Reklám
FOTÓK: A SZERZŐ ARCHÍVUMA, SZABÓ PÉTER PÁL
„Állj meg, vándor, te világcsavargó, hozzád szólok én…” – hangzott a hetvenes évek egyik magyar slágere. Annak idején, a Komáromi úton állt egy vendéglátóhely, amelynek keresve sem találhattak volna jobb nevet. A 63-as országút később méltán híres útmenti motorestjeinek még se híre, se hamva, így aztán kelet felől, a csallóközi tikkadt rónaságból érkező vándoroknak ez a hely jelenthette a „túlélést”. A csallóközaranyosi Túzok és az alistáli Kukorica Csárda egyaránt csak 1987-ben nyílt meg. S mert Szerdahelyt sem vetette fel akkoriban a „kocsmák tengere”, a város keleti felének a hatvanas években megnyitott Vándor jelentette a „podnikot”. A népszerű vendéglátóhely ennek ellenére szinte sosem szerepelt a sajtóban, és képek sem maradtak fenn róla.
Mondanom sem kell, akkoriban szinte minden ilyen üzemegység a Jednota kezében volt, a Vándor is. A nyolcvanas években volt sárga málna, piros málna, kofola és „csinált málna”. Aki nem tudná, azok kedvéért mondom, hogy a csinált málna alatt szörppel ízesített szódát kell érteni. Az erdei gyümölcsös „Lesná zmes” volt a kedvencem. Gyakorlatilag ez jelentette az üditőitalok teljes választékát, nem csak itt, mindenütt. Na jó, télen volt még a rumos ízű, de alkoholmentes Presszó tea, kulturáltabb helyeken pedig Vínea is! Hogy milyen édesre sikeredett a csinált málna, az a csapos jókedvén is múlott. Azonban a szörpöket olyan sűrűre gyártották, hogy elég volt belőle egy gyűszűnyi is. Édeskés cseppjeiben nem egy méhecske lelte örömteli végzetét. Otthon mindig lenyaltam az üveg száját, egy csepp se menjen kárba.
Reklám
A felnőtteknek természetesen sör dukált. Minden családfenntartó tudta, hogy a vasárnapi ebéd előtt kijár neki egy pofa csapolt. És nem csak a vasárnapi ebéd előtt.
S bár a gépjárművezetőket akkoriban is szondáztatta a szerv, a mezőgazdasági munkákra igyekvő, poros kombájnistáknak szemet hunytak egy-egy „hetes” sör elfogyasztása után. Mondjuk úgy, a toleranciaküszöböt egyik-másik ágazat olyan vastagra gyalultatta, amilyen ideológiai státuszt jelentettek a rendszer szemében. A rendszer pedig egyértelműen munkásbarát volt. Nem egy öreg mozdonyvezetőtől hallottam például, hogy „hetes” sört vételezni a kantinban egyet jelentett a mai gasztrojegyekkel.
Ez volt a múlt, most meg a most van, úgyhogy nagyon ne reklámozzátok! Állj meg vándor, alig maradt fenn róla fotó. Vagy mégis?
A közeli Keleti lakótelep a hetvenes évek második felében készült el, a szintén az egykor a közelben álló gőzmalom addigra aggastyán gyártelep lett, amely 1896-ban kezdte meg működését Első Dunaszerdahelyi Gőzmalom Rt. néven, s benne kenyérlisztet őröltek. A Vándor idejében viszont már a Mezőgazdasági Felvásárló és Ellátó Vállalathoz tartozott, s mint takarmánykeverő üzem működött. Történt ugyanis, hogy 1959-től az öreg, leállított malmokat országszerte takarmánykeverő üzemekké alakították át, majd 1960-ban az egykori dunaszerdahelyi malomban indult az ország egyik első ilyen üzeme.
Végzete hamarabb utolérté, mint a Vándort!
