Kulturális mindenes

FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL

Mai adásban egy olyan ember ül velem szemben, aki harminc évvel ezelőtt azért indult el a Csallóközből, hogy színházi pályára lépjen: és most három évtizeddel később hazatért. Varga Viktor neve ismerősen csenghet azok számára, akik figyelemmel kísérték a Szarvasi Színház munkáját, vagy látták őt a győri színpadokon, esetleg részt vettek az általa tizennégy éve sikeresen szervezett Nyárasdi Színházi Esték valamelyikén. Színész, rendező, dalszövegíró és menedzser – egy valódi kulturális mindenes, aki most új szerepben mutatkozik be, hiszen 2024. július 1-jétől ő a Csallóközi Népművelődési Központ igazgatója. De mit jelent hazatérni egy ilyen pályafutás után? Hogyan lehet egy színházi életutat vezetői munkára váltani, és vajon hogyan marad meg a színház a mindennapokban akkor is, ha az ember már nem a színpadon áll. Ezekről (is) beszélgetünk Varga Viktorral.

Igazgató Úr, köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást!

Én örülök, hogy itt lehetek.

Kezdjük az elején: Te Nyárasdon nőttél fel – és a helyi közösségből indultál el először egy teljesen más életpálya felé, egy építészeti szakközépiskolába, Ógyallára vitt az utad. Milyen évek voltak ezek? Már akkor tudtad, hogy színházzal akarsz foglalkozni?

Fogalmam se volt, hogy ez milyen lesz. Mindenképpen kreatív akartam lenni: gimnáziumba nem akartam menni, annyira nem izgatott. Túl sok volt az elmélet… És ekkor gondolkodtam, hogy majd akkor épületeket fogok tervezni, az milyen jó ötlet: az kreatív is, gondolkodni is kell, tanulni is kell hozzá… De nagyon gyorsan rájöttem ott az építészetin, hogy itt valami nem stimmel –  túl sok panelelemet kellett lerajzolni: ugyanarra a pauszpapírra, ugyanazt az emeletet… És hiába mondtam, hogy oda lehetne írni, hogy egytől tizenkilencig, és akkor a huszadik emelet más. Mondták, hogy nem, ezt le kell rajzolni – na ez elvette a kedvemet az egésztől… Viszont tök jó volt a magyartanárom, Patus Jánosnak hívták, és egyre jobban nyitotta ki az érdeklődésemet mindenféle más dolog iránt a kultúra területén… És abban az időben Csémi Éva csinálta Újvárban a Száraz Diniékkel a Maszk Színjátszó Csoportot…

…ezek a kilencvenes évek…

Igen, ezek a kilencvenes évek, és már nem tudom, hogy a Dini volt valamelyik szavalóversenyen, ahol egymással versengtünk, vagy az Éva volt, aki azt mondta: gyere már egyszer át Újvárba, hát ott vagy úgyis Gyallán, olyan közel van, próbáld ki… Hát mondtam, hogy végül is ez nem olyan rossz ötlet: jó volt a társaság, és elkezdtem oda járni. És még akkor sem voltam szentül meggyőződve arról, hogy énnekem színészkedni kéne vagy valami, csak olyan jó volt. Jó volt a banda, úgyhogy ott ragadtam, és bajba kerültem érettségi környékén: az építészet érdekelt volna, azzal kéne valamit kezdeni, de ezt nem akarom így csinálni…

És akkor elmentem, jelentkeztem a Színművészetire. Indult akkor egy színész-drámapedagógus képzés, amiben sokkal több fantáziát láttam, mint abban, hogy csak bohóc legyek, mert mondom, hogyha nem vagyok jó színésznek, akkor még taníthatom…

Ez Pozsonyban volt?

