Direktorok

FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL

Milyen elvárásokkal érkeznek ma a gyerekek az iskolába, és hogyan tudnak az intézmények megfelelni ezeknek? Milyen értékeket, lehetőségeket kínálnak az iskolák a szülőknek és a diákoknak? És vajon milyen jövőképet biztosítanak a magyar tanítási nyelvű alapiskolák Dunaszerdahelyen? Ezekről a kérdésekről beszélgetünk Dunaszerdahely három legnagyobb magyar tanítási nyelvű alapiskolájának az igazgatójával. Köszönöm, hogy elfogadta a meghívást Takács Iveta, a Kodály Zoltán Alapiskola frissen megválasztott igazgatója, Nagy Árpád, a Szabó Gyula Alapiskola igazgatója és Masszi János, a Vámbéry Ármin Alapiskola igazgatója. Tartsanak velünk és ismerjék meg közelebbről, hogyan formálódik az oktatás és hogy milyen lehetőségekkel várják az iskolák a jövő nemzedékét! Kezdjük is a beszélgetést.

Ha méreteiben nézzük az iskolákat, akkor a legkisebbel és a legfiatalabb igazgatóval rendelkező Kodály Zoltán Alapiskola bemutatkozásával kezdeném: mint megtudtam, alapítás tekintetében ez az iskola a legöregebb az említett három intézmény közül…

T.I.: Valóban így van, a mi iskolánk volt a város első magyar tanítási nyelvű alapiskolája, amely a második világháború után nyitotta meg kapuit. Akkor természetesen még nem a jelenlegi épületben folyt az oktatás, hanem a város különböző pontjain, a ma már nem létező épületekben működött az intézményünk. A jelenlegi épületet 1960-ban vették birtokukba a diákok. Kezdetben Vajanský Utcai Alapiskola néven üzemeltünk, majd a nyolcvanas években felvettük a Komenský Utcai Alapiskola nevet, 2000-től pedig a világszerte elismert zenetudósról, Kodály Zoltánról neveztük el iskolánkat.

Immár tehát 25 esztendeje működünk e név alatt, jelenleg 357 diákkal, negyven fős tantestülettel. Az iskolánkra jellemző, hogy kis létszámú osztályokban folyik az oktatás és nagyon családias a légkör.

Korábban az iskolának Kodály Zoltánnal kapcsolatban volt egy olyan irányultsága, hogy a dunaszerdahelyi zeneiskolának voltak kihelyezett osztályai nálatok, sőt plusz zenei képzések is a diákok rendelkezésére álltak.

T.I.: Igen, ez így volt, a Kodály-módszer alapján oktattuk a zenét a helyi Művészeti Alapiskolával karöltve. A kolléganők jártak hangszer-, illetve elméleti oktatásra. Az idei tanévtől, szeptember 1-től szeretnénk újraindítani a zene tagozatos osztályt az iskolánkban.

Ez remek hír, sok sikert hozzá! Ha a huszonötöt megszorozzuk kettővel, akkor van itt nekünk egy ötven esztendeje működő, éppen jubiláló iskola, ez pedig a Szabó Gyula Alapiskola.

N.Á.: Igen, ebben a tanévben jubilálunk. A jelenlegi iskola 1974-ben nyitotta meg kapuit, pontosabban tehát az iskola épülete jubilál, mert az iskola jogelődje a ma már nem létező épületben, az akkori Lenin utcán állt, a mai Fő utca és a Rózsa utca sarkán. Ott 1963-ban kezdődött meg a tanítás. Az alsó tagozatos osztályok a harmadik évfolyamig a Dunaszerdahely-szerte „barakokként” ismert épületekben kaptak helyet, a jelenlegi MOL Aréna futballstadion mögötti területen. Én is oda jártam, a felső tagozat pedig a már említett épületben tanult. 1974-ben készült el a jelenlegi épület, ennek idén pont ötven éve. Az iskolánkat városszerte Gorkij-suliként ismerték, a szomszédos Gorkij utcáról kapva a nevét, de a hivatalos elnevezése természetesen nem ez volt. Pár évig szokatlan, számunkra idegen megnevezése volt az iskolának: A Szlovák Nemzeti Felkelés Ifjú Hősei Alapiskola „dicső” címét viseltük pár esztendőig, majd a kilencvenes évek elején kérvényeztük ennek a visszavonását, ami végül meg is történt. 2002-ben vettük fel Szabó Gyula felvidéki képzőművész nevét, aki az 1970-es években a Csallóközben is alkotott. Így esett a választásunk Szabó Gyulára, aki a Felvidék egyik legjelentősebb képzőművésze, alkotója volt. Losoncon van eltemetve, ahol szintén alkotott és ahova rendszeresen eljárunk. A magyar nyelvű alapiskolák tekintetében országosan is az egyik legnagyobb iskola a miénk. 727 diákunk van, 68 pedagógussal működünk egy modern, 2015-ben felújított épületben. Annak ellenére, hogy az iskolán ötvenéves, egyáltalán nem néz ki annyinak.

