Reklám
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Ezt a kérdést tette fel a somorjai The Butchers zenekar frontembere, Hushegyi András egy Facebook-posztban. A válasz pedig nem is váratott sokáig magára: tíz nappal később már csordultig megtelt a dunaszerdahelyi Soul Hunter Music Club zenészekkel. Az eseményt Kovács Koppány, a Rómeó Vérzik frontembere és Danics Roland klubtulajdonos-hangmérnök szervezték meg villámgyorsan, mégis példásan. Kiderült: nemcsak, hogy vannak zenészek, de fontos mondanivalójuk is akad – egymásnak, a közönségnek, a szakmának és a jövőnek. A Sokszögben ma három olyan résztvevőt látunk vendégül, akik az este lüktetésében is ott voltak, így nagy szeretettel köszöntöm Gasparik Maját, az Arizona zenekar énekesnőjét, a Pátria Rádió műsorvezetőjét, Szabó „Gila” Ádámot, zenészt, hangmérnököt és stúdiótulajdonost, valamint Danics Rolandot, a Soul Hunter Music Club tulajdonosát és a Rómeó Vérzik rockzenekar hangmérnökét. A beszélgetés során szó lesz zenéről, túlélésről, stúdiózásról, fellépésekről, a közösségi felelősségről, a generációk közötti párbeszédről, önszerveződésről és arról is, hogyan lehetne újra életet lehelni a felvidéki magyar zenei közegbe. Ez a beszélgetés nem múltidézés, hanem jövőépítés, közösen, hangosan, élőben.
Szokták mondani, hogy a tettes mindig visszatér a tett helyszínére, egy jó és konstruktív zenésztalálkozó után vagyunk, amelyen mindannyian részt vettetek. Beszéljünk az előzményekről. Mi hívta életre mindezt?
G.M.: Szerintem a zenei szférában jelenlevők mindegyikében megfogalmazódott már ez, akár csak csendben is, formációk szintjén. Erre jött Hushegyi András nagyon jó posztja, amit kilökött az éterbe, amely magát a zenei csoportot is remekül feldobta – csak úgy záporoztak a kommentek. Én is azt vettem észre, hogy egyik este Fecóval, a férjemmel is erről beszélgetünk. Ez egyébként is gyakori téma nálunk: próbáltunk rájönni, hova tűntek a zenészek és hogy mi lehet ennek a hátterében.
Reklám
Az én elméletem szerint a most zenélő generáció tagjainak vagy még nincsenek gyerekeik, vagy kicsik a gyerkőcök: tehát az utánpótlás még nem érkezett meg.
Ha a férjemet, Fecót veszem, akkor azt látom, hogy az édesapjának annyi idősen, mint most a férjem, Fecó személyében már egy felnőtt fia volt, és akkoriban már aktívan is zenélt. Nagyon sok elmélet felmerült még. Mi akkor már szerveződtünk a háttérben, szerintem egy nagyon jó dominó-effektust indított el az a bizonyos poszt, amire Koppány és Roli tényleg villámgyorsan tudtak reagálni. A helyszín adott volt, a rendezvény hat óra körül kezdődött, és amikor fél hétkor beestünk, azt láttam, hogy a Soul Hunter tele van emberekkel. Nagyon jó volt megtapasztalni az egész estét, de talán egy kicsit előre szaladtam a témában.
Szóval a kérdésre az a válasz, hogy ide, a Soul Hunter Klubba tűntek el a zenészek. Érdekesség, hogy a The Butchers zenekar éppen basszusgitárost keresett, akit még a mai napig sem találtak meg. Ez volt az a nyomógomb, ami kidurrantotta azt a bizonyos lufit és elindult a beszélgetés. Roli, ti hogyan kapcsolódtatok ehhez? Maja említette, hogy volt egy bizonyos háttérbeszélgetés…
D.R.: Alapból úgy kezdődött ez az egész dolog, hogy megkeresett Lacza Gergő. Vele arról beszélgettünk, hogy az idén is megrendezésre kerülő tehetségkutató szervezését át akarja adni másnak, mert neki már sajnos nem fér bele az idejébe. Elvállaltam, és mivel egymagam kevés lennék, felvetettük, hogy miért ne csinálhatnánk meg többen. Ekkor kerestem meg Gilát, Koppányt, Fecót és Maját, majd csináltunk egy olyan csapatot, amely elindította az egész folyamatot. Mi valójában már akkor pedzegettük, hogy ez az egész dolog ne is arról szóljon, hogy csinálunk egy olyan tehetségkutatót, amellyel beállunk egy bizonyos sorba. Egyszer megcsináljuk, aztán ennyi volt.
