És fölénk nő a sötétség, avagy meglátások a „Black Mirror” (Fekete tükör) c. sorozat új évada kapcsán | Különvélemény

A „Black Mirror” című sorozat egy olyan világról mesél, amelyben a technológiai megoldások, eszközök és alkalmazások teljesen átvették a kontrollt, az emberek mindennapi élete felett. Míg az emberiség kezdetben csak kíváncsi gyermekként csodálta a tech iparág újabb és újabb vívmányait, 2025-re a disztopikus világrend utolért minket, amelyben mindent és mindenkit meghatároz, hogy milyen mértékben ad teret életében, a szinte hetente megjelenő újdonságok garmadájának. Hova lehet még innen terjeszkedni? Milyen személyes határokat húzzunk meg? Vagy már végképp visszafordíthatatlan az irány?

A sorozat alkotói nem engedték túlságosan bő lére a hetedik évadot, amely áprilisban érkezett meg a streamszolgáltatók felületére, a maga hat epizódjával. Charlie Brooker író és csapata most is ügyelt arra, hogy ügyesen rétegelt, ugyanakkor meglehetősen nyomasztó társadalmi kérdéseket vessen fel, és azokat egy-egy, a helyét önálló darabként is megálló történetbe ágyazza.

Tavasszal ugyan jórészt a napfény és az ébredező természet a főszereplők, de a sorozat ebben az időszakban is csont nélkül hozza a komor, sötét hangulatot. A hetedik évadban kapunk minőségi drámát, bűnügyi sztorikat, megidézik az első, fekete-fehér hangosfilmek csillagporos világát, de visszatér a sci-fi is. A nézők érezhetően megkedvelték a korábbi epizódokból már ismerős „USS Callister” legénységét, mert az űrsztori ebben az évadban a lezáráshoz érkezik, egy igazi, képregényhez illő, nagy fináléval.

A képi megoldások zsenialitása vitán felül áll, amiben azonban mégis igazán nagyot domborít ez az évad, azok a kicsi, emberi történetek.

Rám az első (Common People) és az ötödik (Eulogy) epizódok gyakoroltak különösen nagy hatást, mivel mindkettő az elmúlást és a gyászt dolgozza fel, amelybe talán azt hittük volna, hogy a technológia sosem szól bele, mert ahhoz túlságosan is emberi kérdéskörök.

Az új évad minden bizonnyal leglátványosabb része az utolsó, amely királyi, csaknem másfél órás hosszával, akár egy önálló mozifilmként is értelmezhető. A nagy, csillagközi csatározás mellett kitolódik a hangsúly az egyéni karakterfejlődés irányába, amely eddig talán hiányossága lehetett ennek a mellékszálnak. Az eredendő jóság és gonoszság szemszögéből nézve éles határ rajzolódik ki a karakterek közt, a végkifejletben mégis minden egyetlen személy döntésén múlik, aki eldöntheti, hogy saját magát, vagy mindenki mást mentsen-e meg.

A nagyformátumú világsztárok és a filmezés terén még újoncnak számító szereplők üdítő elegyet alkotnak a vásznon.

Bár sokféle történetet vonultatott már fel az eddigi hat évadban a sorozat, most mégis az lehet az érzésünk, hogy a készítők visszatértek az első évad gondolatiságához, és a sztorik kibontása is a kezdetihez hasonló minőséggel és lelkesedéssel párosul. Megtekintését kis adagokban javaslom, figyelem, ez nehéz „falat” lesz…