Nem, ez Magyarországon volt. Akkor indult a Gabnai Katiék meg a Móka Jánosék által indított drámapedagógiai mozgalom mint olyan. Nem igazán volt tanszéke, nem igazán volt helye – a Zsámbéki Katolikus Tanítóképző Főiskola a Színművészeti Egyetemmel közösen a tatabányai Jászai Mari Színházzal karöltve elkezdte kikísérletezni, hogy ezt hogy lehet tanítani, meg hogy lehet ennek valami formát adni. Úgyhogy utólag tudtuk meg, hogy akkor még nem is volt akkreditált, amikor mi elkezdtük – velünk akkreditálódott ez az egész. Így lettünk színész-drámapedagógusok, ami nagyon vicces volt, mert mindenki ufónak nézett bennünket: de hál’ Istennek egész jó osztály volt – Maróti Attila azóta is a Tatabányai Jászai Mari Színházban játszik, Mezei Kittynek a nevét a szinkronból mindenki ismeri, illetve Sárközi József, aki a Győri Nemzeti Színház egyik vezető színésze – én voltam a kakukktojás ebben az egész társaságban.

Egyedüli felvidéki…

Igen, én voltam egyedüli felvidéki, de én is rögtön szerződést kaptam a színházhoz: tehát én gyakorlatilag a főiskola alatt már a tatabányai Jászai Mari Színház tagja lettem, ami jó indítás volt…

Mindez meddig tartott?

2001-ben hívtam föl Korcsmáros Gyurit, hogy nálunk váltás van – akkor ő volt az igazgató a Nemzeti Színházban –, és kértem egy elbeszélgetést. Szerencsémre a Gyuri látta a Feleségem történetét, amit Tóth Ildivel, meg a Horváth Lajos Ottóval játszottunk, és azt mondta, hogy persze, mindenképpen… Majd egy pár hónappal később hívott a titkárság, hogy menjek fotózkodni… És mondom: minek fotózkodni? Hát a Győri Nemzeti Színházban szeptembertől tag. Ó, mondom: ez így megy? Akkor jó, akkor szívesen megyek fotózkodni – így kerültem a Győri Nemzeti Színházba. Ma már ilyet nagyon nehéz csinálni, de akkor még ez így volt.

De Nyárasdhoz azért mindig ragaszkodtál…

Én nagyon ragaszkodó típus vagyok: bár tényleg harminc évig nem voltam itthon, de aki ismer, az tudja, hogy amikor csak tehettem, itthon voltam, és engem Nyárasdról ki se lehetett robbantani atombombával se. Én imádom a Tőkési-ágat, imádom ezt az egész környezetet, természetet, az embereket… én a szülőföldemet, az anyanyelvjárásomat egyszerűen nem tudom megtagadni. Bár mindig szekíroztak azzal, hogy túl magyarosan beszélek, meg mondták, hogy ne színészkedjek…

Egy színésznél azt várni, hogy ne színészkedjen, ez a pálya megtagadása, nem?

Nem, valahogy én úgy születtem, hogy helyesen beszélek magyarul, elnézést, de közben meg imádom, tehát én nagyon szeretem azt, ahogy itthon ízesen beszélnek.

Győrben mennyit voltál időben?

A 2001–2002-es évadtól 2008-ig, azt hiszem, amíg a Forgács Péter át nem vette az igazgatást. De már 2004-től dolgoztunk a Szarvasi Színházon. Tehát én egyszerre voltam Győrben és Szarvason, és az néha nagyon fárasztó volt, mert volt olyan nap, hogy délelőtt lejátszottunk egy előadást Szarvason, majd este lejátszottunk egy Pillantást a Hídról Győrben, ami négyszáz kilométer… De nagyon imádtam, nagyon szerettem ezt a fajta közeget, meg ezt a fajta élést, és akkor még volt hozzá energiám is…

Szarvasról mit kell tudnunk? Tehát aki mondjuk csak azt hallja, hogy Szarvasi Színház, annak nem biztos hogy világos a szlovák nemzetiséghez való kötődés…

Igen. A Szarvas egy központi helye a magyarországi szlovákságnak.