Mondhatnánk, hogy egy garázsolt ötvenesről van szó. Igazából eltévesztettem a sorrendet, mert a 25-ből csináltam 50-et, de ti vagytok a legnagyobb diáklétszámú alapiskola Dunaszerdahelyen, viszont a Vámbéry Ármin Alapiskola sem sokkal kisebb…

M.J.: Igen, az intézmények kapacitása a mérettől függ. A mi intézményünk éppen a két említett és bemutatott iskola tehermentesítésére jött létre 43 évvel ezelőtt, 1982-ben. Ez a tehermentesítés sikerült is, hiszen a diákok átcsoportosultak, kényelmesebb volt nekik a helyszín. Nagyon családias légkörben helyezkedik el az iskolánk, családi házakkal övezve, nyugodt lakókörnyezetben. Ez a körülmény a mentalitásunkra is rányomta a bélyegét, viszont az elmúlt évtizedekben Hviezdoslav Utcai Alapiskolaként voltunk ismertek: az utcáról és a szlovák íróról kaptuk a nevünket. Ezzel nem voltunk megelégedve, és kiharcoltuk, hogy 2001-ben felvehessük a dunaszerdahelyi származású kelet-kutató és nagy utazó, Vámbéry Ármin nevét. Az ő szellemiségét bevittük iskolánk nevelési jellegébe is.

Az iskola 414 diákra volt kapacitálva, de 15 éve 640-650 diák között van a létszám. Sok esetben sajnos az a gond, hogy nem férnek el a hozzánk jelentkező diákok, ilyenkor pedig előnyt élveznek a vonzáskörzetünkben tartozók, majd – ha még van fennmaradó kapacitás – a dunaszerdahelyi diákok.

Ilyen esetekben mindig az igazgató és a vezetőség dönt. Jelenleg 640 diákkal, 65 pedagógussal és 20 alkalmazottal működik az intézményünk.

A témák megbeszélése, körvonalazása során előkerült egy poén, amit egyetemi oktatókkal szoktunk viccesen elsütni, amely szerint, aki tudja, csinálja, aki nem tudja, az tanítja és aki tanítani se tudja, ő az egyetemi oktató. Ekkor egyikőtök kijavított, hogy az utóbbi az igazgató. Iskolát, ráadásul egy ekkora intézményt, ahol több száz diák és 40-60 alkalmazott van, olyan lehet vezetni, mint egy céget. Az ezzel járó felelősség gyakorta nem látszik, mindenki csak a pozíciót, az igazgatói széket és hatalmat látja.

T.I.: Hogyne. Frissen kinevezett igazgatóként csak most tanulom a szakma csínját-bínját és nagy köszönettel tartozom mindkét jelenlevő kollégámnak, hiszen, ha elakadok valamiben, felhívhatom őket és segítő jobbot nyújtanak. Úgy gondolom, nagyon jó az együttműködés a három intézmény vezetője között. Napjaink iskolaigazgatójának egyszemélyben jogásznak, közgazdásznak, menedzsernek, pszichológusnak és pedagógusnak is kell lennie. Ahhoz, hogy jól működjön az intézmény, a felsorolt öt szakterületen egyaránt helyt kell állni. És nemcsak helyt kell állnia, de ki kell igazodnia a törvényekben, oldania kell a lelki problémákat és menedzselni az iskolát. Nagyon sokrétű és sokoldalú ez a feladatkör.

Akartam kérdeni, hogy a kollégák úriemberekhez méltón segítenek-e, de ez el is hangzott. Tanári végzettséggel a hátam mögött nem emlékszem arra, hogy közgazdaságtant tanultunk volna. Ezt mindenki a saját bőrén, a mélyvízbe bedobva tanulta meg?

M.J.: Igen, ahogy belecsöppentünk, rövid idő alatt el kellett sajátítani ezt a tudást is. Természetesen rendelkezni kell bizonyos készségekkel, de egyetértek a kolléganővel: én is menedzseri feladatnak látom ezt a pozíciót. Egy ekkora költségvetéssel, ennyi alkalmazottal és diákkal, a szülők felé felelősséggel tartozó intézményt menedzselni kell. Hosszútávon kell gondolkodni és terveket létrehozni, amiket meg is teszünk, de ezeket a terveket képlékenyen kell kezelni, hiszen sok tényező van rájuk befolyással. Az, hogy el kell merülni a jogtudományban és különféle feladatokban, pedig a kötelességünk. Ha összetettebb a dolog, akkor természetesen mi is kikérjük a jogászok vagy egyéb szakemberek véleményét, tanácsait, tehát konzultálunk velük.