A fő probléma a tehetséggondozás: kortól függetlenül teret kell adni a felvidéki zenészeknek, hogy képesek legyenek lépést tartani a mostani korral és hogy tudjanak akár koncertezni is. A legfontosabb rész a közösség. A Soul Hunter berkeiben megrendezett zenésztalálkozón elképedve néztük, mennyien eljöttek. Voltak olyanok is, akik nem zenészek, de ha bármilyen koncertet meghirdetünk, bármilyen zenekarral és a befogadóképesség fele eljön, az már gyönyörűen néz ki.
Többről szól ez, mint annyi, hogy egy héttel az esemény előtt kirakjuk a promóciót. Bár egy kicsit változott a világ, de szerintem még mindig működne az, hogy egymásnak adjuk át a hangszereket. Ha valaki egy bizonyos közösségben volt, ott aszerint osztották le a zenekari szerepeket, hogy éppen mijük nem volt. Én is így lettem dobos, annak ellenére, hogy előtte zongoráztam és hegedültem. Berántott a rock and roll világa és akkoriban pont dobos nem volt a zenekarban. Ezt kellene visszahozni, szükség van egy helyre, ahol tudunk találkozni, legyenek zenekarok, amelyek képesek egymással kapcsolatot építeni. A zenei közösségépítés a fő cél az én meglátásom szerint.
Gila, immár tizenkét éve működtetsz egy zenei stúdiót. Mindig is jó példa voltál számomra azt illetően, hogy valaki a jogi pályáját cseréli le a szenvedélyére, vagyis egy jól menő dolgot a bizonytalan kenyérre, hiszen a stúdiókra azt szokták mondani, hogy ha a zenészeknek nincs munkájuk, akkor a stúdióknak sincs. Te is ezt látod, amit a többiek mondanak?
Sz.Á.: Igen. Nagyon örültem annak, hogy Roli olyan embereket keresett meg, akik mindannyian ugyanabból a közegből jövünk. Tizenhárom évesen alapítottam meg az első zenekaromat, saját dalokat írtam, rengeteg koncertet adtam, sok zenekarral tartottunk közös bulikat. Nagyon jó hangulatban teltek azok az évek. Sőt, ez annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy a jogi pályámat is félretettem azért, hogy abban a közegben lehessek. Nagyon örülök annak, hogy ezt a közeget mások is ennyire értékesnek ítélik meg, és hogy ennyien találkoztunk a Soul Hunterben. Viszont ahogy azt Roli és Koppány is mondta, nem a múltba szeretnénk visszatekinteni, hanem a mostani világhoz alkalmazkodva másoknak is meg akarjuk mutatni, hogy mennyi szépséget rejt ez a miliő…
A fotókat nézve azt láttam, hogy sokféle stílusból sokféle zenész jött össze. Volt olyan muzsikus, aki a vendéglátóiparban zenél, de rockerek, tehát rétegzenét játszó emberek is eljöttek. Azt hallottam, hogy ez nem egyfajta ötletelés akart lenni, hanem egyszerűen az együtt levés öröméért szerveződött a rendezvény. Ez viszont csak az első lépés, és ha nem követik továbbiak, akkor annyi volt a dolog, hogy összejöttünk, elmondtuk a gondjainkat, kilevegőztünk és marad minden a régiben. Van esetleg egy bizonyos következő lépés, amiről tudhatunk? A mostani beszélgetésnek akár lehetne is az a nyomvonala, hogy lesz-e következő lépés, és hogy az mire reagál majd a jövőben…
G.M.: Itt minden tényleg nagyon egyszerre és gyorsan alakult.
D.R.: Igen, a Jóisten mindent úgy alakított, hogy teljes mértékben egyben legyen. Már tavaly elkezdtem felépíteni egy workshopot, amely keretén belül a zenészeknek akartunk olyan információkat átadni, hogy például mit csináljunk a médiában, mit kell tennie egy hangosítónak, mire figyeljünk, ha stúdióba készülünk, hogyan demózzunk és még sok más. Az volt a cél, hogy a Csallóközön belül mindenkitől lehessen kérdezni. Talán mostanáig az volt a gond, hogy nem mertünk kérdezni. Egymás között természetesen más a helyzet, de a pályakezdők talán nem mertek annyira megnyilvánulni.