Háromszáz évvel ezelőtt, amikor a törökök elvonultak arról a területről, szlovákokkal, illetve olaszokkal telepítették újjá a várost: ezért a város nemzetiségének majdnem hatvan százaléka szlovák nemzetiségű, és van egy kicsi olasz még a mai napig, akik mindannyian magyarul beszélnek. Viszont mindannyian büszkék a saját kultúrájukra, és én nagyon szerettem Szarvason azt a létet, hogy az ottani szlovákság – ők magukat tótnak hívják, és ott az nem bántás – őrizte meg a csodaszarvas legendáját, a Géza fejedelemhez tartozó kulturális dolgokat…

És egy egészen másik fajta mentalitást tanultam meg tőlük, ami iszonyatosan boldoggá tudott engem tenni: megértettem az ő szlovákságukat. Ők a Bernolák-féle szlovák nyelvet beszélik, az irodalmi szlovák nyelvvel tulajdonképpen a rendszerváltás után ismerkednek, hiszen akkor lett újra szlovák iskola a településen, és egy ilyen nagyon furcsa köztes dologban léteznek: ők hihetetlen nagy magyar szívvel rendelkező szlovákok. Őrzik mind a két kultúrát, és mind a két történelemre iszonyatosan büszkék.

Számomra nagyon érdekes, ahogy Te határon túli magyarként egy anyaországbeli szlovák közösségben teljesítettél színházi szolgálatot…

Sőt, volt egy szlovák társulatunk, később egy magyar társulat is: és nagyon sok felvidéki, szlovákul és magyarul tökéletesen beszélő színész játszott nálunk, amire szintén büszke vagyok. Isten nyugosztalja, Benkő Géza volt a társulatunk tagja, sőt ő talán a kezdetektől ott volt velünk, Culka Ottó játszott nálunk, Holocsy Kriszta játszott nálunk… Nagyon élveztem azt, hogy egy kis felvidéki ízt tudtam megmutatni – és ugye két nyelven játszottunk, ezért a nagyközönség, a magyar közönség is megismerhette ezeket a kiváló felvidéki színészeket.

…és Te ott nem csupán színészként voltál…

Én főrendezője voltam a színháznak – igen, amikor Gergely Laci meghalt, utána enyém lett a megtiszteltetés, mert én ezt úgy fogtam föl… Csasztvan Andris engem kért föl erre, az akkori igazgató, és ahogy szoktam, belevetettem magam a munkába: aztán tettem, amit tettem, hogy jól-e, azt majd történelem eldönti… De arra büszke vagyok, hogy a színház még áll, és úgy működik, ahogy azt mi annak idején kitaláltuk.

És közben párhuzamosan a Nyárasdi Színházi Esték is szervezés alá kerültek. Ez honnét jött ötletileg?

Ennek nagyon egyszerű csallóközi magyarázata van: amíg Győrben voltam, addig a haverok átjártak, nézték az előadásaimat. Aztán mikor mondtam nekik, hogy Szarvasra mentem, jött a kérdés: az hol van? Mondom: ott van lent délen… Erre mondták: oda nem megyünk, az messze van…. Hát mondom: jó, én elhozom az előadásomat, de kellenek nézők – ha megtöltitek a nézőteret, lesz előadás. És így jött a Csodaszarvas – az volt az első előadás, egy musical, amelyet a Belinszky Zolival meg a Gulyás Leventével írtunk.

Ez egy kinti előadás volt a nyárasdi fürdő területén…

Igen, igen, és kétezer néző.

És így indult 2013-ban a Nyárasdi Színházi Esték. Nem voltunk rá igazán fölkészülve technikailag se, mert Isten nyugosztalja, Meszi csinálta még a hangosítását az előadásnak, és amikor meglátta a lámpaparkot, a vetítőt, a hangtechnikát, akkor azt kérdezte, hogy ezt mind egyszerre be akarjátok kapcsolni? Hát mondom, igen, és ez egyszerre fog menni.

