Ott hagytam abba a történetem, hogy egy sportbaleset után gipszes lábbal utaztam a Dél-Morva Jamolicére, az utolsó gyakorlatra a kazahsztáni éleslövészet előtt. Az út vidáman és gyorsan eltelt, hiszen ki ne látott volna teherautókon utazó, fiatal lányoknak integető kiskatonákat.
Megérkezésünk után kiderült, hogy sátorban fogunk aludni, tányér helyett „esuszból” kajálni, és a közeli patakban mosakodni. Megjegyzem, reggelente 1-2 fok volt Jamolicén. Jókat nevettem a fiúkon, mikor félmeztelenül mentek a reggeli tornára és vacogva tértek vissza a közeli folyópartról.
A laza napok számomra csak pár napig tartottak, mert nem bírtam sokáig a gipszcsizmát viselni. Korábban is volt már ilyen sérülésem a sportolói múltamban, akkor is mindig magamat gyógyítottam meg.
Szóval, egyik este fogtam az ollót, és szépen eltávolítottam a bokámról az akkorra már fehérnek nem mondható gipszet.
Másnap reggel azt mondtam az ügyeletes tisztnek, hogy eltörött és nyomta a lábam, ami mellesleg igaz is volt. Szépen lassan gyógyulgattam, és pár nap múlva már én is lementem reggel a folyóhoz, amit a mai napig bánok.
A napi gyakorlatunk 12 óra kemény kiképzésből állt. Szinte szünet nélkül követtük a MIG-21-eket, amelyek élvezték a felettünk 30-40 méteres magasságban történő repdesést, gyorsaságuk pedig szinte megközelítette a hangsebességet.
Aztán egy szép napon véget ért a dél-morvai kirándulás, összepakoltunk és hazaindultunk. Szinte mindent tudtunk már, amit ott tanítottak nekünk, de véleményem szerint kicsit költeni kellett a hadsereg pénzét. Gőzöm nincs, mennyit égethettek el a pilóták repülőgépeikkel, viszont napi 100 felszállás sem volt ritka esemény.
Végre „hazaértünk” a „hármasra”, amit egy finom vacsorával és egy nagyszabású sörözéssel ünnepeltünk meg.
Érdekes módon senki nem zavarta meg a dorbézolásunkat, ami a hivatásos lampaszákokat illeti, de biztos ők is örültek otthon az asszonynak?!
Kaptunk pár nap pihenést, aztán elkezdődött a nagy készülődés. Csomagoltunk. Személy szerint pár vasládát kellett megpakolnom üveges sörrel, és mindegyiket külön újságpapírba csomagolni. Mint később kiderült 1000 (ezer) darab üveges sört vittünk – amivel kedveskedtünk – orosz barátainknak. Személy szerint ügyeltem a szállítmányra és vittem pár vasládát az orosz tisztek rezidenciájára. Erről majd később.
A bevagonírozás Ostraván simán ment, és indultunk Ágcsernyőre. Mondtam is a fiúknak: megnézhetitek, milyen az a magyarlakta terület.
Volt néhány cseh katonatársam, akik azt hitték, én Magyarországról származom.
Belekezdtem nekik Trianon magyarázatába, de a suttyók nem nagyon értették, én meg egy idő után feladtam.
Képzelhetitek, mikor megérkeztünk Ágcsernyőre és én magyarul szóltam ki a vagon ablakából a vasutasnak, és ő magyarul válaszolt…
..de ez már egy másik történet
(Folyt. köv. – Utazás orosz földön…)