N.Á.: Még az előzőket kiegészítendő, kell egy jó helyettesi gárda. Egy ilyen nagy iskola esetében, ha fenn akarjuk tartani a zökkenőmentes működést, akkor ehhez egy ember nem elég.

Szokták mondani, hogy a politikához, a focihoz és a pedagógiához mindenki ért. Egy újonnan megválasztott igazgató esetében, Iveta, hogy éled ez meg?

T.I.: Úgy van, ahogy említetted. Meg kell felelni a szülőnek, a fenntartónak és a kollégáknak egyaránt. Vannak kérések, kívánságok, amelyeket igyekszik teljesíteni az ember, de nekem is vannak kéréseim, kívánságaim, akár a kollégák, gyerekek, szülők felé. Árpinak igaza van abban, hogy egy jó háttércsapattal, a helyettesekkel valóban egyszerűbb a munka. Kisegítjük, kiegészítjük egymást, hiszen egyetlen ember nem képes mindenre odafigyelni. A feladatokat szét kell osztani, közösen megbeszéljük, kinek mi a feladatköre és így végezzük a mindennapi munkát.

Jani, te, mint a legrégebben ezt a hivatást űző igazgató, mint gondolsz, bele lehet ebbe roppanni?

M.J.: Ha valaki örömmel, szívvel és lélekkel csinálja, akkor nem. Bár igaz, hogy kell egy nagyon ütőképes csapat, amelybe mindenki beletartozik, a portás nénitől kezdve a takarítónőkkel bezárólag. Vannak szép, hangzatos, új terminológiák, mint például az iskolai támogatói csapat, de nálunk ez mindig is volt, most csak formába öntöttük. Ugyanezt csináltuk ugyanígy, leosztottuk a feladatokat, mint például az összejövetelek megszervezése. Mondjuk egy beiratkozás megszervezése óriási háttérmunkát igényel. Mi konkrétan már februártól oldjuk a szervezést, kitaláljuk a koncepciót, a tematikát, a szülők és gyerekek fogadását. Eltervezzük, mit fognak játszani a gyerekek, mit kapnak ajándékba, tehát sok mindenre odafigyelünk. Ez a tervezés azon a napon, héten fogja meghozni a gyümölcsét. És ez csak egy az évi akár harminc esemény közül, ami iskolai szintű. Ezt még tovább leképezhetnénk osztályokra, akár csoportokra, hiszen számos ilyen esemény van. Ha ezek a feladatok jól vannak elküldve és a fogadó – legyen az pedagógus vagy napközis – is jó, akkor ez visszatükröződik és csatolódik a bűvös háromszög egyik csúcsánál, a szülőnél, hogy jókat mond az iskoláról. Legyünk őszinték, a legjobb reklám az, amikor az egyik szülőtárs a másiknak dicséri az iskolát. Ez már tapasztalás, meggyőződés, évek munkájának a visszacsatolása. Nem középen vagyunk, hanem a háromszög egyik csúcsán.

Van a pedagógus, a szülő és a diák, mindenki mindenkivel találkozik, megvan közöttük a kohézió, az együttműködés. Ha ez a bűvös háromszög működik, abban az esetben az iskola sikerre van ítélve.

Természetesen mindig vannak negatív kivételek, de szerencsére úgy látom, hogy ez mindig a kisebb mennyiség. A siker kulcsa a jó csapat.

Említetted a beiratkozást. A mostani beszélgetésünk időzítés nem a véletlen műve, ugyanis április folyamán már a beiratkozás sűrűjében leszünk. Igazgató úr, idén hogyan is van pontosan a beiratkozás a Szabó Gyula Alapiskolában?

N.Á.: Országos szinten 30 nap áll az iskolák rendelkezésére áprilisban a beiratkozás kivitelezéséhez. Egy városi rendeletnek hála, meg van adva, mikor kell erre sort keríteni, méghozzá április utolsó két hetében. Idén kicsit bekavar a húsvét, de nálunk konkrétan április 22-én kezdődik, és egy hét áll a szülők rendelkezésére, hogy iskolát válasszanak.

Már régóta tervezitek ezt és kampányoltok?

N.Á.: Igen, mi is már hónapok óta építjük, szervezzük a programokat. Hosszabb távon gondolkodunk, március 31-én óvodásokat láttunk vendégül, kézműves-foglalkozással fűszerezve. Április 10-12-e között nyitott napokat tartunk, 12-én pedig játszóházi foglalkozást, gyerekváró programokat szervezünk. Ez szombat délelőtt lesz, amely során bemutatjuk az iskolánkat és ha szükséges, a beíratás kapcsán is tudunk tanáccsal szolgálni. 22-én pedig az összes iskolában élesben indul a történet.

A Vámbéry Ármin és a Szabó Gyula alapiskolák után halljuk, hogyan dolgozik a Kodály!