Idén sikerült tető alá hozni a nyolc vagy tíz állomásból álló workshopot, ami ennek a keretén belül már megvalósulhat. Maga a folyamat már egy éve elkezdődött, jött a tehetségkutató, majd jött az a bizonyos basszusgitáros poszt és ezek szépen egymásra rakódtak, most pedig azt látom, hogy kezdi kiforrni magát a dolog.
Mindenkinek a szemében észrevehető az a kicsi csillogás, hogy talán történik valami. Létrehoztuk a FEZET-et, a Felvidéki Zenei Társaságot, amely bár már egy létező dolog, a szociális médiában és a köztudatban még annyira nem vagyunk jelen. Lesz egy weboldalunk, amelyen meg lehet nézni, milyen zenekarok vannak a Csallóközben, milyen zenészek alkotják ezeket, akik milyen hangszeren játszanak. Lesz egy lista, amelyet a szervezők kezébe is tudunk adni. Nagyon fontos, hogy a csallóközi szervezés egy kicsit ott kanyarodott el a megfelelő iránytól, hogy megfeledkezett a felvidékiekről, ez pedig nem annyira jó. Értem én, hogy a szórakoztatóipar a lényeg, de rengeteg a jó itteni zenekar, miért ne érdemelné meg, hogy akár egy városi napon vagy a falunapokon felléphessen? Ez is célunk, hogy ezeket a zenekarokat eljuttassuk a szervezőkhöz. Nem akarunk hátradőlni és azt mondani, hogy tessék, ezekből lehet valamit kifőzni. Próbálunk mindenkinek segíteni, aki bármilyen úton-módon elakadt.
Sz.Á.: Szeretnénk egymást is fejleszteni. Klubtulajdonosként te és Koppány is rengeteg dologgal találkoztatok, akárcsak Maja, Fecóról nem is beszélve. A stúdiózással kapcsolatban én is sok mindenkivel kapcsolatban álltam, állok, vannak tapasztalataim, akárcsak a többieknek. Ezért szeretnénk azt elérni, hogy ha mindenki mindent belead, akkor talán fejlődni is képesek leszünk. A következő szinten pedig ki akarjuk aknázni a további lehetőségeket azt illetően, hogy lehet érvényesülni a mai világban.
G.M.: Mindannyian teljesen más dolgokra mutatunk rá, mindannyiunk egy kicsit már perspektívából látja ezt a témát.
A mi térségünkben kevés felvidéki zenekart hívnak mondjuk egy falunapra fellépni, mert általában mindenki azt szeretné elhívni, akit főleg Magyarországon medializálnak, futtatnak. Maja, ti az Arizona zenekarral már több falunapon is felléptetek. Hogyan reagálnak rátok az itteniek?
G.M.: Honnan is kezdjem? Jó, hogy a falunapokkal indítottál. A technikai részben látunk fejlődést. Ahol mi felléptünk az utóbbi években, elmondható, hogy olyan fejlesztések mentek végbe, amelyeknek köszönhetően akár egy zenekar is fel tud lépni. Ez jónéhány éve még nem volt ennyire magától értetődő. Mivel mi inkább a populárisabb vonalat visszük, a falunapokon jól tudunk működni. Viszont itt jön be a szervezés kérdése, örülök, hogy erre is kitértél.
Tavaly összesen tizenöt koncertünk volt ebben a szezonban, idén tíz van. Ebből egy, legfeljebb kettő meghívásos, a többire Fecó nyomja be az együttest. Utánajár a dolgoknak, felhívja őket, a legtöbb esetben azt a választ kapjuk, hogy nem gondolkodnak hazai zenekarban, vagy hogy nem fér bele a költségvetésbe.
Ősztől úgy működik, mint egy menedzser. Aztán amikor elkészül az adott rendezvényt reklámozó plakát, mindig meglepődve nézzük, hogy már délutántól milyen magyarországi sztárelőadók lesznek jelen, akikről nem hiszem, hogy kevesebb pénzért jönnének el fellépni, mint mi. Természetesen ennek a tíz koncertnek is örülünk, de a közösségi médiában úgy tűnik, hogy mi állandóan úton vagyunk. Az ismerősöktől gyakran meg is kapjuk, hogy mennyit koncertezünk. Nyilván egy menő zenekarhoz képest egyáltalán nem sok a tíz koncert, főleg a nyári szezonban, ahol sok esetben a péntek, szombat és a vasárnap is rendelkezésre áll. Természetesen ez a szám lehetne jóval nagyobb is, de ezek alapvető problémákra mutatnak rá. Ha még jobban szűkítjük a kört, kelet felé nagyon jó eljutni, de kicsit nehezebb, ha nem vagyunk ismerősek arrafelé. Ha a Csallóközt nézzük, például Dunaszerdahelyen, ha nem saját szervezésű koncertről van szó, nem nagyon kapunk meghívást, pedig bárhová is megyünk, mindig dunaszerdahelyi zenekarként utaltunk saját magunkra. Hiszem, hogy nem a város rossz hírét keltettük, sőt, ellenkezőleg! Viszont ebben a városban mindig is sokkal kevesebb lehetőséget kaptunk, mint máshol.
