Haspóló és trapéznadrág, avagy tinidivat az ezredforduló környékén | Made in 1988 – Gyerekkor akkor és most

Szerző: Sipos Janka

Betűméret
Normál szöveg

Erősen kétlem, hogy van a világon olyan, internetet használó nő, akinek a közösségi médiafelületei nincsenek telis-tele ruhahirdetésekkel. A fast fashion-márkák érzésre kéthetente jönnek ki friss kollekciókkal, holott az előzőeket sem volt még kinek eladni. A marketingnyomásnak és divatinfluencereknek hála pedig mi is egyre hamarabb unjuk meg a legutóbb beszerzett darabjainkat, és cseréljük le őket szebbre, jobbra, de legfőképpen újabbra.

Az online kínálat hatalmas, a vásárlás sosem volt még egyszerűbb és kényelmesebb, és valóban bármilyen öltözködési stílust kedvel valaki, megtalálja, amit keres. Tinikorunkban ez azonban még korántsem volt így, sokkal kevesebb volt az üzlet, online vásárlás még a Holdon, és serdülőként a pénztárcánk sem volt úgy kitömve. Mégis igyekeztünk saját stílust kialakítani és izgalmasan megjelenni a kortársak nem kevésbé kritikus szeme előtt, nem is sikertelenül!

Olyan stílusikonokat vehettünk példának, mint mondjuk Britney Spears vagy Christina Aguilera, akik falatnyi topokban és olyan stratégiai mélységekbe húzott trapézfarmerokban jelentek meg a vörös szőnyegen, hogy le már semmiképpen nem ülhettek komoly arculatvesztés nélkül. Szemöldökük egy ceruzavékony, kígyózó vonal volt a homlokuk középső harmadában – nem volt nagyobb szégyen annál, mintha összevissza szőrszálak éktelenkedtek arrafelé, s rengeteg milleniális nő a mai napig az akkori kíméletlen szemöldökszőrirtás maradandó következményeit nyögi. Szájuk testszínű árnyalatban csillogott, cserébe a szemhéjuk úgy nézett ki, mintha valaki behúzott volna nekik párat. És ha most, 2026-ban azon szörnyülködsz, hogy mennyire soványak a beozempikezett hollywoodi üdvöskék, megnyugtatlak: akkoriban sem lehetett egy nőnek 5%-nál magasabb testzsírja anélkül, hogy a bulvár- és tinimagazinok „újságírói” porig ne alázták volna őket. Jobb, ha tudod, Britney is vaskosnak számított.

De persze ezt a trendet a menő csajok hozták leginkább, az alterosok egy egészen más szépségideálhoz igazították magukat (kivéve persze a testzsírszázalékot, nehogy már valaki ne legyen nyomás alatt). Az úgynevezett emósokat a homlokukra hulló, festett ébenfekete haj, talpig fekete öltözet és világfájdalmat sugárzó tekintetük különböztette meg az átlag földi halandóktól. A rockercsajok (mint én) igyekeztek minél több szegecses karkötőt, nyakörvet, bakancsot, földig érő szoknyát beszerezni az udvarnoki rockfeszt előtt, hogy az outfit tervezésénél legyen miből válogatni. A hiphopperek és deszkások között pedig a szuperbő szárú, zsebes nadrágok, lezser pólók és vastag talpú teniszcipők vitték a prímet.

S hogy honnan lehetett beszerezni mindezt? Nos, a kínai turkálók ekkor élték fénykorukat, ezekben ugyanis pénztárcakímélő módon lehetett vadászni az itt-ott felbukkanó különlegességekre. Nagy népszerűségnek örvendtek a piacok, amikre ha sikerült eljutnia az embernek, akkor bevásárolt rendesen. Persze tehetősebbeknek azért márkabolt is akadt – komoly presztízse volt a Converse teniszcipőknek (szerdahelyiül „csínyanki”), illetve azóta kissé népszerűségét vesztett Tisza márka csukáinak.  

Egy azonban biztos: hogy a nehezen beszerzett darabjainkat addig hordtuk, amíg szinte teljesen el nem rongyolódtak, színüket és formájukat nem vesztették – pazarlásról szó sem lehetett. Ennyiben igazán példát vehetnénk húsz évvel ezelőtti önmagunkról, még ha ez felgyorsult fogyasztói társadalmunkban nem is annyira egyszerű mutatvány.  

Az előző epizód:

Nagy kóla, vödörnyi pattogatott kukorica

A cikk szerzője
Összes cikk