A tengerparti koránkelésben az (is) a jó, hogy az ember felpakolja a családját és időben (lásd: még épp hordják szét a frissen sült kiflit) megkaparintja a legmenőbb helyeket, ezzel lehetőséget kapva kielemezni az összes utána érkezőt. Ha már a könyvemből egy nyomorult oldalt nem tudtam elolvasni, legalább ez a szórakozás megmaradt nekem. Fel is állítottam a tengerparti szülők archetípusait. Vigyázat, az iromány felettébb általánosító, nyomokban iróniát is tartalmaz! 🙂
A nagyszülőket imádjuk. Mert finomakat főznek, megszerelnek mindent és mert szeretnek (?) vigyázni az unokákra. Ők a tengerpart Mary Poppinsai, a táska mélyéről képesek egy egész Tupperware szettet előhalászni, bennük répa-retek-mogyoró, rántott hús két kenyér közé. Csak titokban fáj a derekuk, amikor is: „megnézem, mikor nyit a fagyizó, addig itt hagylak, angyalom…” Lerogynak egy padra és arra gondolnak, hogy a következő héten inkább maradnának a hűs szobában, a keresztrejtvény mellett.
„Nem ígérhetek mást, csak vért, verítéket és könnyeket!“ – bár Churchill szavai anno nem kimondottan ebben a kontextusban jelentek meg, de talán itt is megállják a helyüket. Mindennapi harcaikat vívják ugyanis az utálatos tinédzserekkel, akik a világ végére is telefonnal és savanyú ábrázattal érkeznek. Túl sós a tenger, túl homokos a homok – mondják. A tinédzserrel érkező szülőknek van azért némi elégedettség az ábrázatukon, amikor letekintenek a kisgyerekes szülők hadára, akik negyvenhatodszor építik fel a homokvárat a parton. „Ne féljetek egy percet sem, elmúlik ez is“ – gondolják magukban és belekortyolnak egy jéghideg mojitóba.
Maguk sem értik, hogy keveredtek a családos hotelbe. Ők érkeznek legkésőbb, naná, hisz sokáig alszanak. A kirándulás előtt heti két Gymstick is belefért a programba, egyértelműen nekik van a legjobb alakjuk a környéken. A fürdőruha passzol a papuccsal, az óra a törülközővel. Repülnek a labdák, fröccsen a víz, rémisztő sikítások a fagyis pultnál – ezek mind zavaró tényezők olvasás közben. „Szerelmem, mi lenne, ha még várnánk picit az esküvővel?!“
Ezek lennénk mi. A partra korán és hangosan érkezünk egy babakocsi, egy homokozószett, egy strandtáska, egy úszógumi, egy úszóhajó és egy pótruháknak szánt táska társaságában. Már korán reggel megvívjuk a „ nem, nem ehetsz reggelire fagyit, nem, akkor sem, ha beledobod a papucsodat a tengerbe“ című drámát. A hely, ahova letáborozunk, ne legyen napos, árnyékos, zajos, közel, messze, homokos – mert megeszi, köves – mert ezt is megeszi – ez egy röpke 25 perces történet az napunkból. A tökéletes hely után a tökéletes homokvár következik, egyszer, tízszer, száznegyvenötször. Sokan vagyunk ott ismeretlenek a tenger lábánál, sóvárgunk egy jéghideg ital után, barátian összemosolygunk, s titkon arra várunk, ki mondja ki hamarabb: „nyugodtan hagyd itt őket, majd én vigyázok rájuk!“