem egyezett bele az átlépésbe, végül Dunaszerdahelyen kötött ki, és azóta itt van.
És a szerdahelyi női kézilabdából időközben igazi fellegvár lett!
Kb. 5-6 éve a Horváth Zoli doktor gondolt egy merészet, és megkereste a Talentot meg a Sportgimnáziumot, hogy szeretne egy női csapatot összehozni egy név alatt. Ebből lett a HC DAC, beteremtette az anyagiakat, a szponzorokat. A szlovák ligát igazából még az itteni játékosok nyerték meg, ezáltal jutottak a MOL ligába. Viszont oda már kellettek az erősítések, és jöttek sorban még válogatott játékosok is. Bízik testvérek, Mónika Rajnová… Picit felemás évek voltak, mivel Réka alapemberből egyszeriben csak a 3-4. számú irányító lett a csapatban.
Ugyanez a helyzet a DAC-nál a fociban. Egy akadémistát, lehet bármilyen nagy tehetség, felnőtt szinten nem vállalja be az edző, hogy játsszassa, ha közben az eredményeket is hozni szeretnénk. Talán mikor nagy arányban vezet a csapat, berakja pár percre. Az első évben örültünk, hogy a lányok bennmaradtak a MOL ligában. Majd jött a 2-3. szezon, Réka is több lehetőséget kapott, miközben a csapat egyre feljebb lépkedett a tabellán. Most jutottunk el arra a szintre, hogy Réka ismét alapembernek számít. Természetesen minden kézimeccsen ott vagyunk, hétvégenként rójuk a kilométereket a párommal, vagy itt vagyunk a presszóban, ahol általában focikor teltház szokott lenni.
Összességében szerdahelyiként – sportolóként, szurkolóként, szülőként – mit jelent neked a DAC?
Gyerekként egyértelműen a birkózás vitt mindent. Aztán a Rapiddal az a megtiszteltetés ért minket, hogy játszhattunk a DAC-cal a stadionban. Kikaptunk ugyan 5:1-re, de az egy hatalmas élmény volt számunkra. Nagyjából mintha a DAC a Barcelonával játszana. És még gólt is rúgtunk! Csak aztán a fater magára maradt, nem jöttek a szponzorok, és inkább kilépett a fociból. Ezt követte a bíráskodás, amit bár abbahagytam azóta, de gyakran megesik, hogy az akadémián, előkészületi mérkőzésen még sípot veszek a kezembe.
Játékvezetőként olyan csapatoknál fújni, ahol az egykori nagyágyúk edzősködtek: Rudo Pavlík, Jano Kapko Karcsán pl. Hétvégenként beszélgethettem azokkal az egykori sztárokkal, akiket tizenévesen focizni láttam. Simon Gyulának fújtam meccset, nyugodjék Stano Lieskovský Dióspatonyban volt edző. Varga Dezsi, Zsákovics Tibi. Tizenévesen nekünk ők voltak azok a játékosok, akik a mai fiatal nemzedéknek Messi meg Ronaldo. Ami fájó pont nekem, hogy a mostani nagycsapatban nem tud megragadni ilyen itteni srác, mint ők voltak anno. Félévenként olyan játékosmozgás van, hogy mire megjegyeznéd a neveket, már tanulhatod is az újakat. Az edzők dettó és mindegyik hozza a sajátjait. De még ha jól fociznának!
Tapasztalom az emberek között a fásultságot, hallod a szurkolók hangját. Kézilabdameccseken mi visszük a büfét a csarnokban: jönnek át a fociról a szurkolók, sokszor olyan szájízzel, hogy itt legalább szép játékot láthatnak, és a lányok biztosan nyerni fognak!
Sajnos, mert otthon igazából egyformán kellene vitézkedni minden sportágban. Hazai meccsekről nem illene átjönni egy másik intézménybe úgy, hogy itt végre jó sört iszunk. Nevetségesen hangzik, de meg kell pakolnunk a hűtőt Bažanttal, hogy elég legyen, mert úgy jönnek az emberek, mint akik a sivatagban végre vizet találnak!
Focitúrákra nem nagyon jártam, amíg a lányok nem kézilabdáztak, megmondom őszintén, engem a kézi mint sportág sem érdekelt. Gyerekként a birkózás, aztán a foci, majd a játékvezetés, közben pedig jött a kézilabda. Ma már talán nincs olyan helyszín a MOL ligában, ahol ne fordultunk volna meg Mónikával.
Tulajdonképpen mi kezdtük el a párommal az idegenbe járást, majd hozzánk csapódtak a többiek is. Kialakult egy baráti társaság, akiknek a 80%-a ráadásul a vendégem. Ha nem ütközik a focival a beosztás, 3-4 autóba pattanunk és irány a kézilabda. Tar Miki, Huli, akik korábban a focit helyezték előnybe, mostanra átpártoltak hozzánk. Tehát a DAC nekem nem csupán a sport, hanem ezek az emberek is, akik a baráti körömet alkotják. Természetesen a két fő téma a foci, meg a kézi. Jelenleg…
Pár évvel ezelőtt a stadion is megtelt, mostanra a csarnok lett kicsi. Ezer férőhelyes elég lenne, voltak tervek, de kitalálták, hogy legyen 3500-as. Csakhogy azt fenn is kell tartani valamiből. Viszont vannak olyan meccsek, mint a Sellye vagy a Most ellen, amikor sokan be sem jutnak. Erre kéne a nagyobb csarnok, illetve mert a DAC kézilabdában is akadémia lett, annyi csapatunk van, hogy a gyerekek sokszor nem tudnak hol és mikor edzeni. Eljutottunk arra a szintre a kézilabdában, ahol volt mondjuk a foci 4-5 éve. Olyan, hogy bajnok legyen a DAC fociban? Talán a Šatka, Bayo, Ronan-féle társasággal annak idején sikerülhetett volna!? De a Slovant még velük is nehéz lett volna utolérni. Ezzel a mostani gardával viszont jelenleg a dobogó is kérdéses. Ne legyen igazam, persze!
Egy DAC-szurkoló mindig reménykedik. Köszönöm a beszélgetést, és természetesen hajrá DAC!