Senki sem próféta a saját hazájában. Amit most felvázoltatok, az egyrészt a zenei csapatnak, a felhozatalnak az egy közösségben való gondolkodására való ösztökélése. Másik oldalról azonban szükséges a megrendelőket is nevelni, hiszen amikor valaki tanárként gyereket nevel, próbálja a szülőt is bekapcsolni a nevelési folyamatba. Gondolkodtatok már azon, hogy a zenészeknek szóló workshopokon kívül a megrendelőket is megneveljétek valamilyen módon? Például megszólítani a polgármestereket, amikor egy nagyobb fórum miatt többen együtt vannak, hiszen valamilyen úton-módon mégiscsak ők a megrendelőitek…
D.R.: Elmondom, mi ezzel a gond. A megrendelő azt látja, amit a média lead. Sajnos azt kell mondanunk, hogy a televízió hatalom. Amíg bizonyos, magas nézőszámú műsorokban látjuk az előadókat, ők lesznek az eladhatóak. Azt veszem észre, hogy a polgármesterek már a szervezést is kiadják a kezükből, ilyenkor kapnak szerepet a zenészek. Nyugodjék Póka Egon elérte, hogy Kőbányán lehetett zenészt választani, de semmiféle playback nem működhetett. Nem azt mondom, hogy ezt a szintet mi is el fogjuk tudni érni, de maguknak a szervezőknek is el kell gondolkodniuk azon, hogy nem muszáj mindenáron a haknisztárokat meghívni. Sajnos azt is észrevettem, hogy a támogatások túlnyomórészt arról szólnak, hogy a népi dolgok működnek, amely mindegyik kultúrházat meg tudja tölteni, az élőzene pedig háttérbe van szorítva, nincs ránk szükség, ezért menjünk Magyarországra. Elfeledkezünk az itteni régióról és szeretném felszólítani a polgármestereket, hogy vannak itt is zenekarok, közösségek és innen is lehet csipedni. Nem azt mondom, hogy főműsoridőben, mert a falunak és a városnak is kell, hogy a kilátogatók jó szájízzel menjenek haza, de visszautalnék arra, amit Maja mondott: az Arizona zenekar évi egy-két koncertet simán be tudna itt vállalni.
Sz.Á.: Annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy nem fogjuk tudni őket átnevelni. Fel tudjuk erre hívni a figyelmet, de amit mi megtehetünk, az nem más, mint hogy magunkat és ezt a közeget fejlesztjük.
Olyan színvonalas produkciókkal kell rendelkezni, amelyekkel a polgármesterek bátran kiállnak a nyilvánosság elé és elmondják, hogy ez egy itteni zenekar. Szerintem a technikai tudáson is emelni kellene. A Soul Hunterben megrendezésre kerül egy marketing workshop, ami szerintem nagyon fontos, illetve a stúdiózás, a videókészítés és az összes többi csomag hasonlóan kiemelkedő szereppel bír, hogy azt érezzék a polgármesterek: ezzel megéri foglalkozni. Ennyit tudunk tenni a mi részünkről.
Gila, szóval te azt mondod, hogy ne a világot változtassuk meg, hanem inkább alkalmazkodjunk hozzá?
Sz.Á.: Igen, én így állok hozzá.
D.R.: Igen, én is így gondolom. Ha egy produkció oda tudja tenni magát, ha a zenekar sokat gyakorol és képes jól megszólaltatni a hangszereket, akkor menni fog.
Sz.Á.: Nem szabad elvárni, hogy alanyi jogon foglalkozzanak velünk csak azért, mert itt vagyunk.
Azt gondolom, hogy alanyi jogon egyikőtök sem foglalkozik ezzel a dologgal, különben nem tennétek bele az energiát és nem áldoznátok erre a családi időt sem. Létezik jelenleg egy szervezői vagy menedzserréteg, amelyek a falunapokat és az egyéb rendezvényeket működteti?