T.I.: Mi szintén több hónapja kezdtük el a munkát. Frissen kinevezett igazgatóként úgy gondoltam, hogy szorosabbra kell fűzni az együttműködést a környező óvodákkal, méghozzá nemcsak városszerte, hanem a környékbeli kis falvakban is, ahol nincs alapiskola. Egyrészt szülői értekezleteken vettünk részt, másrészt pedig most szombaton volt nálunk egy húsvétváró foglalkozás, ahol vendégül láttuk a környékbeli óvodásokat és a mi kisiskolásainkat. Kézműves-foglalkozásokkal, különféle mozgásjátékokkal és légvárral kedveskedtünk nekik. Április 8-án és 9-én nálunk is lesznek nyitott napok, tehát úgy gondolom, hogy minden iskola hasonló programmal készül. Mindannyiunknak az a célja, hogy a magyar gyerek magyar alapiskolába menjen, erre kell ösztönözni a szülőket.

Ezek direkt kapcsolatfelvételek, ahol a gyerek megsimogathatja az iskolát, az iskola pedig a gyereket. Viszont manapság a közösségi háló nélkül nagyon nehéz érvényesülni, már elég korán ki kell küldeni a szignálokat. Az iskolaválasztás előtt álló szülők nyilván tudják, mi következik, de két évvel korábban még nem biztos. Rengeteg olyan hamis információ megy, amelyben azzal csalogatják a szülőket, hogy azt a bizonyos iskolát válasszák, mert ez a boldogulás nyelve. Vagyok olyan nyers, hogy meg szoktam kérdezni az ismerőseimtől, magyar vagy szlovák alapiskolába íratták be a gyereküket. Vannak, akik elárulják és megpróbálják érvekkel alátámasztani, miért a többségi nyelvű iskolát választották. Erre az én érvem egy Bessenyei György-mondat, amely szerint „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de az idegenen sohasem.” De vajon el tudjuk-e ezt mondani a szülőknek, elhiszik-e ezt nekünk, mi a gyakorlat e téren?

M.J.: Még mielőtt válaszolnék a kérdésre, ezen a fórumon is szeretném hangsúlyozni, hogy mi, hárman nem harcolunk és nem is harcoltunk egymás között. Remélem, ezt a kollégák is meg tudják erősíteni. Ennek a legékesebb bizonyítéka, hogy néha hetente is telefonálunk és együtt dolgozunk. Azért tevékenykedünk, hogy a magyar gyerekeket magyar iskolába írassák, akárcsak a vegyes házasságból születetteket. Ezek a programok nem arról szólnak, hogy többet vagy jobbat kínálunk a másik iskolánál, hanem ha mi nyerjük el a magyar nyelvű diák és a szülei tetszését, akkor hozzánk jönnek. Ugyanez igaz a két másik magyar alapiskolára is. Közöttünk nincs versengés, konkurenciaharc és soha nem is volt. Ezt húsz évre visszamenőleg is meg tudom erősíteni, hiszen mindegyik igazgató és helyettes kollégával tartottuk a kapcsolatot, jóban voltunk. Sőt, a szlovák alapiskolák igazgatóival is rendszeresen kommunikálunk. Az a legfontosabb küldetésünk, hogy a magyar anyanyelvű diákok hozzánk járjanak. A legtöbbet, a legjobban és a legmagasabb minőségben az anyanyelvén tud tanulni a diák. Számos sikertörténetről számolhatok be, rengeteg magyar anyanyelvű diákunk érvényesül Szlovákiában, de akár a külhoni országokban is. Annyi sikertörténetet tudnánk felsorolni mi hárman, hogy egy vastag könyvben sem tudnánk összegezni mindegyiket. Nem igazak ezek a közhelyek, hogy nem tanul meg jól szlovákul vagy hogy nem fog érvényesülni. Minden sikeres gyermek – akárcsak a más nyelvek esetében – érvényesül. Ahol pedig pici hiányosságok vannak, annál a diáknál az anyanyelvben is visszaköszön ez. Magyar gyereket magyar iskolába kell íratni, és lehetőleg a vegyesházasságból születetteket is. Számos pozitív példát fel lehet hozni arra, hogy annak ellenére is magyar iskolába kerül a gyerek, hogy valamelyik szülője teljesen szlovák. Ezek pedig gyönyörű történetek. A jó választás tanúbizonysága és megerősítése, hogy később a testvérét is oda adják be. Ez azt jelenti, hogy meg voltak elégedve a munkánkkal. A fő célunk, feladatunk olyat mutatni, kínálni, hogy ne legyen kérdés az, hogy a magyar gyereket melyik iskolába adják be. Ennek igazából nem is szabadna kérdésnek lennie, de sok felnőtt fejében – bocsánat a megfogalmazásért – rendet kellene tenni, mivel az identitástudattal összezavarják a fiatalokat, akik később nem fogják tudni, hova is tartoznak. Ha magyar iskolába kerül, akkor tudni fogja, hogy ő szlovákiai magyar, akinek magyar az anyanyelve, bő szókinccsel rendelkezik és minden magyar nemzeti ünnepet megünnepel. Akármilyen tudós is születhet belőle. Arról nem is beszélve, hogy sokkal több feladatot vállalunk, hiszen több tanítási óra van nálunk, többet tanul a gyermek. Több tudással töltjük meg a fejecskéjét, amelyet aztán remélhetőleg felnőttkorában kamatoztat.

