Fotók: Pixabay
A mostani harmincasaink, korai negyveneseink – még – az utcán, a ház körül töltötték a gyerekkoruk legnagyobb részét, volt közülük, aki ott is nőtt fel. Oly sok tanulmány, tudományos publikáció jelenik meg a témában, melyben számos kísérlet bizonyítja az egyes pedagógiai állításokat, de épp annyi meg is cáfolja azokat.
Legkevésbé sem szeretnék tudományoskodni, az nem igazán izgi. Inkább abban szeretnék segíteni, hogyan tehetjük magunkat, s egyben gyermekünket is szabadabbá.
A szabadság valóban egy elvont fogalom, sok-sok árnyalattal, ráadásul mindenkinek mást és mást jelent. Ebbe nem is lehet belekötni, sem megkérdőjelezni. Így vagyunk jók, mások vagyunk, sokszínűek.
Itt Weöres Sándortól idéztem, aki az ember életszakaszainak természetes igényeiről beszél. Mit is mond a gyermekkorról?
A gyermekkor természetes igénye: szabadság. S a mai gyermeket szinte ketrecbe kényszerítik.
Ha a mai gyermekek kiabálni tudnának, ha tudnák, hogy „szabad”, akkor a saját szavunkat sem hallanánk a ketrecbeli szenvedésüktől.
A szabadság, úgy hiszem, főleg egyfajta belső szabadság. Egy biztos talaj. S a tudat, hogy bármerre menjünk is, ehhez a ponthoz bármikor visszatérhetünk. Egy biztos pont, biztos kötődéssel, belénk égett, ősi biztonságérzettel. Ez adhatja azt a lelki szabadságot, melyben szárnyalhatunk, s ahonnan elrugaszkodva bárhol jó lehet nekünk.
Ki és hogyan adhatja nekünk, s mi hogy adhatjuk gyermekünknek ezt a szabadságot?
– nekünk is az anyánk adta – vagy nem adta. Kinek hogy sikerült ezt megvalósítania a nevelésben? Aki nem kaphatta meg, egyik életcélja ezen lyukak betömése.
– mi adhatjuk. Szülőként nagy szerepünk van abban, hogy gyermekünk megkaphassa az első önálló lépésekhez szükséges biztonságot.
– hagyjuk őt! (Könnyű mondani.) Hagyjuk őt gyermeknek lenni, megélni a gyermekkorát, átélni a gyerekkor boldogságát és szívfacsaró fájdalmait! Ez kell neki! Ez az övé, az ő joga, amit nem vehetünk el tőle. Szülőként sincs jogunk hozzá.
– legyünk ott! Amolyan mozdulatlan szikla módon, hogy ránk támaszkodhasson, mögénk bújhasson, megmászhasson. Legyünk ott, hogy megvédhessük, ha szeretné. Hangtalanul, mozdulatlanul. Néha persze egyet-egyet kurjantva, ha már nem bír magával.
De engedjük őt annak lenni, ami!
Gyengének, ha gyengének érzi magát. Engedjük őt erősnek lenni, s kicsit lassítsunk rajta, ha akaratosságában fejjel a falnak rohan! Hogy kicsivel kisebbet koppanjon majd. De koppanni fog. Koppannia is kell – ez amúgy is elkerülhetetlen. Az is az övé, az is ő. Így lesz ő. Így lesz végül az, aki.