G.M.: Mindannyian tudunk ilyenről. Többször is megesik, hogy ugyanazokkal a fellépőkkel találkozunk az egyes rendezvényeken, csak talán a sorrend más.
Van tehát egy-két ember, aki őket mozgatja?
G.M.: Lehet, hogy több is van, de ez mindenképpen egy jellemző dolog. Azt látom, hogy van egy bizonyos üvegplafon, amit nagyon nehéz áttörni. Nem is tudom, mióta szeretnék egy jó fénytechnikával színpadra állni, de egy-két éve már nem tudunk emelni az áron, mert azt mondják, nekik ez már nem fér bele. Nyilván mi is szeretnénk fejlődni, de az utóbbi években már szerencsére azt megszokhattuk, hogy egyre trendibb a hazait támogatni – legyen szó kézművesekről, de a zenészeinkre is legyünk kicsit büszkék. Kérdezted, hogyan reagál ránk a közönség. Van, ahol jól, de volt olyan hely is, ahol vért izzadunk a színpadon, de a finom kolbász és a jó sör elvonta a figyelmet. Az embereket újra hozzá kell szoktatni a kultúrához és ahhoz is, hogy ennek ők maguk is a részei, nemcsak a szervezők és a zenészek. Bárki is álljon a színpadon, ha már a tehetsége okán oda felkerült és bízik a legjobbakban, akkor a műsor végén vagy a dalok között megjutalmazom egy tapssal. Nem ritka, hogy ez nem történik meg.
Mondtad, hogy az a menő, ami, aki a tévéből jön. Ma gyakorlatilag mindenki lehet sztár, akár egy helyi YouTube-csatornával vagy egy jól felépített közösségi hálós marketinggel is. Azahriah gyakorlatilag először megteremtette a saját közönségét, majd utána lépett eléjük, tehát most már fordítva is működnek, működhetnek a dolgok. Gondolom, az említett workshopsorozatnak az szintén a része, hogy miként láttassuk magunkat, mert a mai zenét nem annyira hallgatják, mint először nézik.
Sz.Á.: Olyan észrevételem van a stúdiózásról, hogy zenészként eljönnek a stúdióba, felveszik a dalt, amit eddig a próbatermükben gyakoroltak, ami úgy szólal meg, ahogy azt elképzelték, erre pedig büszkék. Majd elmondják az ismerőseiknek, hogy van felvételünk, de ennyi az egész, itt megáll a folyamat. Én, mint fogyasztó, nem biztos, hogy kifejezetten azt kérdezgetném a zenei világban mozgó ismerőseimtől, hogy nem készített-e mostanában egy új dalt. Valamiért érdeklődnöm kell a mű iránt, utána meg kell néznem és hallgatnom, mert ha csak hallgatom, akkor mást nézek közben, ilyenkor hadilábon állok a figyelemmel. Kell a vizuális élmény, de ha lehetne, kérnék szag- és ízélményt is, akkor lenne ideális a helyzet.
G.M.: Lehet, hogy ez lesz a jövő zenéje.
Sz.Á.: Ebben már nem annyira gondolkodnak a zenészek, hiszen amíg el nem készült a termék, addig csak a zenében gondolkodtak. Lehet, hogy ezen is jó lenne lendíteni, és akkor be tudna indulni az egész.
A zene mint termék. A produktum, amit fogyasztásra kínálunk.
D.R.: Már a zeneiparban is fogyasztók vannak, hiszen, ha belegondolunk, ki milyen stílusban mozog, azt a zenét fogyasztja, hallgatja.
G.M.: Fecó is mindig azt mondja, hogy a zene egy piaci termék, produktum. Lehet ezt szépíteni és elmondani, hogy ez művészet, de attól még ez valahova, valamilyen polcra kerül.
Sz.Á.: Meg nem értett zenészként is lehet élni, de sokszor csak ennyi választ el tőle, amit fentebb taglaltunk.
Azt szoktuk mondani, hogy nekünk, magyar anyanyelvűeknek az anyaország is terep, de azt ne feledjük, hogy Magyarországon a zenei készségek fejlesztése jóval előbbre jár, mint nálunk. Sokkal magasabb színvonalon tanulják a zenét, több zenész, több jó zenész és több jó zenekar van. Mondhatnánk tehát, hogy elég lenne nekünk a Felvidék „benépesítése”, de valahogy ez is nehezen megy. Erre milyen megoldás létezik, ha van egyáltalán?