N.Á.: Elhangzott egy jó gondolat az imént, hogy rendet kellene rakni a szülők fejében. Az a véleményem, hogy mindhárom iskola színvonalas, tehát mondhatjuk, hogy színvonalas iskolák igazgatói vagyunk. Egymással konkurálhatunk, de a szlovák iskolákkal nem tudunk.

Ha a szülő eldönti, hogy amiatt íratja szlovák iskolába a gyerekét, hogy jobban megtanuljon szlovákul, igaz, hogy szlovákul jobban megtanul, de semmi mást nem tanul meg jobban. Ez biztos, hiszen az anyanyelvén tudja a legjobban elsajátítani a dolgokat. Merem állítani, hogy a szlovákon kívül a többi tantárgyat gyengébben sajátítja el.

Ha megnézzük a dunaszerdahelyi nemzetiségi arányokat, sok gyerek jár szlovák iskolába, akikről tudjuk, ki a szlovák és ki magyar. A vegyesházasságról tudnék beszélni, hiszen a gyermekeim is vegyesházasság eredményei. Ebben az esetben nincs más út, mint a döntéshozatal. Meg tudom érteni, hogy vagy az egyik, vagy a másik enged. Nálunk salamoni döntés született, a fiam magyar, a lányom szlovák alapiskolába járt. Mindkettő elvégezte az egyetemet. Az volt az előnyük, hogy kiskoruktól kezdve a feleségem csak szlovákul, én pedig csak magyarul beszéltem velük, így egyszerre tanulták meg mindkét nyelvet.

A nyelvészetben ezt egy szülő-egy nyelv-elméletnek hívják.

N.Á.: Igen, ebben az esetben dönteni kell. De amikor két magyar szülő azzal érvel, hogy azért adja szlovák alapiskolába a gyereket, mert ő sem tanulta meg jól a szlovák nyelvet, akkor az a válaszom, hogy a többi más tantárgyat sem tanulta meg jól. Egy nyelvre mindig olyan mértékben van szükségem, amennyit használom. Ha valaki nem tanulja meg tisztességesen a szlovák nyelvet és felkerül Pozsonyba dolgozni, fél év alatt szinte tökéletesen megtanulja. Kellenek jó alapok és fontos, hogy a magyar iskolákon végre sok évtized után végbement a szlovák nyelv oktatásával kapcsolatos változás. Végre ki merték mondani, hogy akár második nyelvnek, idegen nyelvnek vagy államnyelvnek nevezzük, legyen más a módszertana. Idegen nyelvként kell oktatni, mert nekünk ez idegen nyelv.

T.I.: Szintén csatlakoznék az előttem elhangzottakhoz. Hiszen, ha belegondolunk, a XVII. századi nagy cseh pedagógus, Jan Amos Komenský már akkor megmondta, hogy anyanyelven kell tanítani a gyerekeket, akkoriban a cseh és a latin nyelv között ment a vita. Én a mai napig ehhez tartom magam. Ha szóba kerül, hogy valaki a jobb érvényesülés miatt adja szlovák iskolába a gyerekét, azt szoktam mondani, hogy az a gyerek idegen nyelven tanulja a matematikát, a kémiát, a biológiát és a fizikát, ami néha még az anyanyelvén is gondot okoz.

Legyünk őszinték: nem lehet mindenki atomfizikus, nem megy mindenkinek minden tantárgy egyformán, illetve nem biztos, hogy a reáltantárgyakban mindenki kiemelkedő. Néha még az anyanyelvén is gondot okoz a tanulónak megérteni ezeket, idegen nyelven pedig még nehezebben megy. A gyerek ezzel mellékvágányra kerül és lehet, hogy ha magyar iskolába járna, remekelne.

Így pedig elveszíti az érdeklődését és azt mondja, hogy úgy se fog neki menni a tanulás. Az anyanyelvén sokkal jobban tanul és teljesít a gyerek, mint szlovákul.

N.Á.: Még egy gondolatot megosztanék, ha megengeditek. A napokban láttam a Rákóczi Szövetség egy szórólapját, amely azzal csalogatja magyar iskolába a gyerekeket és a szülőket, hogy így két kultúrát tanul meg a gyerek, ez a megközelítés pedig nagyon tetszik nekem. A szlovák iskolában csak egyet, nálunk meg kettőt, sőt a – lassan háttérbeszoruló szlovák irodalom és nyelvtan mellett – a szlovák nyelvű kommunikációt is elsajátítják. Azzal, hogy megtanuljuk mindkét nemzet földrajzát és történelmét, többek leszünk. Nagyon tetszik ez a felfogás, korábban még nem találkoztam ilyen megközelítéssel.

