Komáromi barangolás | Városnézőben Olasz Istvánnal

A Csallóközi Idegenforgalmi Szövetség együttműködésével.

Olasz Istvánnal egy augusztus végi délelőttön találkozunk Komáromban, hogy bejárhassuk az óriási erőd komplexumát. A Lipót-kapun belépve az ember önkéntelenül is elámul, mert bár az épületrendszernek egyelőre még csak egy részét sikerült teljesen felújítani, kissé romos állapotában is monumentális, a falak között pedig szellőként borzongat meg minket maga a nagybetűs Történelem. István közvetlen, könnyű őt szóra bírni. Megígéri, miután az erődöt megtekintettük, körbekalauzol bennünket a belvárosban, és megmutatja kedvenc helyeit.

István nem született komáromi – Galántán nőtt fel, a gimnáziumot is ott végezte. A várost a Fókusz Diákszínpad itteni fellépéseinek köszönhetően ismerte meg, bár ekkor még csak vendégeskedett. A Pozsonyi Színművészeti Főiskola elvégzése után azonban azonnal leszerződött a Komáromi Jókai Színházhoz, ami egyben lakhelyváltással járt a számára.

Az átállás egyáltalán nem bizonyult nehéznek: „Valahogy rögtön azt éreztem, hogy otthon vagyok, megtaláltam azt a közeget, ahol jól érzem magam szakmailag és emberileg is. A közönséggel szintén gyorsan megkedveltük egymást, és mára már természetesen mondom ki azt, hogy komáromi vagyok“ – emlékszik vissza.

Az erőd kapuján kilépve pár percnyi séta után elérkezünk a Tiszti Pavilonhoz. A gyönyörűen felújított neogótikus épület annak idején az erődben szolgáló hadsereg tisztjeinek, és azok családjának volt a szálláshelye, az itt lakók szórakozását pedig a földszinti kaszinó biztosította.

Ma már persze más használja a termeket, a parkosított belső udvarban viszont az ember kedvére üldögélhet, vagy épp átsétálhat a kis fahídon, mely Komárom és Révkomárom összetartozását hivatott szimbolizálni. Az udvar végében pedig szabadtéri színpad búvik meg, melynek pódiumán beszélgetőtársunk is gyakorta megfordul színésztársaival.

Ezt követően a nyüzsgő Klapka György térre érkezünk, hogy szemrevételezhessük a vezér szobrát. István hangsúlyozza, hogy Klapka különösen nagy jelentőségű személyiség Komárom történelmében, hiszen a szabadságharcot követően ő menekítette ki az erődből az itteni katonákat. A róla elnevezett tér az év minden szakában tele van élettel, hiszen cukrászdák, fagyizók, kávézók tömkelege várja az odalátogatókat. A városban élők közt kedvelt találkozóhely, de a rendszeresen megrendezett Komáromi Napoknak is egyik kulcsfontosságú helyszíne.

Átsétálunk a közeli Európa-udvarba is, melynek jellegzetessége, hogy a teret körülölelő épületek mindegyike más-más stílusban épült, a kontinens negyvenöt különböző országára, tájegységére jellemző jegyeket viselik magukon. A színész családjával szívesen jön ide kikapcsolódni, bár, ahogy meséli, nem mindig zajlik stresszmentesen a kiruccanás. A gyerekek nagy kedvence ugyanis az udvarban található szökőkút, amelyben nyilván minden lurkó próbál megmártózni, ha egy alkalma van rá…

„Mindig pancsolni akarnak, én pedig rettegek, hogy bele ne zuhanjanak. Mondjuk csak én rettegek, ők nem“ – nevet. Emellett előszeretettel keresik fel a közeli játszóparkokat – így talán a szülőknek is sikerül pár szót váltaniuk egymással.

Utolsó állomásként pedig elzarándokolunk a sokat emlegetett színház épületéhez, ahol a színésztársak már nagyban készülnek a következő évadra. A közönségkedvenc könnyed, zenés előadások mellett mindig helyet kapnak a repertoárban a fajsúlyosabb, elgondolkodtató darabok – igyekeznek minden nézői igényt kielégíteni. Amikor Istvánt arról kérdezem, van-e esetleg emlékezetes története valamelyik előadásról, mosolyog.

„Híres vagyok arról, hogy bele tudok akadni dolgokba, vagy épp leesek valamiről. A kollégák már gyakran poénkodnak is ezen. Egy vendégelőadásunk során történt, hogy a színpad elejére kellett lépnünk Tóth Károllyal, és ott énekelnünk. Ugyan előre figyelmeztettek, hogy van ott egy rés, amivel vigyázni kell, de a nagy hévben a reflektorok által elvakítva mégis sikerült rossz helyre találnom a lábammal, és beszakadnom a színpad alá. Egy pillanatra minden leállt: a színészek, és a zenekar is, de aztán valahogy mégis csak vissza tudtam ugrani, és a hihetetlen közös lélekjelenlétnek köszönhetően mindenki visszazökkent. Csak mikor az előadás lement, akkor kezdett el fájni a lábam“ – meséli.

Ahogy privát túránk lassan véget ér, én magam is kedvet kapok ahhoz, hogy legközelebb még figyelmesebben, ráérősebben járjam be Komáromot. Főként, mert rezonál bennem, amit István vall: még nagyon sok idő múltán, amikor úgy gondolod, hogy mindent ismersz már, is megéri nyitott szemmel, céltalanul sétálgatni egy helyen, mert mindig találsz valami újat, meglepőt. Szóval, kedves olvasó, kalandra fel: barangold be nyomunkban Komáromot!