D.R.: Létezik, és valamilyen szinten már ki is találtuk a megoldást: van stratégia! Évekről beszélünk, mert ezeket a dolgokat nem tudjuk három másodperc alatt megvalósítani. Akkor látnám a folyamat végét, amikor megalapítanánk egy zeneiskolát, amelyben olyan szintű zenei tudást lehetne átadni a zenészeknek, amely legalább kőbányai szintű. A felvidéki színészek most is kimennek Kőbányára, de az a gond, hogy nem jönnek vissza. Itt talán két-három éven belül létre lehetne hozni egy olyan iskolát, amilyen például Tatán is működik. A Peron Music Club saját maguk, önköltséggel megoldották ezt. Lehetséges, hogy vannak bizonyos igényelhető támogatások, de el kell érni, hogy tudjanak rólunk. Ezt követően elindulhatna a folyamat, amely során olyan zenészeket képezhetnénk, akik itt is el tudnának indulni.
Roli, ettől még nem lesz helyük, ahol játszhatnak. Ebben is gondolkodtok?
G.M.: Ha a kinti rendezvényeket nézem, akkor azt kell mondanom: vannak. Sőt, a nyári időszakban az emberek nem is tudják, hova menjenek, mert csak a szűk környéket véve annyi rendezvény van, hogy ebből a szempontból nincs gond. Tulajdonképpen, ha a jelenleg is aktívan működő zenekarokat vesszük, azt mondom, hogy elférünk egymás mellett, mert mindegyikünk kicsit más zenei stílust képvisel. Nem biztos, hogy ebben mindenkivel egyetértünk, de annál biztos többre lenne jelenleg hely és tér, mint amennyi jut.
Ez a csoport lenne ennek a kezdeményezésnek az agytrösztje, motorja, vagy ekkora nagy feladatot nem akartok magatokra vállalni?
D.R.: Durva lenne azt mondani, hogy mi kizárólag mondjuk meg, mi hogyan történjen. Elindítunk egy folyamatot, van egy víziónk. Csak céltudatosan éri meg valaminek nekiállni. Elindult a lavina, kipukkadt a lufi, és majd meglátjuk, hova vezet ez a dolog. Lehet, hogy a végén nem mi leszünk, hanem olyasvalaki, aki ezt a dolgot sokkal jobban meg tudja oldani. Ami azonban biztos, hogy a projekt mellett jelen leszünk. Miért ne jöhetne valaki, aki a jó ötleteivel a segítségünkre lesz? Mindenkinek egy jobb zenei közösség kialakítása a célja, minőségibb zenei életet akarunk.
G.M.: Rá kell mutatnunk bizonyos dolgokra, mert addig, amíg nem nevezzük nevén a problémát, a kihívásokat, nagyon nehéz rájuk megoldást is találni. Ha kimondjuk és nem egy szimpla ventilálás lesz, hanem elkezdünk azon gondolkodni, merre és hogyan lehetne lépni, akkor az már egy jó út. Igen, lehet, hogy lesz lemorzsolódás, valami másképp gondolja, valaki kiszáll, de én sem akarok még ennyire messze tekinteni. A mostra és az elkövetkező időszakra összpontosítok.
Sz.Á.: Ha már szóba kerültek a workshopok, úgy képzelem el az enyémet, hogy ott lenne mondjuk a Fecó és más stúdiósok is, akik hozzá tudnának tenni valami pluszt. Vagy azok a zenekarok, akik épp készültek és vannak tapasztalataik ebben a témában. Ha az összesben elindulna valami hasonló, akkor kialakulhat egy jó társaság. Jelenleg annyi biztos, hogy elindítottuk a projektet. Az út jó.
Ha jó értelmezem, bizonyos szaktémákban lesz workshopnak egy-egy állomása. Ez már a közös, nagy találkozást kisebb egységekre fogja bontani. Jól gondolom?
Sz.Á.: Lesz ilyen, de én szeretnék az összes többi előadásra is eljönni, mert érdekel, és mert szerintem sikerült nagyon jó előadókat összeszedni. Igazán érdekel, hogy a közösség miként áll ezekhez a témákhoz és hogy milyen beszélgetések alakulhatnak ki. Szeretem ezt a közeget, jó a tagja lenni.
Van már konkrét időpont, mikor akarjátok ezt elindítani? A helyszín, gondolom, a Soul Hunter lesz.
