Legutolsó nosztalgiacikkemben elárultam Neked, kedves Olvasóm, melyek voltak kisgyermekkorom kedvenc játékai. Nos, ezúttal maradnék ezen a vonalon, hogy két olyan játékot elevenítsünk fel, amellyel Te is egészen biztos, hogy játszottál, szerettél volna játszani, vagy legalábbis erre kortársaidtól érkező nyomást éreztél, ha hasonló évjáratú vagy, mint jómagam. Ami pedig ezekben közös, az az, hogy mindkettő a tengeren túlról érkezett, csak épp nem nyugati, hanem keleti irányból…
Az egyikkel lehet, hogy elsőként nem is te ismerkedtél meg a családban, hanem az idősebb tesód, és ő passzolta le neked, amikor már úgymond „kinőtte”. E kicsinyke, általában barna, esetleg rózsaszín bundával rendelkező majomember (nem a tesód, hanem a baba), akinek hüvelykujját a szájánál lévő nyílásba lehetett dugni, Moncsicsi névre hallgatott. Volt neki farka, gyakran kis idétlen copfjai is, és állítólag a gyerekek képzelőerejét és finommotorikáját hivatott fejleszteni amellett, hogy gyengéd érzelmeket vált ki a lurkókban.
A moncsicsik atyja egyébként egy japán fickó volt, név szerint Josiharu Vasino, és a Szekigucsi cég dobta őket piacra 1974-ben. A név a francia mon, azaz „enyém” szóból származik, második eleme pedig afféle hangutánzó szó, japánul ugyanis ezt a hangot adja ki a csecsemők szájában cuppanó cumi, legalábbis a fonetikus átírás szerint. Európa szívébe nagyjából a nyolcvanas évek elejére törtek be a japán babák, és vírusként kezdtek el terjedni. Olyannyira, hogy Németországban egy időben többet adtak el belőlük, mint odahaza.
De nálunk is aligha lehetett olyan háztartást találni, amelyben ne lett volna legalább egy darab belőlük. Minden valamirevaló panellakás gyerekszobájában sorakoztak a polcon a különféle színű, ruhájú és méretű moncsicsik. És bizony nem csak kislányoknak volt ilyen – eléggé gendersemlegesek voltak, hogy ilyen 21. századi módon fejezzem ki magam. Még a férjemnek is volt moncsicsije – bár saját bevallása szerint körülbelül hozzá sem nyúlt (de én sem vallanám be, ha igen). Egyedül Amerikát nem kebelezte be a moncsicsiőrület, bár a játék forgalmazói mindent megtettek ennek érdekében – például tévésorozat gyártásával próbálták meg feltornázni az érdeklődést, mindhiába. Mindenesetre, ha van alsótagozatos gyermeked, szinte biztos, hogy dèja vu érzése kerülget, mert mostanában a Labubunak nevezett vicsorgós neomoncsicsik mennek nagyot a gyerkőcöknél. Feltételezem, nem mered kiszámolni, összesen mennyi fizetést költöttél el mérges plüssnyúlra.
Nem sokkal a moncsicsiláz lecsengése után újabb őrület vette kezdetét. Osztálytársaid markában kicsi, színes, tojás alakú izébizék kezdtek el pittyogni. Óra alatt könyvbebámulás helyett e kütyük miniatűr képernyőjére fixált a tekintetük, amelyen virtuális házikedvencük életfunkcióit csekkolták éppen. Igen, nyilván kitaláltad: tamagocsit szorongattak.1996-97 körül brutális mennyiséget, mintegy 40 millió darabot adtak el ebből a vacakból világszerte. A játékot forgalmazó, szintén japán Bandai cég nem tudott annyit legyártani belőle, amennyit megvettek volna.
Z generációs, illetve annál fiatalabb olvasóink kedvéért elárulom, miről is van szó. Ha elindítottad a játékot, kaptál egy kis tojást, amelyből hamarosan kikelt valami virtuális kis állatka, amit neked etetned kellett, játszanod vele, kitrágyáznod alóla, ha épp maga alá piszkított, különben megbetegedett. Sőt, ha extrém módon elhanyagoltad, és matekfelmérő okán nem tudtad időben megsimogatni a rendelkezésedre álló három műanyag gombocska valamelyikének a segítségével, nem átallt meg is dögleni, s kezdhetted elölről egy új tojással. Egyszóval rendesen addiktív volt a cucc, na, majdnem annyira, mint a Tiktok, meg az okostelefon úgy általában. A tanárok haja pedig majdnem olyan eredményesen hullott ki tőle, mint manapság a six-sevenezéstől.
De mint minden hirtelen jött divatnak, ennek is egyik pillanatról a másikra szakadt vége: két évvel a piacra dobás után, mikorra végre istenigazából beindult volna a gyártás, már a kutyának sem kellettek az újonnan fröccsöntött, halmokban porosodó tamagocsik, s az addig sikeres cég hirtelen több milliárd japán jen veszteséget termelt. Mindenesetre, mi itt Közép-Kelet-Európában egészen jól szórakoztunk – bár bevallom, engem igazából egyik japán importcikknek sem sikerült levennie a lábamról. Tamagocsim tuti nem is volt: na, de neked?