Ejtsünk néhány szót a mai gyerekekről is. Gondolom, ti is látjátok, hogy változásban van a gyerekanyag. Békés Mártának az Iskolabolygó című kötetében van egy olyan verse, amelyben azt írja, hogy „Évről évre romlik a gyerekanyag, romlik a gyerekanyag, ebadta!” Sokan sajnálkoznak a mostani helyzetet látva, hogy az ő idejükben másképp volt: akkoriban még egy-két kiosztott pofon belefért a keretekbe… Most már semmiképpen sem ilyen világot élünk: az integráció helyett jön az inklúzió, tehát számos olyan fogalommal dolgozik a mai pedagógus, amely megpróbál kapcsolódni a gyerekanyaghoz. Másabbak most a gyerekek és ha igen, miben? Mit érzékeltek, tapasztaltok?

T.I.: Közel harminc éve kezdtem el a pályát, így mondhatom, hogy nem lehet úgy tanítani, mint harminc esztendővel ezelőtt. A mai gyerek izgágább, mozgékonyabb, érdeklődőbb, sokoldalúbb, mindent ki szeretne próbálni. Egy generációval ezelőtt még megült a fenekén a gyerek, a mai diákokat pedig már le kell kötni. A tanítónak úgy kell dolgoznia, hogy a negyvenöt percet teljes mértékben érdekessé tegye és lekösse a gyerek érdeklődését. Nem működik a frontális oktatás, amely során kiálltunk a tábla elé, elmondtuk a tananyagot, a diákok pedig jegyzeteltek. Be kell őket vonni az oktatásba, feladatot kell adni nekik. Nagyon jók a csoportos foglalkozások, amikor a gyerekek egymást segítik.

Jelenleg tehát az X generáció tanítja a Z és az alfa generációt. Ha magam generációját mondom, elég nagy időbeli különbségről beszélünk. Ti, hogy látjátok ezt?

N.Á.: Alátámasztom a hallottakat és annyit tennék hozzá, hogy a pedagógusnak egyre nehezebb a feladata, meg kell felelni minden síkon az elvárásoknak. Mindenki tisztában van a jogaival, de vannak kötelességek, amelyek akár a gyerekre, akár a szülőkre vonatkoznak, amelyekről meg szoktak feledkezni. Mindenkit meg kell értenünk és lehetőleg mindenkinek meg is felelni, ez pedig nehéz. Ha az osztályban csak két-három problémás, nehezebben kezelhető diák van, már az rengeteg energiát vesz el a pedagógusoktól. Jöhetnek az asszisztensek, de nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb módszer. Merem állítani, hogy országos szinten ez is csak egyfajta szemfényvesztés, mert manapság már szinte bárki lehet asszisztens.

Mondjuk el a tisztelt olvasóknak, kik is ezek az asszisztensek.

N.Á.: A tanárok segédjeként ők foglalkoznak a különféle gondokkal küszködő, például diszlexiás, diszgráfiás diákokkal. Ők is besegítenek tehát, de sokszor ez sem elég, mivel egyre nagyobbak az elvárások, amelyeknek egyre nehezebb megfelelni. Természetesen mindenkinek megpróbálunk segíteni, de ezt sokszor úgy könyvelik el a szülők, hogy úgy lesznek a dolgok, ahogyan azt ők szeretnék. Mindenkinek nem lehet mindig megfelelni. Nehéz a helyzet és azt, hogy egyre több a problémás gyerek, nemcsak az igazgatók, de mindegyik pedagógus alá tudja támasztani.

Milyen egy problémás gyerek?

N.Á.: Viselkedési problémák, nevelési hiányosságok tapasztalhatók náluk. Remélem, senki sem sértődik meg, de idéznék egy újságcímet, amelyet már a közelebbi ismerőseimnek, barátaimnak elmondtam és amely remekül összegzi a mostani a helyzetet. Ez úgy hangzik, hogy „Egyre több a problémás szülő, problémás gyerek”. Akinek nem inge, ne vegye magára, de ezt így látom. Amikor a nevelés hiányával találkozunk, bejön a szülő, leülünk és felvázoljuk a helyzetet, próbálunk segíteni és megesik, hogy teljesen más köszön vissza, mint amit elvárnánk tőle. A szülő teljesen más szinten van, ezért akár meg is feszülhetünk, ha a gyerek az iskolából ugyanabba a közegbe megy haza. Nagyon nehéz, egyre nehezebb a munkánk. Az idézett címmel a pedagógusok túlnyomó többsége egyetért.