D.R.: Igen. A legelsőt pont Hushegyi András fogja tartani, aki a zenekarok marketingjéről fog beszélni. Ez a téma engem is érdekel, mert jelen vagyunk a szociális háló világában. Lehet, hogy egészen idáig rosszul csináltuk a Soul Hunter marketingjét, talán én is fogok valamit tanulni. Nyolc-tíz előadást tervezünk, de minden hónap elején egyeztetünk az előadóval, ki mikor ér rá, mert ez fontos. Szeretnénk havi egy workshopot tartani, az augusztus kivételével, amikor mindenki kirándul, koncertezik. Alapjáraton ezt az egész évben húzni fogjuk. Felkértünk például egy kiadót is, hogy beszéljen, mert nem mindenki tudja, mit kell csinálni egy kiadónál. Ezt én sem tudom pontosan, de utána elbeszélgetünk majd a jogvédelemről is, hogy milyen jogai vannak a zenésznek és hogy mi is az Artisjus. Elindul egy folyamat és majd meglátjuk, lesz-e rá kereslet.
Maja, a medializációban mik a tervek? Kicsit rádiós műsorvezetőként is kérdezlek.
G.M.: Örülök annak, amikor a zenészek, előadók nem félnek megkeresni bennünket, rádiósokat, mert tárt karokkal várjuk őket.
Odafigyelek arra, hogy mindegyik délelőtti műsoromban legalább egy hazai dal szóljon, de lehetőség szerint több is – ahogy össze van állítva az aznapi zenei lista. Miután lezajlott a zenésztalálkozó, a telefonommal futkostam és készítettem a beszélgetéseket, riporterként is funkcionálva. Nemrég az egyik műsoromban szerepelt Mészáros Máté „Medve”, aki szerintem egy zseniális countryzenész. Olyan színes egyéniségek vannak itt, akiket nagyon jó lenne, ha megismernének és hallgatnának.
Sem a fiatalok, sem a kezdők, sem a magas szinten levők, de a kiégettek se féljenek elküldeni a műveiket, mert nagyon sokszor egyeztetek Puha Józsi zenei szerkesztőnkkel. Többször kérdezem tőle, hogy megvannak-e bizonyos felvidéki előadók zeneszámai, és általában nemleges a válasz. Olyan is van, aki becsületesen küldi az újdonságait, de vannak, akik elfelejtik. Pedig a rádió is egy jó lehetőség a bemutatkozásra, bátorítani kell őket, hogy merjenek minket felkeresni. Mindig biztosítunk teret és időt is egy beszélgetésre.
Én azért hallgatom tudatosan a Pátria Rádiót, hogy képben legyek a felvidéki hírekkel. Hallgathatnék magyarországi rádiót, ahonnan megkapom az általános híreket, de a térségemből innét kapom vissza a híreket, új dolgokat. Ez egy fontos dolog és úgy gondolom, erre a Facebook is ad lehetőséget.
D.R.: Maga a FEZET-profil még nem készült el, de ami a zenei részt illeti, ebben majd Maja fog nekünk sokat segíteni.
G.M.: A több szem többet lát elve szerint nagyon fontos, hogy ebben az egész folyamatban legyen legalább egy nő.
Sz.Á.: Nagy vita volt erről, de Maja végül belement.
Egyébként feltűnt, hogy a fotók alapján nagyrészt férfi zenészek voltak jelen az eseményen. Mivel nem kaptam meghívást, nem vettem ezen személyesen részt.
G.M.: Jó, hogy ezt felhoztad, mert nem meghívásos alapon szerveztük ezt a dolgot.
D.R.: Meg azt is meg kell említeni, hogy nagyon hirtelen jött az ötlet, egy hét alatt kellett megszerveznünk. Gilánál ültünk a stúdióban és akkor azt mondtuk, hogy meg kellene lovagolni ezt a dolgot, mert itt tényleg gond van.
Működött, mert tele volt a Soul Hunter. Úgy emlékszem, hogy korábban Lakatos Robiék is próbálkoztak valami hasonlóval egy polgári társulás formájában. Lehet, hogy érdemes lenne kapcsolódni hozzájuk. Nagyon fontos dolog, hogy az egyes események időpontjait a lehető legtöbb fórumon megosszátok, minél több emberhez eljuttassátok.
Sz.Á.: Reméljük, hogy a KULT MINOR is beáll a dolog mögé és támogatni fog minket. Jó lenne, ha a kulturális rész olyan tekintetben is érintett lenne, hogy ne csak a folk velé menjünk el. Azt veszem észre, hogy nagyon sok folk rendezvény van, a populáris vagy a rockzene egy kicsit el van hanyagolva. Szerintem egy kicsit túlzásba estünk e téren, nincs meg a megfelelő arány, a zenekarokról elfeledkeznek.