Már a nyolcvanas években, tehát gyerekkoromban sem malom volt, inkább csak egy épület, amit egykor malomként tartottak számon. Raktár, sőt hangár, leszakadt ajtópánttal, padlása galambtanya. Elöl silótartályok, hátrébb maga a malom, amelynek zöld színű homlokzata gyámoltalanul repedezett. Gerendái, mint egy szálkás öregember vállai, szürke, beesett arccal, aki megette már a kenyere javát.
De amíg működött, az ott dolgozók is a Vándorba jártak át „felüdülni”.
Nem kellett nagyon megerőltetni magukat, hiszen útjuk mindössze alig néhány percig tartott azon az elkeskenyedő járdán, amely még napjainkban is pont ugyanúgy, kisebb betonlapokból van kirakva. Mintha megállt volna az idő. A malom mellett a Jednota járműparkjában szebbnél szebb teherkocsik sorakoztak, a malom udvara a mai körforgalom felől, míg a Jednota autóparkjának telephelye a Pódafai útról nyílt. Nagyapám anno itt sofőrködött, a repülőgépen kívül gyakorlatilag mindenre is volt „hajtásija”. A mai napig a Jednota tulajdonában lévő területről egy időben azt beszélték, hogy egy „Malom Centrum” elnevezésű, üzletekből és lakásokból álló egységet tervez felépíteni itt a fogyasztási szövetkezet. Egyelőre azonban csak a karácsony előtti időszakban, fenyőfa árusítására van kihasználva.
Az egykor népszerű, kissé puritán resti nagyjából a mai Sagax klinika mellett, annak is a város felőli oldalán állt.
A Sagax társaságot 2001-ben alapították azzal a céllal, hogy Dunaszerdahelyen egy klinikát építsenek fel, modern felszereltségű és hangulatos ambulanciákkal, ahol orvosok és nővérek magas szakmai és emberi színvonalon látják el a betegeket. A klinika emeleti részéről jól belátni az egykori Vándor helyét, udvarát. A malomhoz hasonlóan a vendéglőnek mostanra ugyanis nyoma sincs, mindössze a visszaemlékezésekben él igazi kifőzde jellegű ételeinek jó híre. Turzáék magyar gulyását azóta is dicsérik, a Vándort ugyanis Turza Eszti néni vezette, majd fia, József szintén sokáig ott dolgozott.
Az előtte található buszmegállót még napjainkban is úgy hívják, „Megálló a Vándornál”.
Maga a vendéglő az úttól picit beljebbre esett, előtte terasz, a terasz felett hatalmas fa, talán platán állt. A nyolcvanas évek elején a családi kötelék miatt (is) gyakran megfordultam itt. Előszeretettel szürcsöltük teraszán édesanyámmal a sárga málnát, vagy ettük a sűrű, gőzölgő, ínycsiklandozó leveseket. Valószínűleg innét a mai napig tartó levesszeretetem! Legyen sűrű és laktató. Bableves, lencseleves, káposztaleves. Hozzá lepény vagy lángos, kiskezit csókolom!
Nagyanyám kolléganői úgy jártak az asztalunkhoz, ahogy mendikáláskor szokás házalni: „Jaj de „szíp” unokád van, Rózsika, és milyen jó az étvágya!” – hallottam a háttérből.
Szinte azonnal ott is termett egyik-másik, hogy megcsíphesse az arcomat. Nem azt mondom, hogy maradandó károsodást szenvedtem, de sosem tudtam kiverni fejemből ezeket az alkalmakat. Valóban nagyétkű gyerek voltam, ami az előnyösen gömbölyded alakomon mutatkozott meg leginkább. S ami felettébb különös, már akkor sem vetettem meg a pacallevest, pedig arra sok felnőtt ránézni sem bírt.
Egy ilyen alkalommal lettem figyelmes az utca túloldalán, az Ister autójavító műhely közelében álló „érdekes” szoborra.
