A kilencvenes évek, mint Hollywood fénykora
Két, kis korkülönbséggel született gyerkőcöm okán pár évre kényszerpihenőt vettem a mozizás világából. Bár néha csábított a láb- és popcornszagú, túlhűtött termek világa, valójában egy-két kivételtől eltekintve csak ritkán láttam olyan filmplakátot, ami miatt mindenképpen fel akartam volna hívni a babysittert. S most, hogy már végülis semmi akadálya, hogy mehessek, sem nagyon találok olyat a műsorban, amire valójában kíváncsi lennék. Nem tudom, én vagyok-e túl kényes, mindenesetre ha visszagondolok, Hollywood milyen filmekkel ajándékozott meg bennünket a kilencvenes években, akkor azért támad némi hiányérzetem a mostani kínálattal kapcsolatban…
Az előző epizód:
Sorozatos csalódások, avagy milleniálisok a tévé előtt | Made in 1988 – Gyerekkor akkor és most
Gondolj csak bele, mi, milleniálisok milyen filmeken nőttünk fel! Otthon, a tévé előtt rongyosra néztük az olyan eposzokat, mint például a Vissza a jövőbe. Ez és folytatásai persze még a nyolcvanas évek második felében készültek, amikor a fenekünkön száradt a tojáshéj, ettől függetlenül mindenki tudta, hogy McFly igazából nem nyuszi. Főműsoridőben a veterán Bud Spencer, Terence Hill és Jackie Chan osztogatta a pofonokat meg a rúgásokat, esetleg a fehér atlétás Bruce Willis lövöldözte halomra az ellenségeit, karácsonykor pedig minden évben lenyomták a torkunkon Dennis, a komiszt és a Reszkessetek betörőket.
Na, de ha a mozit, és a tényleges kortárs kínálatot nézzük, akkor meg kell állapítanunk: nem lehetett okunk panaszra. Olyan színészóriások remekeltek jobbnál jobb blockbusterekben, mint például Anthony Hopkins, aki ugyanolyan zseniálisan hozta az emberevő sorozatgyilkost A bárányok hallgatnakban, mint mondjuk az odaadó lakájt A napok romjaiban. Vagy vegyük Tom Hankset, aki volt HIV-pozitív, homoszexualitását rejtegető ügyvéd a Philadelphiában; aranyszívű félnótás a Forrest Gumpban, vagy éppen labdával beszélgető talpigszőrös Számkivetett.
Kifejezetten nagyot ment a thriller műfaja. A Hetedikben egy sorozatgyilkos a hét főbűn jegyében tett el láb alól embereket, s a fiatal Brad Pitt próbálta őt nyakon csípni. Ugyanő remekelt a Chuck Palahniuk zseniális, eszement fordulatokkal operáló regényét adaptáló Harcosok klubjában azzal az Edward Nortonnal, aki meg pár évvel később a hihetetlenül súlyos Amerikai história X-ben borzolta tovább az idegeinket. S akkor még nem említettük meg, micsoda messzemenő hatása van a popkultúrára a mai napig Tarantino remekének, a Ponyvaregénynek.
A komédia műfaja nem merült ki az agyatlan poénokban, még az Amerikai pite és társai ellenére sem. Elég csak a bizarr, sajátos hangulatú, fekete humorral nagyszerűen operáló Fargóra gondolni. Esetleg az Amerikai szépségre, amelyben az azóta (mellesleg nem alaptalanul) cancel-elt Kevin Spacey alakítja az életközepi válságát nyögő férfit, aki méregdrága sportkocsit vesz, illetve beleszeret a lánya barátnőjébe. A klisés alapsztori ellenére tele van mondanivalóval a film, és aki látta, azóta sem tud úgy szélben táncoló mikroténzacskóra nézni, hogy ne lábadna egy kicsit könnybe a szeme, és ne szólalna meg a fejében lakozó gramofonon a jelenetet kísérő filmzene.
A sci-fi műfaj rajongóit olyan alkotások emelték az egekbe, mint például a saját VR-játéka világában rekedt játéktervező történetét feldolgozó eXistenZ, vagy a disztopikus, génmanipuláció által megváltoztatott társadalom képét felrajzoló Gattaca. Az évtized legvégét pedig megkoronázták a Mátrixszal, ezzel az akciófilmbe oltott katartikus mindbenderrel, amely nézőjével alapjaiban kérdőjeleztette meg az őt körbevevő világot, és amelyet nem lehetett elégszer megnézni. Ahogy ezeket a sorokat írom, máris megfogadtam magamnak, hogy azonnal újranézem az összes olyan filmet, amelyeket itt az előzőekben emlegettem, amint időm engedi. Kedves olvasóm, tégy te is így, ha pedig esetleg nem láttad volna valamelyiket ezek közül, akkor jól teszed, ha pótolod eme lemaradást. Pattogatott kukoricaillatú jó estét kívánok Neked!