A pályázatokkal kapcsolatban is lesz workshop, hogy hol és miképpen pályázzunk?
Sz.Á.: Igen, ezt is megszerveztük.
D.R.: Sokáig én sem tudtam, mik a lehetőségeim, milyen pályázatokra lehetek jogosult. Lehet, hogy van ott bizonyos támogatási lehetőség, csak nem használjuk ki.
G.M.: Tizenöt évesen alapítottam meg az Arizona zenekart. Azóta eltelt tizenhat esztendő, és annyi mindent meg kellett oldanom, ami énekesként rám rakódott. Annyira jó lett volna, ha énekesnőkkel vagy zenész hölgyekkel tapasztalatot tudtunk volna cserélni. Nagyon szívesen beszélgetnék zenekari női frontemberekkel. Ebben a szférában nekünk is megvannak a magunk kihívásai. Tavaly egy nagyon triviális dolgot kezdtem el csinálni: minden egyes rendezvényünkön lefényképeztem a vécéket és a mosdókat. Nem akartam senkinek sem kellemetlenséget okozni, csak a pozitív példákat mutattam meg, és volt olyan rendezvény, ahol úgy fogadtak, hogy van tiszta vécé! Volt olyan rendezvény, ahol egy mobilvécé volt egy dombon, oda kellett elmenniük az embereknek. Ilyen helyen hogyan lehet oldani az átöltözést vagy akár az énekesnő menstruációjából adódó kellemetlenségeket?
Annyi olyan terület van, amelyekről addig nem esett szó és jó lett volna, ha tizenöt évesen, tiniként van, aki eligazít ebben a világban. Említhetném azt is, hogyan fogadjuk a beszólogatásokat vagy miként értsünk szót olyan zenésszel, aki csak azért akar elnyomni, mert nő vagyok.
Sőt, konkrétan olyan zenésztársam is volt, aki azt mondta, hogy ha szülök még egy gyereket, akkor ő kiszáll a zenekarból. Ezekről még sosem beszéltem, de már jó ideje forrongott bennem a dolog és kerestem azt a fórumot, ahol ezeket kiadhatom magamból. Sokféle fronton vagyok jelen, de talán a zenekari szerepem az, ahol mindmáig a legbizonytalanabb vagyok, ahol a legtöbbet kell magamat győzködnöm és a legelégedetlenebb is itt vagyok. Pontosan amiatt van ez így, mert a hangosítóknak – természetesen tisztelet a kivételnek – sosem volt elég erős a hangom. Mindig folyik a mércézés, és csak nagyon kevés dolgot említettem. Ha viszont átbeszéljük, kinek mi volt ezekre a stratégiája, az is előre vihet.
Sz.Á.: A pszichológiai témák közül sok mindenről lehetne beszélgetni a zenészekkel.
Ez már abszolút mentálhigiéné. A történet nem arról szólna, hogy összejönnek a zenészek, mindenki kibeszéli magából a búját, bánatát, felengedik egy felhőbe és mindenki megy a maga útján.
Sz:Á.: Rengeteg érdekes témát érinthetnénk, mint például egy hosszú turné utáni hazatérés. A ventilálás abból a szempontból pozitívum, hogy nem csak kimondjuk, mi minden történt meg velünk. Szerintem volt a hazai zenei szférának egy olyan időszaka, amikor kimondtuk, amit gondoltunk, de nem az volt a cél, hogy egymást segítsük. Ezt követte talán kicsit a burokba zárkózás. Nekem ezzel is volt tapasztalatom. Jelenleg nemcsak elmondjuk a gondokat, de megpróbálunk megoldást is keresni azokra.
Az együtt könnyebb, az együtt jobb mentén fogalmazódtak meg mindezek: annyi részterülete van a zene világának, külön meg lehetne beszélni a stúdiózást, a koncerthelyszínek kérdését, a hangosítás problémáját, a zenekarok megélhetésének a kérdését, a finanszírozást. Igazából a kezdeményezésetek lelkületét akartam megragadni és azt gondolom, hála Nektek, ez sikerült is. Nagyon köszönöm a beszélgetést, és arra biztatlak titeket, hogy tudjunk minél többen ezekről a workshopokról, találkozóktól, hogy együtt, közösen tényleg úgy fejlődjön a felvidéki zenészközösség, hogy az mindenkinek jó legyen.