Na, hát ki kellett a hűtőket húzni, le kellett egy-két dolgot a strandon kapcsolni, hogy üzemképes legyen a dolog. Ott akkor nem azért izgultunk, hogy jó lesz-e, hanem hogy le tud-e menni végig az előadás. De nagyon nagy siker volt, és én őszintén szólva a mai napig kicsit megsiratom azt a pillanatot: mert az jó volt, hogy itthon voltam… Biztos, hogy ismered azt az érzést, hogy az ember messze van, és bármit mond, azt olyan nem igazán úgy kezelik, hogy az úgy igaz lenne, vagy mindig feltételes módba helyezik az emberek. De itt nem kellett mondanom semmit, itt volt az előadás: látták, és akkor saját maguk tudták eldönteni, hogy most jó-e, amit csinálok, vagy nem jó. Aztán úgy döntöttek, hogy jó, mert azóta eljönnek minden évben.

És a tizennegyedik alkalom lesz az idén…

Igen. Most a Csárdáskirálynő jön. Ez is kinti előadás lesz, de most beköltöztünk a focipályára: azóta, amióta ilyen sokan jönnek, és egyre drágább a székeket bérelni – úgyhogy kihasználjuk a nyárasdi focipályának a lelátóját is, hogy minél több emberhez el tudjon jutni az előadás… És hát iszonyatosan jó hangulata van: mindig van körülötte valami hajcihő, most is lesz: a Rátonyi Róbert Színházzal egy együttműködés, fát is fogunk ültetni, workshopot is fogunk tartani az operettszínjátszásról – tehát mindenféle őrültséget csinálunk!

De mondjuk el a dátumot is…

2025. július 25-e. Sokakat várunk oda!

Na de hozzunk Téged vissza Szarvasról. Miért jöttél aztán végül is el?

Húsz év sok idő. Változások mindig történnek, és történt egy igazgatóváltás az intézményben, amiről köztudott volt, hogy én nem feltétlenül értettem vele egyet. Nem személyügyileg, hanem funkcióügyileg. Így, azt hiszem, a legszebben így tudom megfogalmazni.

Olyan ember vagy, akinek ami a szívén, az a száján?

Igen, sajnos. Mindig kirúgnak miatta… De tényleg! Itt nem rúgtak ki, itt lejárt a szerződésem, de nem is ajánlottak újat: őszintén szólva el is fáradtam. Tehát azért húsz évig kétszáz százalékon égni – és aki ismer, az tudja, hogy mennyire őrülten tudom tolni az ipart – az sok volt! Volt egy kis egészségügyi malőr, és akkor azt mondtam, hogy na most akkor szépen kiteljesítem azt, ami a kötelezőm, és akkor utána összecsomagoltam és hazajöttem.

A „Varga”-betűt megtetted – szó szerint…

Igen: mindig mindenki hazajön a családomban – tehát bárkinek a történetét nézem, akár apám történetét, aki kamaszkoromban elhúzott, aztán a felnőttkoromra visszajött, nagyapám, dédnagyapám, mindenki ezt csinálta… Úgyhogy én is beálltam a sorba, és hazatértem. Én iszonyatosan vágytam arra, hogy itthon kipihenem magam – aztán egy kicsit másként alakult, mert rábeszéltek, hogy adjam be ezt a pályázatot.

Amit meg is nyertél…

Meg. Amit őszintén nem vártam, mert heten voltunk, mondom, ó, hajaj, jó lesz. Bemegyek, elmondom, amit gondolok, úgyse nyerek, hát heten vagyunk, hát biztos valaki sokkal jobb nálam, meg nem is egészen az én szakterületem, bár kultúra… És nagyon meglepődtem, amikor közölték velem, hogy én leszek az igazgató… Szóval megijedtem, hogy szépen fogalmazzak, mert egy ilyen kulturális intézmény mindig óriási felelősséggel jár. Tehát ahogy a színházban is az, hogy milyen generációt nevelsz ki azok alatt az évek alatt, amíg ott vagy, vagy milyen társulatot építesz, milyen közönséget, az utána befolyásolja a város működését.

Egyértelmű.

