Többedmagammal már nagyon vártuk, hogy vége legyen az első 6 hónapnak. Az öregjeink elmagyarázták, ha rászolgálunk az úgynevezett „felütésre”, és megfelelünk az elvárásoknak, amiket természetesen mazákjaink szabtak meg, akkor más oldalát fogjuk megismerni a katonai szolgálatnak Bartošovicén, a hármason.
Az írás megjelent a Klikkout 2019/8. számában.
Éppen ezért páran, akik az eltelt idő alatt kicsit „zöldebben” (azt jelentette, hogy inkább az előírásoknak megfelelően) gondolkodtak, kezdtek megváltozni, és mazákjaink seggét nyalni. Kevés sikerrel.
Egy délutáni vasárnap történt, hogy valamelyik szuprákom (tőlem másfél évvel idősebb katona) ünnepelte a szülinapját, és a bekészített alkohol kevésnek bizonyult. Este, 21:30 tájékán kitalálták, hogy valakinek le kellene futni a Komresszorba (így hívtuk a falu kocsmáját) valami üdítőért, pár bandaszkába csapolt sörért.
A Kompresszor pontos mérések alapján 3,2 kilométerre volt, és csapolástól függően 35-40 perc alatt meg tudtam járni. Ettől jobb időt talán nem tudtak futni a kaszárnya történetében addig. Míg elkészítettem a hátizsákokat, az összeg is összegyűlt, és már futottam is dombnak lefelé, ami azt jelentette, hogy visszafelé dombnak felfelé kellett.
Mikor beléptem a söntés ajtaján, pani Komprová (a kocsmárosnő neve, máskülönben Jahodová volt) azonnal tudta, hogy gyorsan kell cselekedni. A törzsvendégek mindig előre engedtek, és ha tudták, hogy valamelyik katona érkezik, neki előnye van. Miközben teltek a kaniszterek, én is kértem egy sört és leültem kifújni magam.
– Dej si pivo vojáku! – szóltak oda a másik asztaltól, és elém nyomtak még két sört.
Azon ne múljon, mosolyogtam magamban, és szinte pillanatok alatt lecsúszott a habos nedű. Közben apró technikai malőr történt, mert hordót kellett cserélni, kifogyott az előző. Ez abban az időben elég időigényes művelet volt, de a szomszéd asztaltól érkezett a nyugtató egy féldeci borovička formájában.
Két perc után még egy feles, és abban a pillanatban rózsaszínnek láttam a világot.
Közben a hátizsákok is megteltek és útra keltem. A kaszárnyába menet talán kétszer elhangzott az Édesanyám kedves anyám és a Piros rózsák beszélgetnek című nóta, de hát kit érdekelnek a mazákok, mindjárt fel leszek avatva félévesnek, mosolyogtam az orrom alatt.
Meglepetés csak akkor ért, mikor Maglódi Norbi barátom várt a legyúrt kerítés mellett, ahonnét le szoktunk lépni, és riadt arccal közölte, hogy mindenki engem keres, már kétszer volt sorakozó.
Csak annyit válaszoltam:
– Drž pi@u zobáku!
Az illetékeseknek leadtam az „anyagot”, és a szobám felé vettem az irányt. Ekkor még semmi furcsa nem történt, de miután lefeküdtem, pár óra múlva a szolgálatot teljesítő katona rázott fel, hogy menjek a másik rotára, mert hívatnak az öregjeim. Az úgynevezett botárkában fogadtak, lehettek vagy 4-5-en. Sötét volt, csak az udvarról beszűrődő fény világított.
Az első 3 ütést csak nehezen tudták bevinni, mert reflexszerűen kitértem előlük, de miután vigyázzba állítottak a falhoz, mindenki adott 3 pofont. Isten látja lelkem, nevettem rajtuk. Voltak kemény gyerekek ott, de hol voltak ők a nyugodjék Hodossy Zoli- és Író Feribá-féle edzésektől és a felsőpatonyi kultúrházban lezajlott bunyóktól!
Tudtam, ha visszaütök, esetleg reggel jelentem valamelyik felettesemnek, az a féléves felavatásomba kerülhet.
Reggel simán ment minden. Nem mentem sorakozóra, és a reggelit is a konyha mögött ettem meg, hogy ne találkozzak olyannal, aki esetleg megkérdezi, mitől dagadt a fejem. Nem volt veszélyes verés.
Egész nap éreztem a szúrós pillantásokat. Parancsolvasás után, mikor már a „zöldek” hazamentek, jött is egy üzenet, hogy jelenjek meg a kazánházban egy kis beszélgetésre. El kellett mondanom nekik, miként történhetett meg, hogy nem érkeztem úgy, ahogy megszokták. Nem voltak túl idegesek, csak pár ütést kaptam a kézfejemre piszkálóvassal, és lezártnak tekintették az ügyet.
Az elkövetkező hetekben nem volt nyugodt éjszakám. Volt, hogy egy jihlavai gyereknek, aki egy évvel előbb rukkolt, 52 szál cigarettát kellett vinnem egy éjszaka, de volt olyan is, hogy grillcsirkét szerettek volna enni éjjel 1 órakor. Kimenőre a vasalt inget, friss zoknit és lábvizet az ágyuk mellé kellett készítenem néhányuknak.
…na így telt a katonaság 1987 tavaszán.
(Folyt. köv. – A felavatás)