A Komáromi és Kürti országutak elágazásánál lévő magas szobor egy ún. fellegszobor volt, s a gyermek Jézust az ölében tartó Szűzanyát ábrázolta. Az Istert a három Duna-menti járás – a dunaszerdahelyi, somorjai és nagymegyeri – egyesülése után 1960-ban dunaszerdahelyi Járási Nemzeti Bizottság ülése határozata alapján mint járási ipari vállalatot alapították. Tevékenységének skálája évről évre bővült, újabb és újabb szolgáltatásokat vezettek be. 1961-ben megkezdték az autójavító szolgáltatást Dunaszerdahelyen, a nyolcvanas évekre a Škoda és Lada gépjárművek „márkaszervize” lettek.
„A hatvanas években voltam autószerelő inas, a Vándorba jártunk át enni, inni…” – mesélte Náci bátyám, aki már réges-rég nyugdíjas, de ha kérdezni szeretném tőle, mi hogy volt, a kocsiját bütykölve találom.
A szemközti szobor látványa egybeforrt bennem a Vándor teraszával, ahol ingujjra tűrt bácsikák üldögéltek mintegy közösség, akiknek a vendéglő jelentette a kultúrát és egyben a szórakozást is. Vagyis a törzsvendégek. Nyáron és télen más-más kinézete volt a szobornak, ősszel falevelek borították, mígnem 2001. március 19-ről 20-ára virradó éjszaka ismeretlen tettesek le nem döntötték és a szobrot el nem lopták. Az oszlop a földön hevert, tetejéről a szobor eltűnt, s azóta sem került meg. Addigra viszont már kiesett látószögemből az Állj meg vándor további sorsa.
Dunaszerdahely legrégibb köztéri szobrát 1713-ban állíttatta, édesanyjuk végakaratának kívánsága szerint, a három pókateleki Kondé testvér: Ádám, Ferenc és György.
A fellegszobor sokáig sértetlenül vészelte át egyazon helyen az évszázadokat, majd a széttört oszlop és a talapzat a Csallóközi Múzeum udvarára került. Talapzata kétoldali, latin feliratával nálamnál tanultabb emberek sem voltak képesek maradéktalanul megbirkózni. Ki tudja, egyszer talán arról is hallunk majd, hogy a szobrot helyreállították.
Lenne hová felállítani, s tulajdonképpen a Vándor is elférne ott, ahol anno állt.
A fellegszobor helye ugyanis a mai napig üresen áll az IL Trade autóalkatrész-szaküzlet mellett, ahol a kerítés beugrása „valami” hiányát láttatja velünk. A szakrális emlékhelyet „őrző” két gesztenyefa az idők során terebélyesre nőtt. A fellegszobor egyébként az egykori Pókatelek határát jelölte, ahogy általában az ilyen szakrális kisemlékek valamely település elejét vagy végét szokták. Esetleg egy jeles eseménynek állítanak emléket, hálából a Mindenható felé.
Anyai nagyanyám tehát sokáig a ma már nem létező, Komáromi úti Állj meg vándor nevezetű vendéglőben volt szakácsnő, előtte pedig a „Petyiben”.
Päťročnica, vagyis „ötéves terv” volt a becsületes neve a helynek, és a város közepén állt anno. Utoljára talán a Gorkij alapiskolába hívták őt kisegíteni. A Petyit még a hetvenes években, a kultúrház előtti területrendezés kapcsán bontották le, a Vándort valamikor a rendszerváltás után. Helyén nem épült semmi, illetve egy bekerített udvar található itt, ahol többek közt elektrotechnikai berendezések szerelésével és szervizével foglalkozó kft. fejti ki tevékenység. Az Állj meg vándor vendéglő egykori jóhíre és népszerűsége azóta sok helyen megihlette a vállalkozó szellemű embereket. Vándor presszó üzemel pl. Nyárasdon, sőt, egyenesen „Állj meg vándor” nevezetű kocsma Hodosban. Meglehet, egyszer Dunaszerdahelyen is nyitnak egy ilyen Vándort, ahol érdemes lesz megállni egy jó pacallevesre?!
BEVEZETŐ RÉSZ:
Szerdahelyi falatok – Az előszó morzsái
Szerdahelyi falatok 1. – A Tejbüfé
Reklám