És ezért ijedtem meg rendesen, hogy Úristen, egész Csallóközért, tehát hatvanhét településért leszek felelős…

Abból pedig négy város…

Igen. És kell, hogy valami irányt adjak, hogy segítsek. De az legyen jó: olyan, ami előre mutat! Hát azért az az első hónap, amíg készültem erre, hogy hogyan indulok el, az azért leizzasztotta az agyamat, hogy hogy legyen.

Tehát azért mondjuk el, hogy ez a sokak által OSVETA-ként ismert megyei fenntartású intézmény, amely itt van Dunaszerdahely szívében, nem messze az adóhivataltól – mindeddig egy ilyen seszínű kapuja volt, most meg egy nagyon egyedi, szépen felújított bejáratot kapott…

Kiss Mártát megkértem – mert ugye engem nagyon zavart ez a piros kapu, egy ilyen ipari gyárkapu – és mondtam, hogy mi meg egy kulturális intézmény vagyunk. Aztán az udvar tele volt garázsokkal – illegálisakkal, mellesleg. És egy dolog hiányzott belőle: a kultúra. És akkor elkezdtem csallóközi képzőművészeket keresni, és így akadtam rá Kiss Mártira, aki falfestményeket csinál, és megkértem, hogy nem festenéd-e le ezt a kaput, légyszíves, valami egyedire. A garázsokat segített az egyik polgármester elvitetni, teljesen szabályosan, aminek a helyére színpad épült, az udvart elkezdték a városiak bevenni, a szomszédok hál’ Istennek már átjönnek, hogy itt meg mi van… mert eddig nem tudták, hogy itt ilyen van.

Szerintem sokan nem tudták, hogy van egy ilyen intézet, de most már egyre többet hallanak róla.

Igen, minden nap találkozom olyan emberrel, aki nem tudja. És ez nagy hiba.

Hát még egy tíz év és jó lesz.

Ja, kösz!

De azért azt mondjuk el, hogy egy György-udvart már összekalapáltál erre az évre, és ez egy nagyon izgalmas dolog volt: jöttek diákok, mondtak verset, volt, aki a rendőrség színeiben zenélt, zene, tánc – volt itt sok minden…

Amivel a Csallóközben nem igazán foglalkozunk, mert megszoktuk, hogy jönnek a budapesti sztárok – és az én számból ez talán egy kicsit enyhébben hat, de a budapesti sztárokat hívjuk, mert az a jó szórakoztatás. Nem. Az érték, meg a társaságot összetartó erő az mindig a miénk: a mi fiunk, meg a mi lányunk, és ezt valahogy nem értékeljük! Mert mást kapunk, mást medializálnak nekünk. Én meg úgy döntöttem, hogy ugyanúgy, ahogy Szarvason, beleálltam a helyi színészekbe, a helyi iparosokba… És csallóközi előadókat hívok: olyanokat, akiket adott esetben Magyarországon sztárként kezelnek, itthon meg nem is tudjuk, hogy kicsoda. Tehát Derzsi Gyuriék voltak itt, illetve Nagy Noémi a jóízű nótából kifolyólag – és folyamatosan keresem azokat a fiatalokat, akik tehetségesek, akik többre érdemesek.

Ezt kurzusok formájában is próbálod vinni?

Minden van. Elindítottunk például egy varrótanfolyamot. Tehát, hogy azért az, hogy a gombkötők országából – mert ugye hát mégiscsak a gombkötők innét származnak a Csallóközből – nincsenek már varrók, varrodák, hogy lehet az? Minálunk olyan hatalmas hagyománya volt – akár a bécsi udvarnak, akár a pozsonyi udvarnak, tehát a Csallóközben mindenki varrt mindent. Most Méri Barbarát kértem föl – lánykori nevén Bugár Barbarát –, hogy kezdjük el: kezdjünk el gyerekekkel, felnőttekkel, nyugdíjas nénikkel, bárkivel, aki varrással akar foglalkozni; foglalkozzunk velük, és utána majd kialakul ebből egy műhely, amely majd egyébként a fellépő ruhákat is tudja készíteni, a mi énekeseinknek, a mi színészeinknek, a mi zenészeinknek – tehát hogy legyünk már lokálpatrióták!