M.J.: Évről évre több más diák van, de ez nem meglepő. Más a világ, más a kor. Egy gyors, lüktető világban nevelkednek, amelyben sok szülőnek sajnos nagyon kevés ideje jut a gyermeke nevelésére – tisztelet a kivételnek. Amikor a gyerek bekerül egy szabályozott oktatási rendszerbe, amivel addig még nem találkozott, meg kell azt tanulnia. Saját magunkra visszacsatolva, nincs kibúvó, a kollégáknak fel kell készülniük erre, a pedagógusoknak kell ezt a helyzetet kezelniük, mert az nem megoldás, hogy csak beszélünk a problémákról, őket is tanítani kell. Nem rosszabbak ők, a modern kor, a kesze-kusza világ neveli ki őket ilyennek, amelyben mindenhol van wi-fi-elérés és még a legkisebb diák is be tud jelentkezni a különféle médiaplatformokra, hiszen csak rá kell kattintania, hogy elmúlt tizennyolc éves. Ez így nem jó.

Van bizalom a pedagógustársadalom felé? Hogy látjátok ezt ti, igazgatók, akik felülről is ráláttok a dolgok menetére?

N.Á.: Változó, embere válogatja.

M.J.: Mi egy kicsit burokban vagyunk, egy relatíve nagy magyar többségű városban, talán az utolsó előbástyában. Szerintem itt könnyebb a helyzetünk, mintha valahol a peremvidéken, egy kis magyar iskolában, ahol napi harcokat kellene vívnunk a polgármesterrel és a szülőkkel a túlélésért. Azt érzem, hogy zömében megvan a tisztelet és a kollégák is ezt tanúsítják. A százból egy-egy eset jó aránynak számít.

T.I.: Én inkább Árpi véleményét osztanám. Vannak olyan szülők, akik teljesen azonosulnak a Jancsi által említett szabályrendszerrel. Minden iskolának megvan a saját szabályrendszere, enélkül nem működne a dolog, ha több száz gyerek azt csinálná, amit akarna, a feje tetejére állna a világ. Mindhárom iskolában vannak szülők, akik betartják szabályokat. Ezért is van a házirend, ahol ezt a szabályrendszert felvázoljuk. Viszont vannak olyan szülők is, akik csak a jogaikat hangoztatják és arról megfeledkeznek, hogy nekik bizony kötelességeik is vannak. Úgy gondolom, nemcsak városszerte, de országon szinten is ez a helyzet.

Vannak perpatvarok is?

T.I.: Nem, a végén mindig békés megoldás születik. Itt jön képbe az okos pedagógus és egyben a diplomata, aki leül a szülővel, megbeszélik a problémát és közös nevezőre jutnak.

Akkor tehát valahol a szülőt is neveljük.

T.I.: Valamilyen szinten igen, néha ez is előfordul.

M.J.: A szülők nélkül mi félkarú óriások vagyunk. Ha nincs meg a támogatás a részükről, akkor nem érhetünk el sikert, nem fejlődhet a gyermek. Viszont, ha megvan a támogatás, akkor a közös utunk sikerrel van kikövezve. Szükségünk van az együttműködő szülőre.

Az általatok képviselt iskolák nemcsak dunaszerdahelyi gyerekanyagból merítenek, de a környékbeli falvakból is próbáljátok becsábítani a gyerekeket, ahogy ezt az igazgató asszony is említette. Ez igaz a másik kettő alapiskolára is?

N.Á.: Igen. A beíratás után mindig szoktam figyelni az arányokat, így kijelenthetem, hogy tíz évre visszamenőleg a gyerekek 30-35 százaléka a környező falvakból érkezik hozzánk, ami elgondolkodtató. Természetesen ez nekünk jó, egy pozitív visszajelzést jelent azt illetően, hogy valami miatt minket választottak. Viszont ez az adat azon kisiskolák szempontjából elgondolkodtató, ahonnan ezek a diákok jönnek, ugyanis azokban a falvakban is vannak alsó tagozatok, és ezek a gyerekek lehet, hogy hiányoznak onnan. A Vámbéry Ármin Alapiskola és a miénk is évről évre teljes létszámmal üzemel, van olyan évfolyamunk, amelyben 115 gyerek tanul – máshol az egész iskolában van ennyi. A többi évfolyamba 70-90 diák van, ez mondható átlagosnak. Ugyanennyi elsőst íratnak be átlagban, de a halasztások miatt van némi lemorzsolódás, viszont jelenleg az iskolaépületben tanuló négy és a keleti lakótelepen működő ötödik, kihelyezett osztályt maximális létszámmal tudjuk indítani. Ahogy mondtam, a diákok egyharmada a környező falvakból való.