Filmmel kapcsolatosan is próbálkozol – nem is akárhogyan…

Igen, igyekszem támogatni a fiatalokat! Most a Nemzeti Filmintézettel született több megállapodás is: az egyik az, hogy mozisátrakat is hozunk különböző csallóközi rendezvényekre, a másik, hogy workshopokat szervezünk, együtt dolgozunk: Goda Kriszta tartott workshopot a filmeseknek legutóbb, a múltkor én tartottam nekik egy színészvezetőit, és most Budapestre is fog menni egy kis csapat megtanulni azt, hogyan kell forgatókönyvet fejleszteni, hogyan kell tulajdonképpen ezt megírni…

A képzőművészeknek elindultak a grafikai workshopok – ami az eszembe jutott, azt mind el is indítottuk, és hál’ Istennek most már a munkatársak is bekapcsolódtak: egy kicsit aktivizáltam őket – ez eltartott egy darabig – rémülten néztek rám, hogy mi mindent akarok…

Idejött ez az ember zsizsegni…

Igen, igen, nem voltak hozzászokva őszintén szólva.

Új seprű, jól seper, mondják: ahhoz képest, hogy fáradtan jöttél haza, én nem látom ezt a fáradtságot Rajtad. Csak az ötleteket, és amit felsoroltál, az egy nagyon-nagyon mozgékony embernek a dolgaira utal…

Mert nem tudok a fenekemen megülni: tényleg, ha valamit elkezdek csinálni, azt addig csinálom, amíg ki nem dőlök, mert annál rosszabb dolog nincs, mint hogy az ember unatkozik… És ugyan néha a szervezetem jelzi, mint például most a hangom is, hogy egy kicsit túlhajtottad magad, meg allergiával jelzi, hogy állj le egy kicsit, de majd akkor, amikor befejeztem. De ugyanezt csináltam Szarvason is. Ma Szerdahelyről egyébként nagyon sokan járnak oda nyaralni, mert a Körös partján 16 kilométeren át – egyébként a Vízi Színháznak is köszönhetően – egy majdnem 70-80 ezres turistabázis épült föl. Hetvenezer nézője van a Szarvasi Vízi Színháznak például nyaranta. És ezt miért ne lehetne megcsinálni a Csallóközben, és miért ne lehetne a saját kultúránkra építkezni.

A Tündérek szigetén legyen kultúra!

Így van.

És van egy élő együttműködés más itteni kulturális intézményekkel: úgy tudom, hogy a Csaplár Benedek Művelődési Intézettel is…

Én ugye olyan vagyok, hogyha kidobnak az ablakon, akkor visszamegyek az ajtón, vagy fordítva: mindenkit fölkerestem, és egyetlen egy alapszabályt mondtam – nem versenyezni jöttem, hanem együtt dolgozni.

Tehát ha azt mondod, hogy nem akarsz, nem fogok ide tolakodni, de ha már dolgozunk együtt, akkor annak legyen értelme! Tehát, amiben te gyengébb vagy, de énnekem van erősségem, adom; vagy fordítva. És ennek köszönhetően Iván Péter igazgató úrral tényleg le tudunk ülni havonta: végigbeszéljük a programokat, a műsorterveket, azt, hogy miben kéne segíteni, vagy hol tudunk mi segíteni, és ugyanígy más szervezetekkel, az NFG-sektől kezdve mindenkivel. Én nagyon praktikus ember vagyok, nem bírom a dumát, hanem mindig megmondom, akkor most mit csináljunk? És akkor csináljuk.

Igazgató Úr, ez egy jó végszó: „Csináljuk!” Én azt kívánom, hogy ez a zsizsegés minél tovább tartson ki: az első tíz év legyen könnyű, a második tíz év még könnyebb!