Ez egy külön beszélgetést is megérne, hiszen dübörög a kurrikuláris reform, a kisiskolák iskolaközpontokká való átszervezése egy elég komoly tény. Hogy mit kezd ezzel a felvidéki oktatáspolitika, azt ennél az asztalnál nem tudjuk megoldani. Lassan a beszélgetésünk végére érünk, bár olyan érzésem van, mint ha még mindig csak a felszínt kapargattuk volna. Azt szokták mondani, egyre kevesebb a jó pedagógus. A fiatal pedagógusokat, akik az iskoláitokban kezdenek el tanítani, iskolavezetőként hogyan és mivel tudjátok motiválni és bátorítani, hogy maradjanak a pályán? Azt is tudjuk, hogy sok a pályaelhagyó pedagógus, kevés a férfi tanár, bár ez a megállapítás ennél az asztalnál pont nem igaz.

T.I.: Úgy gondolom, a mai világban az a fiatal lép a pedagógiai pályára, aki szívvel-lélekkel akarja csinálni, akinek a zsigereiben van a tanítás. Attól lesz valaki jó pedagógus, ha gyerekkorától kezdve erre a hivatásra készült. Ha belegondolunk abba, hogy a mai társadalomban sem erkölcsileg, sem anyagilag nem megbecsült pálya a mi hivatásunk, az a fiatal, aki közénk keveredik, tényleg szívvel-lélekkel szeretné ezt csinálni. Igyekszünk is segíteni őket. Nálunk jelenleg két pályakezdő fiatal van, akik nagyon helyesek és erre a pályára születtek. Továbbképzésekre járnak, kikérik az idősebbek véleményét és nemcsak kikérik, de meg is fogadják a tanácsaikat. Szerintem, aki ma pedagógus szeretne lenni, az ebből a szakmából, hivatásból is megy nyugdíjba, nem fogja elhagyni a pályát.

N.Á.: Tovább véve a gondolatmenetet, egy pályakezdő számára az egyik fontos dolog, hogy jó gárdával, gyakorlott pedagógusokkal van körülvéve, akik segítenek neki. Ez teljesen működik nálunk.

Kabinrendszerben működünk, egy kabinban négy-öt pedagógus van, akik közül van, hogy napokig nem látják egymást, mert akkora az iskola épülete. Ha van egy jó gárda, aki segíti az újoncot, az egy óriási pozitívum.

Harminc egynéhány évvel ezelőtt nekem, mint kezdő pedagógusnak az egyik, már nyugdíjas kolléga azt mondta Ekecsen, ahol az első három esztendőmet letanítottam, hogy legyek következetes. Bár más idők jártak akkoriban, ez most is igaz. Ha egy gyereknek azt mondjuk, hogy ha még egyszer elköveti azt, amit nem lenne szabad, akkor büntetés vár rá, ez be is kell tartanunk, következetesnek kell lennünk. Ha nem így teszünk, a fejünkre nő a gyerek, ebben pedig igaza volt. Ezt akkor tapasztaltam meg jobban, amikor bekerültem Dunaszerdahelyre a régi iskolámba, ahova én is jártam. Itt nagyobb gazfickókkal találkoztam, mint falun. Bár volt már hároméves tapasztalatom, a tanulópénzt igazából itt fizettem meg. Amit most megosztottam veletek, ugyanezt minden kezdő kollégának is elmondom. Teljesen mindegy, hogy férfi vagy nő, vaságyastól negyven kiló vagy százhúsz, azt várom, hogy legyen következetes.

M.J.: Véleményem szerint, ha egy kezdő pedagógus egy oktatási intézményt választ, akkor ott már van egy kis motiváció. Nekünk erre kell építeni. A bértáblázat előre meg van határozva, tehát az anyagiak adottak, ezzel nem igazán tudunk motiválni – esetleg a teljes óraszámmal vagy bizonyos kör meghirdetésével. Ez a képzettségtől és a hivatástudattól függ majd későbbiekben. Szerintem is az a legnagyobb motiváció, ha valaki egy megbecsült, humánus és szerető légkörbe kerül, tehát olyan kollégák közé, akik jóindulatú tanácsokkal látják el, meghallgatják a panaszait és segítséget nyújtanak ezek megoldásában. A humán faktor az oktatási intézmény egy plusz motivációja. A fiatal érzi ezt a légkört, a magáévá teszi és ezzel mi is nagyon sokat nyerünk, mert olyan irányba próbáljuk terelgetni, ami az adott intézmény specialitása, stílusa. Odafigyeléssel és szeretetteljes szakmai útmutatással nagyon lehet motiválni.

Tisztelt Igazgató Asszony és Urak: nagyon köszönöm a beszélgetést és azt, hogy sok szögből körbejárhattuk a beiratkozás és a mai diákok, és a mai pedagógusok témakörét!

T.I., M.J., N.Á.: Köszönjük szépen a meghívást!

 

KAPCSOLÓDÓ:
Masszi János, Takács Iveta, Nagy Árpád | Sokszög